2007. október 25., csütörtök

Szabó Dezső: Ellenforradalom

Ellenforradalom

Az idegen uralom két egymásra következő fázisa (Károlyi, Kun B.) egy ostoba szót s egy ostoba fogalmat dobott felszínre. A szót és a fogalmat az idegen teremtette, s mi aztán mohón kaptunk rajta, körülkandíroztuk keresztény nemzeti szentimentalizmussal, és örültünk neki, mint a majom a reálpolitikájának. A szó: ellenforradalmár, a fogalom: ellenforradalom. 
Nem azoknak akarom megszentelt emlékét érinteni, akik mint a magyarság hősies tiltakozásai, elvéreztek az idegen hóhérok kezén. Nem is azt a sok apró strébert akarom bántani, akik, mert valamelyik szórakozott Lenin fiútól kaptak egy-két pofont, azt államtitkárságra, miniszterségre s más jóra igyekeztek beváltani. A szó, a fogalom az, mely hazug, ostoba és veszélyes. Annyi mindennek híján a magyarságnak ellenforradalomra van a legkevesebb szüksége. 
De ha forradalom alatt az emberi jólét folytonos kiszélesedését, az emberiség, az emberi jogok és a gondolat uralmának folytonos megtágulását értjük, akkor mégis van egy ellenforradalom. Ez az ellenforradalom a történelem legnagyobb csalása, és mert mélyen a magyarság életébe vág, ezt akarom a jóhiszeműek szemébe döbbenteni. 
A zsidóság a maga roppant világreklámjával, mint az emberi forradalom örök kovászát, mint a jövő magvetőjét, az emberi jogok előharcosát: mint a megváltó fajt lopta be magát a lelkekbe. És a felületes vizsgáló tényleg valami effélét állapít meg: a zsidóság mindenütt a liberalizmusnak, a demokráciának, az örök emberi forradalomnak a legkiválóbb harcosa volt. Mit jelent ez? 
Mi adja meg a magyarázatát annak a még egy példányban elő nem forduló, misztikus csodaszámba menő szolidaritásnak, mely a világ minden zsidóját védelemben és támadásban, eszközökben és célokban egységesen működő egyetlen organizmussá teszi? 
Mi európaiak, angolok, franciák, magyarok és a többiek, a kereszténység és az európai kultúra nagy közösségében mindnyájan "emberré" tágultunk, s rengeteget veszítettünk vérünk, idegeink ösztönös, spontán fajiságából. A zsidó, a világtörténelem egyetlen csodájaként megmaradt az az elzárt ős törzslélek, mely ötezer évvel ezelőtt volt. A megkülönböztető tollat viselő primitív törzsek védő vér szerinti gyűlöletével és megtartó szeretetével zsidó, csak zsidó: akaratában, ösztöneiben, látása formájában, megértése mikéntjében: tudatos és tudatlan énje minden rezdülésében. Kapard meg a "legkultúrabb" zsidót, aki reggel Maeterlincket olvas, délben Paul Claudelt szaval, este Tolsztojt gargalizál: az "európai" epidermis alatt megtalálod az érintetlen ős zsidót, az ádáz Jehova, a rettenetes Talmud acélos bennszülöttjét, aki a vérnek, az idegeneknek tudatlan ősösztönösségével az élet alapkérdéseiben faja minden egyedével azonosan lát, hall, tapint, szagol, ízlel, szeret és gyűlöl. Ezt a csodálatos lelki formát az az irtózatos, a lelket az élet minden percében vaspörölyökkel kovácsoló vallásosság teremtette és őrizte meg, melyhez képest minden más vallásosság szabadgondolkodás vagy humanizmussá tágult istenhit. Mert faj, hit és morál, mint minden őstörzsnél, szétbonthatatlanul egy és ugyanaz a zsidónál: agyara, karma és foga az élet meghódítására. Ez a vallás annyira vérévé, idegei és húsa szövetévé lett, hogy ha már nem is hisz, a benne megvalósult lelki képlet érintetlenül marad. A lipótvárosi szabadkőműves, felvilágosult szép lélek, az ateista konti utcai szocialista vezér, a hiteket és minden múltat felperzselő kommunista, s a galíciai gettó kaftános zord rabbija lényegében, élete igazi valójában egy és ugyanazon lélek: a rettenetes Talmud kinyújtott karja az élet meghódítására. 
Mert a zsidó zsidóvá születése egyszerű tényével imperialista. Imperialista az őstörzsek vér szerinti idegengyűlöletével. Mint az eldugott sziget vad törzseinek, a zsidónak az idegen fáj, sajog, mint a szemébe dobott szálka, a húsába tört lándzsavég. Ő a tiszta faj, az ő istene az egyetlen uralkodó isten, a világ isteni adományból örökség szerint az övé, minden más vér tisztátalan, minden más isten hazugság, minden más faj bitorló ezen a földön. És az egész zsidóság minden tényében a visszafoglalás nagy célját kergeti. A vérnek, húsnak ezt a kitéphetetlen imperializmusát, az ős vad törzseknek ezt az ötezer év előtti lelki formáját hozta át érintetlenül századunkba s látta el modern eszközökkel, modern álarccal, és ez mély és csodálatos titka világuralmának. 
Természetes, hogy a történelemcsinálásból és közéletből kizárt zsidóság, mikor a liberalizmus, felvilágosodás, demokrácia és szellemi forradalom első harcosai döngetni kezdik a megszűkült világrend kapuit, meglátja mindazt a jövőt, melyet az új jelszavak számára jelentenek. És megkezdődik a világtörténelem legnagyszerűbb taktikája. Az előretörő zsidó imperializmus olyan jelszavakkal és ideákkal tör utat magának, amelyek vére, ősi hite, morálja szerinti valódi lényével a legszélesebb ellentétben van. Megcsinálja a világ legzseniálisabb imperializmusát: a minden országban küzdő örök emberi elégedetlenséget teszi uralmi törekvésének fő fegyverévé. Liberalizmust ordít, hogy szellemi rabszolgaságba hajtson, demokráciát rikolt, hogy felépítse a legirtózatosabb anyagi rabszolgaságot, mely a demokrácia halálát jelenti: végletes kapitalizmust, forradalmat hirdet, hogy a forradalmon át megalapítsa a maga abszolút uralmát. 
Az utolsó 5060 év történelme kiáltó illusztrációja állításaimnak. A győzelmes zsidóság elfoglalja a lélekgyúrás minden műhelyét: a sajtót, az irodalmat, a könyvkereskedést, a könyvkiadást, a katedrát, a színházat és a mozit. És megszületik a világ legtürelmetlenebb lelki formája: a szabadgondolkodó. A szabadgondolkodó, aki "természettudományos", "racionális" "egyetemes emberi", de aki eltipor minden tudományt, rációt, minden emberit, ami nem segít előre, vagy akadályozza a zsidó faj világuralmi törekvéseit. Szuggesztív szavakat termel: reakciós, klerikális, elfogult, nacionalista stb. Ezekkel a szuggesztív szavakkal, roppant szolidaritásával s világtőkéjével irgalmatlanul eltipor minden ellentmondást és ellentmondót. A zsidó koplalhat hosszúnapkor, ünnepelhet szombaton, betarthatja őstörzsi vallásának minden barbár szokásait, azért felvilágosult, szabadgondolkodó, s lehet szabadkőműves, szocialista vezér vagy mint Bíró Lajos, a Chevra Kadisa tagja, megválasztható a kommunista írói szakszervezet elnökévé. De ha a katolikus vasárnap betéved templomába, akkor klerikális, reakciós, elfogult, középkori. Kérdezem, megválaszthatták volnae a kommunista írói szakszervezet elnökévé valamelyik keresztény Chevra Kadisa, akarom mondani kongregáció tagját. Ez magyarázza meg, hogy a nagy egyetemes emberi vallás: a kereszténység templomaiba belődöztek, papjait mártirizálták akkor, amikor az ós törzsi vallás híveinek páskalisztet és húsvéti bort biztosított "a vallási elfogultságtól mentes" szesztilalmas Tanácsköztársaság. 
És tényleg, mi történik a zsidó impérium alatt: 
a) a győzelmes faj kimondja (és talán igaza volt), hogy a liberalizmus a burzsoá társadalom rothadási formája, és kimondja a szellemi diktatúrát. 
b) Kimondja, hogy a demokrácia a burzsoá kapitalizmus életformája, és megalapítja a gazdasági diktatúrát. 
c) Kimondja, hogy az örök emberi jogok, a szabadság, a szabadgondolkodás burzsoá frazeológia: megszüntet minden kritikát és szabadságot, s könyörtelen diktatúrát szab az élet minden tényére. 
És ki mind e diktatúrának a hatalmi tényezője, ki feje, keze, zsebe az új uralomnak? a zsidó, a zsidó, a zsidó.

Mert nemzetköziség, szociális harc, liberalizmus, kritika, szabadgondolkodás, demokrácia, emberi jogok, szabadság, forradalom, mind csak a törtető zsidó imperializmus formái voltak számára. Most, hogy uralomra jutott, eltörte az eszközöket, megölte a liberalizmust, megölte a szabadgondolkodást, a demokráciát: megölte a nagy emberi forradalmat. Kimondom minden jóhiszemű elme nagy intéséül: az antiszemitizmus nem a maradi, nem az elfogultságában vagy hitében korlátolt, nem a "reakciós" lelki ügye: hanem alap princípiuma, a belső látásnak nélkülözhetetlen formája minden igaz forradalmár, mindazok lelkében, akik harcos hittel hisznek az emberi szabadság, az emberi jogok, az egyetemes emberi jólét megvalósulásában. Őket érte az irtózatos csalódás, a helyre nem hozható nagy történelmi becsapás. 
Ez a nagy történelmi ellenforradalom, mely megvalósult az idegen uralom alatt, amikor idegen kalandorok kezén a fájdalmas, dicsőséges magyar történelem bűnügyi krónikává züllött. Miért mondtam el ezeket? Mert hiszem, hogy a magyarságnak csak úgy van jövője, ha beáll az örök emberi forradalom szolgálatába. Ha ezen a földön magyar csinál igazi szocializmust, igazi kultúrát, igazi szabadságot. Ha az ő ökle dönti le a múlt visszaéléseit, ha az ő munkás keze épít egy minden tiszta akarat, minden jó szándékú elme, minden munkáskéz számára egyenlően otthonos hazát. Vigyázzunk! Ha megint a múlthoz, a visszaélésekhez, az előkelő gazságokhoz kötjük a magyarság sorsát, jöhet olyan történelmi pillanat, mikor megint az ügyes idegen kezébe csúszik sorsunk intézése. És kérem, különösen a magyar szellem számos derék munkását, akik részt vettek jóhiszeműen az idegen uralom munkájában, s akiket az új meddő rezsim durva meg nem értéssel támadott meg, üldözött és kitagadott. Nézzenek vissza az elmúlt eseményekbe, felejtsenek el minden jogos panaszt, vallják be önmaguknak a nagy csalódást. Az emberiséget csak faján keresztül szolgálhatja az ember, s a magyarságra minden összekeveredés a zsidósággal biztos halált jelent. Teljes szétválás, abszolút külön szervezkedés: ez az egyetlen reálpolitika. Mi befogadtuk testvérként őket, mi hittünk bennük, mi liberálisok voltunk, mi velük akartunk haladni az örök emberi ideálok megvalósulására. Ők megtaposták testvériségünket, leöklözték hitünk, eltiportak minden liberalizmust velünk szemben, megtagadták ezeket az ideálokat. Mindazok az ideák, melyek a nagy emberi forradalom harcosaivá tett bennünket, követelik, hogy forduljunk el az ádáz zsidó imperializmus könyörtelen ellenforradalmától. Építsük be tiszta szándékainkat, tisztító akaratunkat fajunk életébe, és győzhetetlenek leszünk.

Virradat, 1920. XII. 29.

vége

Szabó Dezső: Karácsonyi ének

Karácsonyi ének

Halotti ének volt az idei karácsonyi ének. Az ország képviselőnek ujjongása és tapsai közt Hegedüs Lóránt miniszter énekelte. Szegény magyarság, milyen boldog lehetsz, hogy a képviselőid így ujjonganak. 
A halott, szegény, idétlen, csak éppen hogy egy évet élt. Torzszülött volt a szerencsétlen, s mindennap ordítani kellett, hogy él: hogy ő is elhiggye és tovább szuszogjon. Keresztény volt a vezetékneve, zsidó volt a keresztneve. Magyar öklöt lóbált, de idegen zsebbe hullatott pénzt. Magyar uralmat rikoltott, s magyar lett koldussá, magyar rongyolódott le, magyar éhezett, magyar didergett hajléktalanul hon nélküli hazájában. És idegen kalandorok autóztak, házat vettek, földet vásároltak, drága régiségeket, kincseket gyűjtöttek. Mert minden eladóvá lett, amit magyar munka, magyar vér, magyar verejték termett. És ők megvettek mindent: házat, bútort, ruhát, ékszert, embert. 
Az ének elhangzott már a halott felett, de a nevét még nem mondták meg. Ezt még kellemetlen lett volna kikottyantani. Mert a vidám torozók a halottból születtek, belőle éltek, belőle nőttek nullákból számító egységekké. A halottat úgy hívják, hogy keresztény kurzus, de genere nemzeti. 
Szegény, szavaknak tapsoló magyarság, hát ez kellett még neked? Elpusztultál liberaliter, elvágódtál pacifice, meggebedtél communiter, s most az ebek harmincadjára kerültél keresztény nemzetileg! 
Micsoda reálpolitikusokat fog hordani most a türelmes magyar föld! a sok éhes sakál, akik tavaly ilyenkor üvöltötték az intranzigens antiszemitizmust, s úgy csordultak a kereszténységtől, mint a rángatott szivattyús kút, most egyszerre nemzetgazdászokká, pénzügyi szakértőkké, külügyi orákulumokká fognak gömbölyödni, s a kétszer kettő bizonyosságával fogják kimutatni, hogy "a gyűlölet és elfogultság politikájával" tavaly bömbölt jelszavaikkal nyílegyenesen a koporsónkba lépünk. 
Mi volt a gyökérbetegsége az elhunytnak? Hogyan lehetett, hogy a tavaly megnyilatkozó roppant tömeg energiával, s annyi nemes szív tiszta szándékával odajutottunk, hogy bevalljuk csődünket a hódító idegen előtt? Hol volt a hazugság, hol volt a fekély, hol történt a félreficamodás? 
Megpróbálom rövid pontokba tömöríteni azokat az alaphibákat, melyek a magyarság nagyszerű lelki fellendülését is a magyarság mártíriumává tették, és amelyek következménye az lett, hogy a honfoglaló idegen az ellene feltámadt hatalmas reakció révén még súlyosabb hatalmi tényező lett a magyar életben, mint volt azelőtt. 
1. Alaphiba volt a kommunizmus bukása utáni első napok habozása s a gyáva kitérés a végleges megoldások elől. Forradalom után új, termő társadalmi rendet csak azoknak az elveknek és eszközöknek alkalmazásával lehet teremteni, melyekkel a levert forradalom építette fel a maga hatalmát. A kommunizmusnak keresztelt idegen uralom alatt a győztes faj kezünkbe adta mindazokat az általános elveket és eszközöket, melyekkel a magyarság végleges honfoglalását lehetővé tehettük volna. Az antant nem lett volna komiszabb, Európa nem lenne ridegebb és könyörtelenebb, mint amilyen így volt. Nem volna kevesebb szenünk, kevesebb fánk, kevesebb Magyarországunk és több nyomorúságunk, mint így. De több súlyunk volna, mert mertünk volna, mert a mai Európában az ököl és sajog a legjobb külpolitika. Ötven percentesek voltunk, gyávák voltunk, nem tudtunk elég magyarok lenni. 
2. Az új rezsim arra a történelmi falzumra (csalásra) épült, hogy a forradalom már első napjaiban, minden megnyilvánulásában és minden szereplőjében bűnös volt.

Végzetes és gyilkos tévedés! a háború szétomlásakor a magyarság minden érdeke követelte a forradalmat, egy hatalmas, új életet teremtő magyar forradalmat. A Tisza halála a történelem szükségszerű ítélete, szimbolikus elintézése volt egy gaztett keretében. Ennek a forradalomnak feladata lett volna a századokon át kizsákmányolt magyarságot öncéllá függetleníteni, egy bátor és nagy horizontú szociális politikával az osztályuralmat és a nagy részben idegen tőke hatalmi súlyát megszüntetni, Magyarország földjét minden munkás magyar hazájává hódítani, a vezetést, a kezdeményezést a tehetségeknek adni át. A baj nem az volt, hogy forradalom volt, hanem, hogy egy idegen faj imperializmusa elsikkasztotta a magyarság forradalmát. Ezt a forradalmat megvalósítani lett volna az új rezsim legfőbb feladata. Ehelyett közéletünk nagyrészt idegen stréberei egy ostoba, csak azért is restauráció álláspontjára állottak. Sokszor jóhiszeműen, de igen sokszor zsivány politikából odahamisították a közvéleményt, hogy kereszténynek és magyarnak tekintse mindazt, ami a két forradalom előtt volt, zsidónak és nemzetközinek mindazt, amit a két forradalom hozott. Pedig az a múlt, amit így exaltáltak, a kereszténység és a magyarság romlásának leggyalázatosabb előkészítése volt. De ez a torzítás alkalmas volt arra, hogy a kis éhes tehetségtelenek hajrát kiáltsanak minden merészebb tehetségre, minden tehetségre, a magyar faj legértékesebb megnyilvánulásaira. Mert faji ösztön helyett étvágy, kereszténység helyett beteges ambíció, egy nagy építő szociális morál helyett a tehetetlenség irigysége és gyűlölsége irányította ezeket a mindenünnen nyakunkba szakadt apostolokat. 
3. A faji öntudatnak ez az abszolút hiánya okozta azt a hallatlan elintézést, mellyel a két forradalom bűnöseit véltük megbüntetni, s mely egy egyetemes keresztény nemzed magyar harakirivé fajult. Az okos zsidó faj átmenti a maga értékeit minden pártálláson és izmuson, mert az a faj, melyet mi mindig destruktívnak nevezünk, elég konstruktív arra, hogy ne azt nézze, miben téved valamelyik tagja, hanem hogy mit termel a faj számára. Az előbb mondottakból következik, hogy minden értékesebb és nemesebb magyar szellem a faji öntudat és egyéni értékkifejtés minden jogán forradalmi volt, s a két forradalom első (csakis az első) napjai könnyen magával ragadhatták éppen saját faja érdekében. Ha tehát faji öntudat vezette volna az intézőket, ítélőket és büntetőket, feltétlenül a következő megkülönböztetést kellett volna tenniök: a) Irgalmatlanul megsemmisíteni vagy kizárni a magyar életből az idegen imperializmus minden tényezőjét. b) Általános amnesztiát adni minden magyar jó szándéknak, minden nemes merészségnek, minden félrelépésnek. Általános amnesztiát és feledést adni minden magyarnak, aki kimondottan nem tört faja ellen, mert hő szerelmi viszonyra a kapitalizmus iránt az evangélium alapján még egy keresztény kurzus sem kényszeríthet senkit. Hány értékes elmét, hány buzgó tetterőt, hány nemes szívet nyertünk volna meg ezzel az építő magyar munkának? Ehelyett mi történt? az idegen irtózatos szolidaritásával, nemzetközi összeköttetésével, roppant sajtó és pénzeszközeivel meg tudott menekülni a megérdemelt következményektől. És a magyar tehetség, magyar tudás, magyar ügyesség, magyar jó szándék vagy magyar gyengeség ezrei sínylettek és sínylenek börtönökben, kenyérvesztésben, üldöztetésben és a bosszúálló öklök alatt. Az okos idegen, ha fajtájának egy haja szálát kihúzták, atrocitásokat rikoltott világgá. Pedig itt csak egyetlen óriási, dőre és bűnös atrocitás volt, mely a magyar faj ellen követtetett el. Nem őrült dolog-e, ha egy faj életét túlnyomólag idegen jövevények intézik? 
4. Az antiszemitizmus, mely a magyarság szükségszerű higiéniája, életösztöne, sine qua nonja, egy hatalmas építő, szervező, céltudatos munka helyett kis, egyes esetekre és személyekre ugató, népszerűség-hajhászó, ízléstelen és igen sokszor ostoba szószátyárkodássá züllött. A keresztény sajtóban volt bő hely arra, hogy századikszor és kétszázadikszor leszúrjuk Gábor Andort, Szép Ernőt s az idegen faj más jelentéktelenjét, akik nevének örökre ismeretlen kellett volna maradni a magyar nyomdászok előtt, de nem volt hely, hogy magyar tehetségeket hozzunk felszínre, hogy nagy, általános szempontokból irányítsuk a fajmentés tragikus küzdelmét. Ma már egy keresztény vállalat adja ki egy idegen író Ne bántsuk egymást! című kotyvalékát, a magyar tehetség könyve csak sorokat kap a keresztény lapokban, de egy Molnár Ferenc, egy Szép Ernő negatív reklámjának (a leghatalmasabb reklám!) tárcákat és hasábokat áldoznak. Antiszemiták voltunk mindenben, ami kicsinyes, ízléstelen és ostoba, kiegyezők voltunk mindenben, ami öngyilkosság számunkra.
5. A magyarságot elsősorban, másod és harmadsorban a politikai szabad verseny, az agyonódázott népképviselet, a politikai pártok és kalandorok vad törtetése vitte a sír szélére. Az új rezsim nemcsak hogy nem adott védelmet ez ellen, de a régi hibákat még kiáltóbbakká tette. Pedig ezt a védelmet meg kell szervezni! Csonka Magyarországnak kevés képviselője van. Gondoljuk csak meg egészen elméletileg , hogy a mérhetetlen idegen tőkének mily könnyű e pár emberre befolyást gyakorolni. Én elismerem, hogy képviselőink a legnagyobb önzetlenséget, a legizmosabb tehetséget, a legmélyebb tudást, s a legszilárdabb morált jelentik, de emberek, és nem lehetnek kivételek az eredendő bűn alól. 
6. Miért maradt olyan védtelenül és szervezetlenül a magyarság a nagy összeomlás után? Miért került olyan ellenállás nélkül az idegen faj hatalmába? Mert az egyetlen osztály, mely modern államot vezethet: a középosztály szervezetlen, koldus volt, s egy rabszolga ideológiában sínylődött. Az új rezsim adott egypár kövér frázist neki, de koldusabban és nyomorultabbnak hagyta, mint valaha. Pedig faji öntudat ma csak ebben a szerencsétlen mártír osztályban van.

Ezeket akartam elmondani a halott végtisztességén, akit olyan ujjongva temetnek el azok, akik belőle éltek. És most, ha egy szerény magyar írónak lehetne szava egy bársonyszékben ülő miniszterhez, azt mondanám Hegedüs Lórántnak: Én is erdélyi vagyok, mint Ön, én is hétszilvafás nemes vagyok, mint Ön, én is tettem egyszer fogadást, mint Ön. Ennek a fogadásnak minden tragikumát álltam a múltban és állani fogom a jövőben. És itt a lét és nemlét küszöbén, Isten és lelkiismeretem előtt mondom Önnek, hogy az oldott akaratú, fajilag öntudatlan magyart liberalizmussal csak megölni lehet, de feltámasztani nem. És mondom Önnek, hogy a magyar jövő két alapfeltétele: a szabad verseny és kapitalizmus korlátozása, s másodszor egy erős, gazdag, művelt magyar középosztály megteremtése. De Ön ezt nem fogja meghallani. Önnek most tapsolnak azok, akik tavaly hazaárulónak üvöltötték volna. Liberalizmus, pacifizmus, kommunizmus, keresztény kurzus: 
Ezek voltak a hands up! (Kezeket fel!) kiáltások, melyekkel idegen kalandorok a balek magyart megzsebelték. Az új kiáltás: reálpolitika! a mártír magyarság egy jelszóval lett gazdagabb, s annyi koldusság után egy illúzióval lett koldusabb. 

Virradat, 1920. XII. 25.

vége

2007. október 24., szerda

Szabó Dezső: A magyar ifjúság

A magyar ifjúság 
Nem tósztot akarok itt mondani a magyar ifjúsághoz. Végezzék el ezt azok, akik ezt a nagy erőt jelentő elemet minden eszközzel, néha nehéz anyagi helyzete csúfos kihasználásával igyekeznek érdekeik körébe csábítani. Én a magyar jövő építőelemeit keresem, én bele akarok kapaszkodni abba a hitbe, hogy van még feltámadás és új élet a magyarság számára. A magyar ifjúságnak csak egy részét tartom e sorokban szem előtt, mert fájdalom, csak ezt ismerem részletesen: a magyar főiskolák ifjúságát. Természetes, hogy mikor azt vizsgálom, mennyiben lesznek a magyar megújhodás elemei, nem volna becsületes elhallgatni azokat a tüneteket sem, melyek aggódásra adnak okot és orvoslást kívánnak. 
Kezdjük mindjárt ezen. A főiskolai ifjúságnak jó része a fronton volt. Az irtózatos öt év nem múlhatott el nyomtalanul a fiatal, érzékeny, még teljesen ki sem alakult szervezetek fölött. Akik pedig nem voltak a fronton, az itthoni idegevő várakozás, s a két forradalom borzasztó izgalmaiban bőven megkapták a maguk részét az egyetemes szenvedésből. Ehhez járult legtöbbjénél a hosszas időn át tartó elégtelen táplálkozás, ami fájdalom, igen soknál még ma is megvan. Ezek az okok magyarázzák meg azt, hogy fiatalemberek, kik külsejükben teljesen épnek, egészségesnek látszanak, idegeikben rokkantak vagy súlyosan betegek. Ez a betegség igen soknál abban nyilvánul meg, hogy képtelen lett a helyhez kötött, kitartó munkára. Valami belső izgalom, mint egy titkos megszállottság, kényszerít, hogy mindent abbahagyjon, és mindig másba kezdjen. De vannak sokkal súlyosabb esetei ennek a belső rokkantságnak. Sokban úgy benne maradt a háború, mint egy húsába tört kardhegy. Beteges túlérzékenység, a dühöngésnek folytonos szüksége teszi környezetük súlyos keresztjévé őket, mint a visszaemlékezett vér folytonosan a fülükbe kiáltaná: ölj! ölj! De legáltalánosabb tünete az idegek beteges elváltozásának valami beteg esztétikai hajlam, perverz irodalmiság, melynek legtöbbször a szexuális élet abnormis elváltozása az alapja. A nagyközönség nem is képzeli, hogy hány ifjú betegedett beteg költővé a frontokon. Mázsaszámra láttam kéziratokat, melyek az idegbomlás minden jegyével azonosak azokkal, melyeket az orvosok az ideggyógyintézetek szomorú lakóitól közlenek. És mindenik "önmagát keresi", mindenik "analizál", mindenik a bizarrul újat, az elképesztően szokatlant keresi, s nem veszi észre, hogy a beteg idegzet ősi gesztusait rángja el újból. Igen sokat pedig az alkohol vagy a szexuális tévelygések rabjaivá tett a háború. 
Egy másik, az eddigieknél általánosabb tünet az, hogy az ifjúság egy része, mely a háború alatt még a középiskolákban volt, a folytonos szünet, tanár, szén és egyéb hiány miatt nem kapta meg azt az ismereti tartalmat és szellemi fegyelmezést, amire szüksége van. A másik része pedig, mely a frontokon védett bennünket, éveken át távol volt a könyvtől és minden szellemi munkától. A borzasztó évek nemcsak megszerzett ismereteiket markolták ki emlékezetükből, de elvesztették azt a szellemi disciplinát is, mely akaratot, módszert és folytonosan megújuló érdeklődést jelent. 
Ezek azok a tünetek, melyeket gondos intézkedésekkel és intézményekkel és nagy szeretettel kell kigyógyítani a mai ifjúságból. Meg kell gondolni, hogy ők azért lettek betegek, hogy mi egészségesek maradhassunk, hogy hibáik egy nagy és szent önfeláldozás következménye, és hogy esetleges szellemi elmaradásukat egy rajtuk kívül álló egyetemes muszáj okozta. Ebben a beteg korban, melyben minden ember beteg, jósággal és szánalommal minden embernek orvosnak kell lennie. 
Nem hazudva el az aggasztó tünetek egyikét sem: a mai magyar ifjúság mégis olyan biztató képet nyújt, amilyent ezernyolcszáznegyvennyolc óta egyik nemzedék sem adott. Maga az a jelenség, hogy a mai főiskolai ifjúságban nemcsak 1822 éves gyermekek, hanem igen sok 2628 s még többéves meglett fiatalember van, igen jó hatással van a fiatalság közös életére. Ez már nem a régi egyetemi körök önképzőkörösködő, szónokló, léha fiatalsága. Mert meg kell gondolni, hogy ma a 2122 éves sem olyan fiatal, mint a háború előtt. Ezek a fiatalemberek a világtörténelem nagy fordulatánál századok összezsúfolt életét élték és patriárkák a tapasztalásban. A világháború rengeteg szenvedés és igen sok látott dologgal gazdagította gondolkodásukat. A háborúban kezdeményezést, a felelősség elvállalását, szellemi bátorságot, szolidaritást, fegyelmet tanultak: mind olyan vonások, melyekre olyan nagy szüksége van a magyar léleknek. A háború s még inkább a két "forradalom" alatt tomboló idegen uralom olyan mértékben költötte fel faji öntudatukat, melyhez hasonlót csak 1848 ifjúságánál láttunk. És mert irtózatos tragédiánk körül annyi döglött, szép frázis hever, ennek az ifjúságnak a magyarsága már pozitívabb, több benne az építő elem és komoly program keresés, mint a szép szó és a fáklyás zene. A hadifogságokban s az itthoni felfordult viszonyokban megélhetése igen sok gyakorlati ügyességre kényszerítette, s így gondolkodása kevésbé "idealista" és irodalmias, szóval kevésbé hasonlít a múlthoz, mely önmaga jelentkezik a saját nyaka elvágására: több érzéke van az élet versenyéhez, a pénzhez, a szerződéshez, a gazdasági kérdésekhez. Felébredt faji öntudata megláttatta vele a közös veszélyt, s igen sok örvendetes jelét lehet látni, hogy egy mindenek fölött álló egyetemes magyar szolidaritás megvalósítása mindinkább fő iránya lesz akaratának. 
Kettős feladat áll ez előtt a komoly, súlyos tapasztalatú, gyakorlati ifjúság előtt. Az egyik önmaga, s a folyvást utánuk következők iránt van: megteremteni a magyar főiskolák ifjúságának egyetemes szolidaritását. Egyetlen egy hatalmas organizmusba kell tömöríteni mindenféle magyar főiskola ifjúságát, s minden ifjúsági egylet ennek az egyetemes szervezetnek alárendelt tagja legyen. És hogy hiúság, egyéni ambíció, s a fájdalmas magyar veszekedhetnémség szét ne törhesse ezt az egységet, ennek az egyetemes szervezetnek a kebelében legyen egy legfőbb ifjúsági bíróság, mely kötelező erővel ítélkezzék a főiskolai ifjúság kebelében előforduló vitás kérdések fölött. Ebbe a bíróságba minden főiskola arányosan küldjön képviselőt, és aki ennek a bíróságnak ellene szegül, azt megbecstelenítőn kell kizárni az ifjúság kebeléből, mint a magyarság árulóját. Fegyelmet és szolidaritást jelentsen elsősorban ez az egyetemes szervezet. Ez szervezze meg országosan a magyar főiskolai ifjúság gazdasági, kulturális és társadalmi életét. Mindenik ifjúsági egyesület egy organikusan működő egységes programmal egységes célra törekvő része legyen ennek az egyetemes szolidaritásnak. 
Milyen legyen az ifjúság gazdasági életének kiépítése, hogy szervezze meg kulturális és társadalmi működését: fájdalom, ezeknek a fontos kérdéseknek a tárgyalására nem ad elég teret ez a hely. Itt csak egypár legfontosabb vezető elvet említhetek meg: 1. Az ifjúság egyetemének semmilyen gazdasági érdekért sem szabad a maga szabad mozgását és függetlenségét lekötnie semmilyen fórummal szemben sem. 2. Alkalmas utakat kell találnia s vannak ilyenek egy hatalmas töke megteremtésére. 3. Kulturális működésében inkább pozitív ismeretek szerzésére, s az új gazdasági és szociális ideák áthasonítására törekedjék, mint a régi önképzőköries irodalmiságra. Irodalmi és művészi téren pedig az igazi nagy értékeket keresse, s általában tartsa mindig szemmel az egész művelt világ szellemi termését. 4. Nyisson tág teret az orosz és keleti mindenféle stúdiumoknak, ahol a jövőben nagyszerű tere lehet a fiatal magyar erőknek. 5. Igyekezzék megszervezni annak lehetőségét, hogy minél több fiatal tehetség mehessen külföldi tapasztalati útra, mégpedig keletre is. Természetes, hogy ezeknek a tanulmányutaknak egészen más jellegűeknek kell lenniük, mint eddig általában voltak. 6. A magyar psziché minden téren megnyilvánult minden elemét igyekezzék a jövő építő tényezőjévé feltámasztani. 7. A legnagyobb figyelemmel legyen minden évben az újonnan érkezők irányítására, anyagi és szellemi fejlődésük megvédésére. 
A második, nem kevesebb nehézséggel járó és nem kevésbé súlyos feladata az ifjúságnak a nemzet egyetemes életében, történelmi munkájában van. Ma a főiskolák ifjúsága a legmegbízhatóbb eleme a magyar jövőnek. Ne adja az ifjúság soha egyik politikai pártnak sem oda magát. Legyen független ellenőrzője, társadalmi irányítója a közvéleménynek. Egyik fő feladata éppen az legyen, hogy a mai gyilkos, végzetes politikai élet kiküszöböltessék. Ezt a célt úgy éri el, ha társadalmi téren odahat, hogy a magyarság figyelme politikai szólamok és jelszavak helyett komoly, pozitív, részletes kulturális, gazdasági és szociális programmal teljék meg, s aszerint szabja bizalmát a politikai versenyzőknek, amilyen mértékben megvalósítják az ilyen programot. Az osztályérdekek és elfogultságok politikáival szemben egy szélesen emberi, modern szociális világrendet hirdessen, mely a legtöbb igazságot és a legtöbb jólétet jelentsen. Ugyanekkor védje meg minden eszközzel a magyarság fejlődését. Az ifjúság előtt áll az a nagy történelmi feladat, hogy megvalósítsa az elsikkasztott magyar forradalmat, mely a magyarság összes erőit életre hívja, s vidám műhelyünkké, hazánkká teszi ezt a sokszorosan elrabolt, szegény országot. 
Az egészséges, erős, praktikus, ravasz férfi a mai magyar ifjúság ideálja, aki akar, aki épít, aki szerez, akit nem lehet idegen célokra felhasználni és kizsákmányolni. A dekadens, betegen irodalmias, szavakban terjengő ifjúsági típus ma már csak szánalom vagy orvosi érdeklődés tárgya. A magyar ifjúság igen sok jelét adta, hogy van ereje nagy feladatainak megvalósításához. Bízzunk magyarságában, hogy kitartó akarata is lesz hozzá. 

Virradat, 1921. IV. 8.

vége

Szabó Dezső: A magyar protestantizmus jövője

A magyar protestantizmus jövője

Félreértések, múló ellenségeskedések, személyes vádak mindig érik azt, aki valamely közösség megújhodó életakaratának a kifejezője. Megsértett érdekek, megrögzött gondolkodásmód, s meghatározatlan érzések hajtják ellene sokszor a legjobb hiszemű embereket. Különben is minden társadalom makacsul védi a maga megszokott mechanizmusát. De el kell nyelni minden keserűséget, de erősnek kell lenni a kapott sebek és igaztalan ítéletek közepette. A megírt gondolat eltiporhatatlan erő, és ez a küzdő igazi arca. Dolgozni kell, vetni kell, s mindennap új örömmel kell vállalni a belénk született feladatot. Amíg egyetlen mag van, mely csírába indul, nem szabad kétségbeesni az élet igazságtétele felől. 
Többször kifejtettem már, hogy a magyar protestantizmusnak kettős tartalma volt. Az egyik a múló, a keletkezési korából előálló, s az eltűnő történelmi állapotokhoz kötött. Ez ellenzéki szerepe volt a katolikus kereszténységgel szemben. Ez a szerep már teljesen a túlnőtt, tökéletlenebb múlté, ez a szerepe megszűnt. Kifejtettem, hogy a lelki fejlődés mai fokán a vallás igazán hitvallás, lelki pozitívumoknak az összege, építő világnézet, énemnek, s az egész világegyetemnek termékeny egysége, mely egy egyetemes nagy céllal ad értelmet az emberi küzdelmeknek. Ma nem lehet hitemnek egy része az, hogy a szomszédom hitét tagadjam. Ma egyik keresztény hit sem süllyedne le olyan alacsony szerepű viszonylagosságba, hogy az új nemzedék lelkébe azzal a hatalommal ültesse át tanait, hogy mit nem hisz egy másik hitvallásból és mit hisz másképp. Az ilyen vallásnak nem volna több értéke, mint egy múló politikai ellenzéknek, melynek összes jelentőségét a tagadott kormány szabja meg. Az ilyen vallás a meddő kritika s az ellenzékieskedő szellem beoltásával minden egység és minden hit alapját rombolná le a fiatal lelkekben, s így önmagát is megsemmisítené. Katolicizmus és protestantizmus, ma két arca a magyarság lelki megszervezésének ugyanazon célra: az örök emberi fejlődés megvalósítása a magyarságban a keresztény világnézet építő erejével. 
És itt kapjuk meg a protestantizmusnak másik, múlhatatlan tartalmát. A magyar protestantizmusnak, mint a kevésbé kötött kereszténységnek, mindig az idők élén kell mennie, s beleasszimilálnia a keresztény magyarság lelkébe minden termékeny, új emberi gondolatot úgy, hogy a magyarság termőegysége és morális egyensúlya bántódást ne szenvedjen. 
Katolicizmus és protestantizmus két különböző feladata, funkciója a keresztény magyarságnak. A katolicizmus lényegbeli feladata az, hogy megőrizze azt, ami minden időtől függetlenül, örökké valóan lelki alapja az emberi termésnek. A protestantizmusnak pedig, hogy állandóan fölszívja s belealkalmazza ebbe a lélekbe az emberi ész és munka új meg új eredményeit. Tudom, hogy ez a megkülönböztetés kellemetlen félreértésekre s egyoldalú magyarázatokra adhat okot, de itt nincs helyem bővebben kifejteni, s jóhiszemű ember nem fogja rossz értelemben venni. 
A magyar protestantizmus megújhodásának mai korában tehát a vallástanítás a legalacsonyabb foktól fölfelé egészen más, mint amilyen az elfogult, küzdelmes századokban volt. Ismertetjük ma is a felsőbb tanítási fokozatokban a más keresztény felekezetek hitét, de minden ellenzéki megjegyzések nélkül. Mert ma tudjuk, hogy a más felekezetek hívei a maguk tanait ugyanannak a lelki folyamatnak az alapján hiszik, mint mi a mieinket. És így támadó kritikámmal könnyen ezt a hitet termő lelki folyamatot ölöm meg saját tanítványaimban is. Saját hitünket pedig csak állító, pozitív formákban adjuk át a lelkeknek. Elmondjuk például, hogy a kálvinizmus mit hisz Istenről, Jézusról, a megváltásról, az ember rendeltetéséről stb. De sohasem tesszük hozzá, hogy mit nem hisz ezekről. Éppen úgy, mintha azt kérdik tőlem, hogy ki vagyok: megmondom egyszerűen, hogy ki vagyok, és nem sorolom föl egyenként a föld ezernyolcszázmillió emberét, külön harsogva mindenik neve mellé, hogy ő nem vagyok. 
A magyar protestáns hitéletnek ez a tiszta pozitívummá változása hozza magával azt is, hogy a lelkiismereti szabadságnak s az egyéni fölfogásnak nem fogjuk azt a határozatlan, s korlátlanul tág fogalmat adni, melyet az elmúlt harcok szükségszerűségében sokszor adtak nekik. Ez a pontosabb meghatározása, elhatárolása az egyéni vizsgálódás jogának különben visszatérés Kálvin eredeti fölfogásához. Minden közösség lelki termésének, morális alapegységének bizonyos alapelvek a biztosítói, melyekhez senkinek sem szabad hozzányúlnia. Ezek az alapelvek dogmák, és nem esnek az egyéni vizsgálódás önkénye alá. El kell fogadni azokat, mint ahogy tüdőmnek el kell fogadnia a levegőt, ha élni akar. Hangsúlyozni kell a tanításnál, hogy a protestáns világnézetben is vannak a hitéletnek és a keresztény morálnak ilyen alapelvei, melyeket el kell fogadni, mint a születést és a halált, melyek nem eshetnek egyéni disputa alá. Még akkor sem térünk el a nagy reformátorok eredeti szándékától, ha a közösség tekintélyi elvét az egyénnel szemben a Biblia magyarázásánál is hangsúlyozzuk. Az, hogy nekem emberi méltóságommal született jogom van, hogy repüljek, igen szépen hangzik. De ezzel a gyönyörű elvvel azért egy méternyit sem fogok tudni repülni, s ha egy harmadik emeletről érvényesíteni próbálom ezt a zengzetes jogomat, a nyakam szegem bele. Cseber Kata és Kapta János a Biblia legtöbb részéből vezető nélkül csak zavaros szó-ködfoltokat szívhatnak fejükbe, s nem tudom, hogy magyaráznak meg olyan részeket, melyek fölött tudós teológusok századokat vitatkoztak. Biztosítani kell az egyénnek azt a szabadságot, mely szellemi termését lehetővé teszi, de távol kell tartani mindent, ami meddő kritikai elfejlődésre s szellemi anarchiára vezet. Pozitív világnézetet, építő lelki erőket, egységet, szolidaritást ad a jövő protestáns hitoktatása a magyar léleknek. 
Sajátos hitéletének kiépítésén kívül természetesen kulturális, szociális és gazdasági feladatai is vannak a magyar protestantizmusnak, mégpedig mind a három téren úgy kell az életet építenie, hogy minden tényével az egyetemes magyar lelki egység megteremtésén dolgozzék. Az itt elébe álló nagy feladatok megvalósítására mindenekelőtt a papnevelést kell lényegesen átalakítani. Sok kritika érte a protestáns papságot, és nem volt mindenik igaztalan. De nagy mentségére szolgál a régi századokhoz szabott teológiai nevelés elégtelensége és időszerűtlensége. Jól értsenek meg. Nem azt mondom én, hogy a négy év alatt ne tanítsák meg mindazt a teológiai tartalmat, melyet szükségesnek vagy szent tradíciók követelményének tartanak. De bizonyos, hogy ezt a tartalmat korszerűbb tanítási móddal lehet úgy tömöríteni, hogy a négy év alatt még igen sok idő maradjon másra. Ez alatt az idő alatt tanítani kell mindenekelőtt praktikus és elméleti gazdasági (kertészed és mezőgazdasági) ismereteket. Ne történhessék meg az, hogy a falura kerülő pap nem tudta, hogy a zab a búza vagy a búza a rozs. Lehessen a pap vezetője és ösztönzője a falunak a modern mezőgazdaságban és kertészetben. Ismerje meg a fiatal teológus kora szociális problémáit, a munkáskérdés, a szociális küzdelem megoldandó feladatait. De nem valami ködös, nagy feneket kerítő elméleti vagy történelmi elvonásban, hanem a jelen Magyarország és Európa szociális küzdelmének helyes megmutatásában. Ilyenformán ismerje meg kora politikai, művészi és irodalmi törekvéseit. De mindig minél kevesebb elmélet és szóformák, minél több összegező megmutatás a kor jelen viszonyaiban, a múzeumokban, a koncertekben, a jelen szépirodalom kiválóbb termékeiben. 
Pompás harcos legyen a kikerülő protestáns pap, ki úgy ismerje kora lelki térképét, mint jó hadvezér a maga csataterét. A falusi pap, ha más felekezeti pap van a faluban, azzal társulva, ha nincs, egyedül fogjon hozzá faluja megszervezéséhez, belevonva a vezetésbe a tanítót, a jegyzőt, s más erre alkalmas elemeket. Ma talán még sokan fognak mosolyogni azon, ha azt mondom, hogy a falu legfiatalabb népét (819 év) a cserkészet keretében kell megszervezni. Ez a forma a legalkalmasabb a szolidaritás, a fegyelem, a magyar katonai erények beidegzésére, s igen sok kulturális és gazdasági ismeret beoltására. Az ennél idősebbeket részben egy mintakertészet és mintagazdaság mellett, részben egy olyan, minden faluban meglévő kulturális szervezettségben kell nevelni, mely könyvtárat, lapokat, előadásokat ad a népnek, cselekvőleg is belevonva a falut a műkedvelői előadásokba, a zenébe és énekbe. Mozialapra kell gyűjteni mindenütt. Egy mozielőadás segítségével többet taníthatunk, mint tíz, csak szóbeli előadással. 
Ilyenszerű tevékenység kötelező legyen a papra, mint az úrvacsoraosztás. És ha már az istentiszteletnél vagyunk, legyen szabad egy igen félénk megjegyzést megkockáztatnom. Okvetlenül szakítania kell a protestáns prédikációnak szörnyű elvontságával. A "bűn", az "erény", a "sötétség", a "világosság", az "eszme", az "igazság" stb. szavak minden közelebbi tartalmi meghatározás nélkül nagy mitológiás szóképletekben szoktak szerepelni, s a végén győz a "világosság", az "eszme", az "igazság". Az ilyen általánosságok semmit nem adnak a léleknek, legfeljebb egy kis álmosságot. Nem a "bűn"-rő1 kell beszélni általában, hanem egy pozitív lelki témát kell felvenni, egy napjainkban sokszor előforduló, s a közösség szempontjából fontos lelki tünetet, azt egy pozitív példához kötni, s tapintható tanulságokat vonni le belőle. Hiszen a Biblia roppant tárházában a mai élet minden jelenségéhez találhatunk kiinduló pontot. Nem az a fő, hogy teljes hangunk kibonthassuk, hogy szép mondatokat mondjunk, hanem hogy egyszerűen mindennapi igazságokat és igazi morális és emberi megindulásokat raktározzunk el a hallgatókban. 
A városi papnak természetesen inkább kulturális és szociális tevékenysége van. Eljön-e az az idő, mikor a protestáns pap élete legszebb feladatának fogja tartani, hogy a munkásság kulturális és morális megszervezésében vezető tényező legyen? 
Az ide vonatkozó összes kérdés feldolgozása egy kötetet kívánna. Itt csak az út irányát lehetett megjelölni. Kerültem a kritikát, letompítottam hangom riasztó erejét, mert nem akartam senkit bántani, semmi érzékenységet elijeszteni. Minden jó szándékot szeretnék megnyerni egy olyan megújhodásnak, mely új, termékeny szolidaritást jelentene a magyarságnak, és vigasságos, építő fejlődést a magyar protestantizmusnak. Azok, akik nem szeretnek engem, ne azt nézzék, hogy ki mondta ezeket, hanem hogy mit mondott. És ha találnak valami hasznosat benne, legyenek jóakarattal iránta egyházuk és fajuk érdekében. Mennyit lehetne a dús erejű, fiatal magyar fajjal megvalósítani, ha egyszer akarnánk akarni! 

Virradat, 1921.III. 27.

vége

Szabó Dezső: Séta március tizenötödikén

Séta március tizenötödikén

A világháború vége felé jöttem arra a meggyőződésre, hogy Magyarországon a harminc-harmincöt évnél idősebb generációktól nem sokat lehet várni a magyar jövő átalakító munkájában, mert ezeknek a generációknak a lelke még annyira a háború előtti korban ránk nézve már óvilágban gyökerezik, látási formájuk, közéleti moráljuk, szociális világnézetük annyira a háború előtti magyar állapotoknak az eredője, hogy képtelen átmenni azon az átalakuláson, amely a most vajúdó új korhoz szükséges. Természetes, hogy igen számos kivételt én magam is látok ez alól az állításom alól. 
Mert új kor jön, és minden tettünk gyökerénél annak a mély belátásnak kell lennie, hogy csak általános és gyökeres változás hozhat nekünk egészséges jövőt. Hazafiságunk, kereszténységünk, antiszemitaságunk egészen más kell hogy legyen, mint amilyen volt a világháború s az idegen uralom nagy tanulságai előtt. 
Március 15-én végigkódorogtam a várost, s be-bekukkantottam az ünnepségekre. Megvallom, igen sok szomorúságot és még több undorodást szedtem föl. Szinte hihetetlen, hogy a lelkeken mennyire nem hagyott nyomot az utolsó hét év irtózatos tanítása, s hogy a magyar psziché ugyanazzal a mozgásokkal, ugyanazokkal a frázisokkal robotolja a maga meddő mechanizmusát. Emberek, akik alig haladták túl egypár évvel a harmincat, ugyanazzal a vak szemű beállítással beszéltek negyvennyolcról, ugyanazokkal az általános, undorító frázisokkal, mikkel különben a derék, jó Orbán Balázsék akarták ékesíteni a maguk hazafias táncukat. Petőfi éppen úgy Tyrlaeus, a "tél jégbilincseit" föloldó tavaszi fuvalom, éppúgy lengedezik ezekben a lelkes szószátyárságokban, mint hetven év óta. Az "eszme", a "szabadság" s az "idealizmus" s más hasonló gaz és undorító nesze semmi, fogd meg jól szavak épp olyan nagy kongással vágódtak a hallgatók elképedéséhez, mint a világháború előtt. Hogy aztán mi az az "eszme", mi az a "szabadság" és mi az az "idealizmus", azt magyarázhatja mindenki úgy, ahogy akarja, azaz voltaképp nem is magyarázza senki sehogy, hanem leönti őket lelkesedési generálszafttal, és kész a patentos, megbízható hazafiság. Ó, jó szavak, ó, jó szavak, ezek, a csizmadia és kéjgázszerű böfögések, ilyenekből olyan hamar össze lehet gargalizálni egy svungos szónoklatot, s Kossuthnak vagy legalábbis Demosthenesnek hihetjük magunkat. Arról aztán, hogy mi volt negyvennyolc a magyarság számára, arról abszolúte egy kukkot se hall a közönség. Megrugdostuk a jó öreg kamarilla hátát. Kossuthot, Petőfit körül-gyomorfölfordultuk a legémelyítőbb frázisokkal, mondtunk egypár kongó, nagy semmit a magyarságról, volt taps, volt bődülés, mi kell még egy derék március 15-éhez? 
Egyáltalában, az önképzőkör kezdi veszélyesen elárasztani Magyarországot. Mindenkinek megvan a maga kis stílusa és szónoklási hajlandósága, s csak az alkalmat várja, hogy a derék, jó közönséget elárassza vele. Egyesületek, melyek azért alakultak, hogy új Magyarországot teremtsenek, első teendőnek azt találják, hogy mindenekelőtt lapot alapítsanak, amelyben a kilenc múzsa összes törvénytelen viszonyának idétlen embriói vonulnak föl. Az ipari munkafölosztás szerepe kezd pompásan érvényesülni az irodalomban is. Mint ahogy egy nagy cipőgyárban egyik munkás egész életében mindig csak felsőbőrt készít, a másik pedig sarokflekkeket, úgy X író naponta hat irredenta verset készít, Y író ugyanannyi antiszemita novellát, Z író keresztény, nemzeti, fehér, destrukció ellenes ódákat és így tovább. Ezzel a beteg jelenséggel rokonnak tartom az asztaltársaságok alakítását is. A hazafiasságnak ez nem a legújabb formája, fájdalom, legtöbbször csak abból áll, hogy jól beszopunk a jóból, s a poharak s a hagymás rostélyos falatjai között hazafias frázisokat kérődzünk egymás képébe. Ezalatt a zsidó tanul, dolgozik, gyűjt és hódít, a magyar középosztály pedig rongyolódik és halad a végső megsemmisülés felé. 

Virradat, 1921.III. 25. 

vége

Szabó Dezső: A kísérleti nyúl

A kísérleti nyúl

Ismeretes, hogy az élő szervezetek titkainak kutatói igen gyakran a házinyulat használják kísérleteikre. Egy előre pontosan meghatározott eljárásnak vetik alá ezt az altruista állatot, és azok a jelenségek, amelyekkel szervezete erre reagál, törvényszerűen megismétlődő jelenséget jelentenek minden élő szervezet számára. A jelenségeket ilyen törvényszerűen magába tömörítő példa volt a mozikísérlet, mely a szíriai nyúl összes élettani jelenségeit olyan hallhatólag, láthatólag, szagolhatóan, ízlelhetően és tapinthatóan egyesíti magába, hogy igen fontos még egyszer és még egyszer odaállítani a magyar közönség tudatába, bár egykét magyar lap ezt már dicséretre méltó nyíltsággal megtette. 
Először is engedjenek meg egy hogy tudákos legyek módszertani megjegyzést. Ez az eset is élesen megmutatta, hogy milyen helytelen az, ha mi a zsidó kapitalizmus elleni küzdelemben "destruktív" és más jelzők fügefalevele alá dugjuk a zsidót. Először is a destruktív jelző egy kissé igen lírai és igen egyoldalú. Az élősdi férgek, pl. mikor pikniket rendeznek egy élő szervezeten, destruktívak arra a szervezetre nézve, de a maguk szempontjából kutyául konstruktívak. Az, amit mi zsidó destrukciónak nevezünk, az imperializmus, kapitalizmus, hódítás és építés a zsidó faj számára. Az ilyen "destruktív"-féle faji metaforáknak kétféle kára is lehet. A nagy európai közvélemény, mely mégis, most is és mindig híve az örök emberi haladásnak, azt hiheti, hogy Magyarországon egy szellemi és szociális konzervatív reakció akar a világtörténelmi fejlődés útjába állni. A másik kára pedig az, hogy a magyar közvéleményt megtéveszti és figyelmét eltereli az igazi, az égető veszedelemtől. Figyeljék csak meg, hogy a keresztény táborban azok a politikusok és sajtótényezők, akik rejtett, de mégis igen megszagolható okokból nem folytathatnak becsületesen, őszintén komoly harcot a zsidó hódítás ellen: milyen teljes hangszereléssel dörögnek a "destrukció" ellen, hogy kiöntik újra meg újra a "Károlyi és társai" belét, milyen csengő sarkantyúkkal rúgnak bele a "kommunizmusba". Mert Károlyi és társai, mert a destrukció és a kommunizmus most már teljesen veszélytelen hullák, melyeken vígan el lehet járni a keresztény nemzeti kékvókot. Így a balek közönség szemében szörnyen keresztények és hazafiak lehetünk, és jó fiúk maradhatunk a "gazdaságilag" cudarul tehetős zsidóság előtt is. Minden ilyen hazug, nem őszinte jelző csak megnehezíti a küzdelmet. Igenis hirdetni kell, őszintén és világszerte, hogy mi a zsidó faj imperializmusa, kapitalizmusa, immorális elnyomó eszközei ellen küzdünk kétségbeesett szabadságharcot. 
a mozi eset élesen és megdöbbentően mutatja a fennebb mondottak igazságát. Tessék elolvasni a pesti nemzetiségi sajtó utolsó heti összes termékét. A nemzetiszínű keresztény parfümös Pesti Hírlapot, a szintén nemzetiszínű, munkapárti, Tisza István sírján zokogó 8 Órai Újságot, a most nemzetiszínű, ha kell, radikális intellektuel Pesti Naplót, a nemzetközi radikális szabadkőműves Világot, a nagyon nemzetiszínű, szintén Tiszáért szepegő liberális az Újságot, a nemzeti színű, vörös színű, fehér színű nacional- keresztény - libero- radico -burzsujo- proleto- szocialista - kommunista - kapitalista az Estet, a nemzetközi szociáldemokrata proletár Népszavát: csodálatosan, misztikusan, metafizice mind egy véleményen vannak a moziügyben. Mi az a csoda, mely ezt a csodálatos megegyezést szüli? Melyik az a misztikus közös nevező, mely a kapitalista nemzeti Pesti Hírlapot egy nemzeti szempontból kétségtelenül üdvös és elodázhatatlan rendelettel szemben puszipajtásává teszi a nemzetközi szocialista Népszavának egy olyan rendelettel szemben, mely dicsérendő kezdeményezést jelent az igazi szocializmus elveinek megvalósításában? Ez a csoda: a zsidó faji szolidaritás, ez a közös nevező: a zsidó. A moziügyben a legélesebben láthatja mindenki, akinek nem üzlete az, hogy vak legyen: hogy nacionalizmus, liberalizmus, radikalizmus, szocializmus, kommunizmus a zsidóság kezelésében csak olyan különbséget jelentenek, mint mikor mi a magyar hadseregnél ezt mondjuk: lovasság, gyalogság, tüzérség stb. Egyetlen hadsereg: a zsidó imperializmus különböző regimentjei ezek. Jól figyelje meg a munkásság, amit mondok, s az elmúltak tanulságánál vizsgálja meg igazságát: Ha a világháború után mi, magyarok csináltunk volna egy igazi, az alapelveket meg nem hamisító kommunizmust, a Népszava, a Világ és társai ellenezték volna a legelszántabban, mert az igazi kommunizmus a zsidó imperializmus letörését jelentette volna. És ha valaha magyar kormány ráfog térni, hogy becsületesen megvalósítsa az igazi szociáldemokrácia elveit: a Népszava, a Világ és társai lesznek leghalálosabb ellenségei, mert ez a zsidó kapitalizmus halálát fogja jelenteni. 
Mi következik ebből? Ha a különböző jelszavú újságok alatt az egységes zsidóság rettenetes hódító hadseregét látjuk: követeljük az antanttól a wilsoni elvek biztosítását Magyarországon. Ha egy tíz tagú társaságba behoznak tíz személyre szóló ebédet, s én abból kilenc porciót eszem meg, megcsúfolom a wilsoni elveket és elnyomom a többit. A zsidó faj Magyarországon olyan sajtóarzenállal vesz részt a versenyben, mely az ország 95 percentjét kitevő más fajok sajtójának legalábbis tízszeresét jelenti. Ez a többi fajok elnyomását jelenti. Ez az antant a Wilson által hirdetett elvek megcsúfolása. Nem szabad tehát törekvéseink igazát "destruktív" és más lírai jelzőkkel kompromittálni. Követeljük a wilsoni elvek értelmében, hogy a zsidó nemzetiség sajtója szállíttassék le a zsidó nemzetiség számarányának megfelelően, hogy a zsidó faj gazdasági és szociális elnyomása alól a többi magyarországi fajok megszabaduljanak. Ez az egyetlen becsületes és helyes módja a küzdelemnek, mely a magyarság érdekeit is megvédi, s az általános emberi jogoknak is érvényt szerez. Az antant pedig csak hálás lesz, ha elveit ilyen nemes bátorsággal valósítjuk meg. 
Van aztán a mozi ügynek egy olyan mozzanata is, melynél nem lehet elég erős megtorlást követelni. A magyarországi zsidóság, hogy kapitalizmusát megvédje (bocsánat, hogy erre én mutatok rá és nem a Népszava), névlegesen vagy ténylegesen társul a mindenféle országbeli külföldi zsidósággal. Így kellő percben a magyarság s a magyar állam érdekei ellen idegen, legtöbbször velünk ellenséges hatalom közbenjárását hívják ki. Ez éppen olyan hazaárulás a gazdasági fronton, amilyent a világháború végén a katonai fronton elkövettek. Erre csak vagyonelkobzással és a kitiltással az országból lehet válaszolni. Azokat a filmvállalatokat pedig, melyeket a faji imperializmus dac-sztrájkra bátorít, le kell foglalni, s nemzeti szempontból megbízható kezekre bízni. Így megszűnne a mozi nemzetközi irtózatos zsidó propagandája. 
A miniszter egy kísérletező lépést tett olyan téren, mely Magyarország lakossága kilencvenöt percentjének gazdasági és szellemi felszabadítására vezet. Engedje hinnünk, hogy ez csak kezdete egy minden ízében következetes hatalmas rendszernek, mely ezt a felszabadítást minden téren megvalósítja. Tudjuk, hogy óriási feladatra vállalkozott a fizető zsidóság és fizetett keresztények minden eszközzel dolgozó tábora ellen. De higgye meg: ebben a munkában Magyarországon minden becsületes ember minden erejével szolidáris lesz vele. 

Virradat, 1921. III. 24. 

vége

Szabó Dezső: Kolozsvár

Kolozsvár

Egy elsüllyedt város, melynek harangjai ott zokognak minden bujdosója szívében. Valaha kószáltam egész Európát, s egész Európa volt a hazám, minden kultúra és minden szépség. Most, hogy széthullott a világ, amelyben gyökereztünk, és hogy új és új év hozza századok szenvedéseit, most ez a város telik vissza belém. Ott van minden érzékemben, minden gondolatom gyökerénél, és most már csak kolozsvári vagyok, tragikus víziókban és kétségbeesett visszavágyakozással. 
Szép ez a város. Erdők s hegyek között ül a Szamos völgyében, de egyik felén széles síkság nyit neki tág horizontot. A közeli hegyek falvait már nagy részben idegen, félvad, primitív nép lakja, mely félig földbe süllyedt, trágyadombbal fedett kunyhójában együtt lakik a disznójával és a barmával. És ez őskori vad elemek közepette nyílt ki teljes virággá a magyar kultúra, mely táplálkozott ugyan a nyugati szellem minden patakjából, de azért itt győzelmesen, minden színében magyar maradt. 
Mert a magyar kultúra, ha egy magyar város nevével akarjuk szimbolizálni: mindenekelőtt Kolozsvár. És a magyar szellem kulturális erejének ez a legdiadalmasabb bizonyítéka. Két ellenséges faj között, melynek egyike hatalmas őskultúrát hozott magával, másika pedig számban messze felülmúlta, tatárjárásos idegen hordák és macbethi belső véres tragédiák közepette az erdélyi magyar egy olyan vezető kultúrát tudott megvalósítani, mely úgy tudta egyesíteni a nyugati kultúra eredményeit, hogy megmaradt mélyen, éltetőn és továbbfejlesztőn magyarnak. Az európai szellemáramlatok legtöbbször Erdélyben találják meg a leghatalmasabban kifejező arcot. A felszabadult, új nap felé tántorgó, igazság részeg humanista protestantizmus az erdélyi Dávid Ferencben találja meg a maga tragikus titánját. A már építő, konszolidáló, már nem csak ellenzékieskedő, hanem új rendet teremtő protestantizmusnak az erdélyi Bethlen Gábor, s talán még inkább I. Rákóczi György a képviselője. Az elmaradt magyarság kultúrakaratának első, kétségbeesett feljajdulása Apáczai Csere János. A tizennyolcadik század végén fellendült tudományos kutatás két európai arányú hőse az erdélyi Bolyai Farkas és Kőrösi Csoma Sándor. És Kolozsvárnak minden utcája, minden háza és minden köve beszél az erdélyi magyarságnak e csodálatos eposzáról, hogy örökösen fegyverrel kezében, ellenséges szomszédok és bezúduló hordák, s fájdalmas testvérharcok közepette tudott építeni, be tudta vinni a magyar szellem munkáját az emberiség közös termésébe. Mert Kolozsvár magába tömörid Erdély minden életfolyamát, minden magyarságát és tragikus erejét: Kolozsvár az egész Erdély. 
Sohasem értenek ám minket egészen a nem erdélyi magyarok. És ennek oka valószínűleg az, hogy a tulajdonképpeni Magyarországon, hol a különböző nemzetiségek felső osztályai közt a múltban nem voltak éles ellentétek, a magyarság sokkal nagyobb idegen elemet szívott fel, mint Erdélyben. Ez a felszívás olyan arányú volt, hogy már nemcsak az idegenre, de asszimilációt jelentett a magyarra is. A magyar faji psziché szétoldódott, a faji öntudat elhomályosodott, a faj életakarata habozóbb lett. Erdélyben, ahol erős ellentétek hívták mindennap halálos harcra a magyarságot, az örökös harc megerősítette, továbbfejlesztette a faji lélek nem egy vonását. A magyar faj legellenállóbb, az életküzdelemre legalkalmasabb része kétségen kívül az erdélyi magyar, beleértve a székelyt is. Az erdélyi magyar képzelete sokkal elevenebb, ami esze járásán, beszéde ritmusán, arcjátékán és mozdulatain is meglátszik. Kitartóbb számítás és több ravaszság van a gondolkodásában, bár ez a számítás és ravaszság nem egyszer perpetuum mobile féle spekulációkra téved. Akarata határozottan makacsabb és építő ereje nagyobb. Faji öntudatban s a faji önvédelem mártíriumos hősiességében pedig messze felülmúlja minden más vidék magyarságát. Hatalmas építőket és tragikus titánokat termett az erdélyi magyarság. Az én gyermekkoromban még egész sora járt ezeknek a régi szabású, nagyarányú erdélyieknek Kolozsvár utcáin: Brassai Sámuel, akinek jelentőségét még ma sem látja megközelítőleg sem a közvélemény. Ecsedi Kovács Gyula, a nagy erejű shakespeari színész, aki annyiunk fejlődésének jelentett korszakot. Szász Domokos, Erdély hatalmas, utolsó fejedelmi ref. püspöke, a negyvennyolcas, Bem arcú cigány: Salamon, Szentgyörgyi István, a legmagyarabb színész, Parádi Kálmán, a ref. kollégium régi arányokban nagy stílusú professzora és mások. 
Csodálatos nép ez az erdélyi magyar minden rétegében. Itt teljes igazolásra talál Jókai valótlan valósága. Beszélj a székely faluk népével és elámulsz, hogy milyen mély intelligencia, józan ítélet és széles ölelésű emberiesség árad ki ezekből az egyszerű emberekből. Azonkívül majdnem mindenik férfi ezermester a kézi ügyességekben. Bátor, önérzetes nép, de gyöngéd és meghatóan udvarias. Szereti a nótát, a tréfát, az édes kacagást termő huncutságokat. Mit lehetne alkotni ezzel a néppel! a középosztály erős faji öntudata a legnagyobb erőforrása a magyar jövőnek. És arisztokráciája is mennyire más volt, mint a szétoldott magyarságú magyarországi arisztokrácia. Magyarabb, kulturáltabb, morálisabb és hősies önfeláldozásra hajlandóbb. 
Mit csináljon ez a magas kultúrájú nagyszerű faj egy olyan nép zsarnoki uralma alatt, melynek bordélyházi közéleti morálja és kamcsatkai általános műveltsége van? Fájdalom, de ide vágó kérdések nagy részét nem lehet a vigyázó ellenség szemei előtt megvitatni. De a magyarság alaptörvénye legyen: maradni, maradni, belekapaszkodni az erdélyi rögbe! Inkább ezerszer esküdözni, inkább ezerszínű lenni, inkább felajánlkozni, inkább megkockáztatni a legsúlyosabb látszatokat, de nem engedni ki egy göröngyöt, egy téglát, egy fűszálat az erdélyi magyarság kezéből. ők legyenek Erdély zsidói: szolgálják mindenféle elvvel, mindenféle izmussal, ravaszul és cinemintyésen, (figyelmeztetően) megalázkodva és tűrőn a magyarság javát. Menjenek be minden pártba, minden irányba, legyenek ők a legszájasabbak, a legbuzgóbbak az irányítók. Legyenek úgy buzgó oláhok, mint ahogy magyarok a mi nemzetiszínű zsidaink, de legyenek úgy magyarok, mint ahogy zsidók ezek a zsidók és akkor minden magyar egy rettenetes akna lesz! 
Sefteljenek, közvetítsenek, férkőzzenek bármily áron és bármily arccal az élet forrásaihoz. Az egyetlen morál, amelyet a magyar anya tanítson gyermekeinek: minden erény, ami fajodnak használ, csak légy okos és ravasz. 
És ne hagyják abban veszni a gazdag, szép erdélyi magyar kultúrát. Minden erdélyi magyar legyen most tanító és próféta. Gyűjtsék, ápolják a népszellem megnyilvánulásait. Alapítsanak nagy kölcsönkönyvtárakat, olvassanak sokat: de igazi magyar irodalmat igazi magyar íróktól. Színészeiket is kényszerítsék, hogy igazi magyar szerzők műveit játsszák. A cigánynak pedig legyen köteles hivatása, hogy régi, igazi magyar nótákat húzzon. Gyűjtsék a régi erdélyi könyveket, történelmi emlékeket. 
Valami mély, minden számításon és okoskodáson túli hit van bennem, hogy a magyar regenerálása, faji megújhodása Erdélyből fog kiindulni. Az oláh korbács ott neveli most a jövő magyar prófétáit és hőseit. A megtiport faj ott kigyógyul legfőbb faji hibájából: megtanul testvérileg szeretni, halálosan gyűlölni, makacsul akarni és némán tenni. 
Óh, Kolozsvár! a világtörténelem nagy kanyarodójánál a te neved zokog, dobol és riadoz bennem, mint feltámasztó harsona. Te vagy jogaink nagy tanulsága, a te szenvedésed lesz a váltó, melyet odatartunk a rajtunk felhízott pimaszoknak: most már fizessetek! a magyarság önmagához való szerelmének, építő életakaratának nagy tanítása vagy te. És ha egyszer a te magyar kultúrád, magyar hősiességed, magyar életakaratod a mienk lesz: Kolozsvárrá fogjuk hódítani könyörtelenül és nagy szeretettel az egész Magyarországot! 
Virradat, 1921. III. 20.

Szabó Dezső: 1848. március 15.

1848. március 15.

Mikor egykét szóval rá akarok mutatni, mit jelent 1848. március tizenötödike a magyarság fejlődésében, a két ellentétes üzlet külön-külön módszere közül egyiket sem teszem magamévá. Nem követem a liberális bodega módszerét, amely 1848. március tizenötödikét a radiko-progresszív-liberális isten szent és sérthetetlen kinyilatkoztatásának dobolgatja, s Kossuth Lajosból és a fölszabadulás több nagy harcosából intim kis spádét csinált saját, házi használatra. De nem követem az ezerfokos (Réomur) keresztények, a fogjatok meg már hazafiak, a túl jó fiúk eljárását sem. Azok eljárását, akik most egyszerre úgy megkereszténykurzultak, hogy mint a társadalmi rend túlbuzgó Diogenesei, éjjel-nappal ágy alatt, s ágy fölött keresik nem az embert, erre nekik nincs szükségük , hanem a destrukciót. Aki pedig egyszer üzleti szakmájává teszi a destrukció találást, az talál is mindenütt. Ezek a szűzfehér Diogenesek már odáig jutottak, hogy kigumiznák az Ószövetségből a Jehovát, mert destruktívnak találják abban a tényében, hogy a hetedik napon megpihent: hiszen ez fölbujtás a sztrájkra. Ezek az urak aztán egy nagy történelmi fügefalevéllel szeretnék elszégyenkezni a magyar múltból Dózsa Györgyöt, Táncsics Mihályt, sőt Kossuth Lajost, Eötvöst és sok más szerencsétlen társukat is, akik nem részesültek a keresztény kurzus malasztjában. 
Külön valami volt-e a negyvennyolcas forradalom, melynek külön, egymagában álló értelme van, s mely 1848. március 15-ével kezdődött, és örökre bevégződött 1849. augusztus 13-ával? 
Természetes, hogy nem. Egy forradalom nem lehet pillanatnyi pattanás egy nemzet életében. Voltaképpen egy nemzetnek nincsenek forradalmai: egyetlen forradalma van minden nemzetnek, mely kezdődött időtlen időkben a történelem mélyén, s azóta folyvást folyik történelmi haláláig. Ez a forradalom lassan a nemzeti élet rejtett csatornáin gyűl fel, hogy néha aztán felszínre törve megsiettesse a szükséges fejlődés menetét. Ez a forradalom az illető nemzet lényege: lelki erőinek, belső organikus törvényeinek sajátos kifejlése. A magyar forradalom fejlődési fonalát Szt. István, Kálmán, Róbert Károly, Nagy Lajos, Mátyás, Dózsa György, Zrínyi, a költő, Bessenyei, Széchenyi, Kazinczy, Táncsics, Petőfi, s ezernyolcszáznegyvennyolc nagy nevei jelölik. Hogy ebbe a legáltalánosabb névsorba nem tettem be a Bocskay, Bethlen és a Rákócziak neveit, az nem azt jelend, hogy kisebbnek látom történelmi jelentőségüket, mint más, hanem azt, hogy ők a magyar forradalomhoz csak egy bizonyos szempontból tartoznak. Ebben az egyetlen, folyton folyó magyar forradalomban állandóan három törekvést, három elemet lehet lényeg gyanánt fölismerni: 1. Új, mélyebb és szélesebb befogadás a nyugati kultúrának az élet minden terén, 2. A faji öntudat felébredése, növekedése erőben és kiterjedésben, s az a törekvés, hogy a nyugati eredményeket a magyarság sajátos erőinek szolgálatába állítsuk, 3. Az emberi jogok kiszélesítése, az a törekvés, hogy Magyarországot minden magyar hazájává tegyük, s hogy minden magyar erőt fölszabadítsunk a közös termésre. 
Nem kell valami túlérzékeny történetírói szemüveget föltennünk, hogy az 1848-ban felszínre tört magyar forradalomban meglássuk mind a három törekvést. És kétségtelen, hogy a magyar forradalom e szakában mindez a három törekvés a liberalizmus történelmi módszerével történt. És most, mikor divatban van illusztris hullák tövébe ravasz kis részvénytársaságokat alapítani, a Kossuthok, az Eötvösök, a Petőfik súlyos neveit dobálják ránk a liberalizmus legfőbb érvei gyanánt. És közéletünk alacsony műveltségi vonalát semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy azok az érvelések, melyekkel erre a tetemrehívásra felelnek, éppen olyan ügyetlenek és történelmileg rövidlátók, mint amilyen rosszhiszemű a tetemrehívás. 
Mert pusztán a szó, az elnevezés az, ami zavart okoz a vitában, s azzal a jelenséggel állunk szemben, melyet a nyelvészek jelentésváltozásnak neveznek. Így pl. Az olasz brávó szó jelenti a testi és lelki derékség legnagyobb elismerését, és jelenti a zsiványt. Ugyanezen a változáson ment át a liberalizmus szó. 1848-ban jelentette minden becsületes erő egyenlő érvényesülési lehetőségét, a becsületes verseny szabad folyását, a becsületes gyenge, a becsületes elnyomott, a becsületes kizsákmányolt védelmét a gonosz erőssel, a jogtipró elnyomóval, a becstelen kizsákmányolóval szemben. Tessék csak jól megvizsgálni a '48as törvényeket és az azokat megvalósító szellemi küzdelmet, és meglátják, hogy igazam van. Nos, ez a liberalizmus nemcsak hogy nem halt meg, de a magyar életakarat mostani antiszemita fellángolásában a legintenzívebb történelmi fokát érte el. A mi antiszemitizmusunk a becsületes magyar erők érvényesülését követeli, a szabad verseny becsületességének a biztosítását, követeli az elgyengült, becsületes magyarság védelmét a gonoszul erős zsidósággal, az elnyomott becsületes magyarság védelmét az immorális elnyomó zsidósággal szemben, a kizsákmányolt becsületes magyarság védelmét a kizsákmányoló ragadozó zsidóság ellenében. A történelmi csalás ott van, hogy ők a liberalizmus szó alul kilopták igazi értelmét, s helyébe a filoszemitizmus, a zsidó imperializmus fogalmát lopták. És így ok, az elnyomók, az intoleránsak, a kizsákmányolók vádolnak minket antiliberalizmussal, minket, akik az örök emberi liberalizmus nagy felszabadulási harcát vívjuk. 
Minden forradalomnak hármas végzete van. Vívmányainak egy része a történelmi élet alkotó tényezőjévé lesz, s irányítja a nemzet fejlődését. Egy másik részét meghamisítják, s forradalmas látszatokkal a forradalom kijátszását, a fejlődés megakasztását, a történelmileg helyes értelemben vett ellenforradalmat hozzák létre. 
a harmadik részét elsikkasztják, s igyekeznek úgy feltüntetni, mint a nemzed élet halálos veszedelmét. 
Azt a legfűtöttebb keresztény kurzista is láthatja, hogy 1848-nak igen sok vívmánya jelentett fejlődést, intenzívebb termést és építőbb jövőt a magyarság számára. Az eltorzított, a meghamisított elemekre sem nehéz rámutatni. Az egyéni érvényesülés, a szabad verseny, a liberalizmus fogalmát politikai, gazdasági, szociális téren, a sajtó és a művészetek életében oda torzították, hogy a magyarságot minden idebotló zsivány minden lelkiismeretlen hazugság, minden uszító rágalom, s a nemzetközi zsidó kapitalizmus szabad zsákmányává tették. Így az emberi felszabadulás magyar vérrel vásárolt szent elveit az elnyomás, a kizsákmányolás, a megrontás irtózatos eszközeivé torzították. 
De egy nagy elsikkasztás is történt, és a magyarság halálán, a zsidó imperializmus győzelmén dolgozik az, aki ezt napjainkban elhallgatja. A kiváltságos osztályok 1848-at lassanként átalakították egy ötvenperces, patentosan kezelhető, igen jutányos kis forradalommá. Ami jognyerést jelentett 1848 a magyarság tömegeinek, azt igyekeztek úgy feltüntetni, mint az ő atyai jóságuk megcsordulását az idők teljességében, s mindazt, ami intim érdekeik ellen volt, igyekeztek istentelenségnek, hazaárulásnak, s hogy a történelmi humor teljes legyen: 1848 ellenesnek feltüntetni. A gazdagon felbuggyant magyar forradalmat egy sivár közjogi kakasviadallá nyomorították, hogy a lelkesen szavazó nép gazdasági, szociális és kulturális éhségeit elfelejtse a jól jelenetezett, álhazafias görögtűz játékoknál. 
Megvalósítani 1848-at, megvalósítani teljesen, egész becsületességgel, ez a magyarság jövőjének egyetlen útja! a történelem minden csalást, bármilyen oldalról jöjjön, szörnyű következményekkel büntet. A teendők részint védelmi jellegűek, melyek a magyarságot megvédik az idegen elnyomás ellenében, másrészt pedig a magyarság fejlődésének elodázhatatlan elemei. 
A legszükségesebb védelmi teendők: 
1. A numerus clausus megvalósítása minden vonalon, mindenféle iskolában, a sajtóban, minden elképzelhető pályán és kenyérkereseti forrásnál. 
2. Az 1910 óta betelepedett zsidóság eltávolítása Magyarországból. Megvizsgálni az 1914 óta szerzett zsidó vagyont, s mindazt, amit a magyar hősiesség, magyar vér és munka árán jogtalanul bírnak, visszavenni s kulturális és szociális célokra használni (iskolák, kórházak, rokkantházak alapítása etc.). 
3. Kimondani, hogy a zsidóság faj, külön nemzetiség, vallásukra való tekintet nélkül. Megvalósítani a zsidóság különválasztását az élet minden terén. Az élősditől csak úgy szabadulhatunk meg, ha eltávolítjuk attól az organizmustól, melyet kizsákmányol. Minden zsidó szervnek, lapnak, egyesületnek nyíltan kelljen hordania a zsidó megnevezést, s a magyar álarc használata tilos legyen. 
4. A lelkiismereti szabadság álarca alatt nem szabad megtűrni olyan vallásnak exaltált törzsbabonát, mely az államalkotó lakosság nagy többségét, s az egész kultúremberiséget tisztátalannak, alsóbbrendű lényeknek tanítja, s egy őstörzsi kannibál pszichét őriz meg. Az ősi sötét századok e barbár gyilkos emlékeit ki kell irtani az emberi haladás érdekében. 
5. Meg kell szüntetni mindazokat a lelki elemeket, melyek a magyarság kebelében egy állandó jogos és veszélyes nyugtalanságot táplálnak. Így pl. el kell törölni a címeket. Azok után az áldozatok után, melyeket a dolgozó magyarság milliói hoztak öt éven át, arcpirulás nélkül senki sem tűrheti a nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos címek undorító és barbár cafrangjait. 
6. Korlátozni kell nemzetvédelmi szempontból a szabad versenyt az élet minden terén. 
Az építő reformok közül a legsürgősebbek: 
1. A földreform haladék nélküli becsületes megvalósítása. Minden dolgozó magyarnak lehessen része a magyar földben. Itt minden kijátszás a magyarság megrablását és katasztrófáját jelenti. 
2. A középosztály anyagi jólétének és szellemi függetlenségének gyors és teljes biztosítása. 
3. A munkásság jogos igényeinek becsületes és teljes kielégítése. A sztrájkjog, a munkaidő, a bér méltányos szabályozása. A munkásság emberi, szellemi igényeinek kielégítése, a munkás aggkorának biztosítása etc. 
4. Olyan adórendszer, mely minden részletében teljes becsületességgel megvalósítja azt az elvet, hogy az állam terheit azok viseljék, akiknek legtöbb érdekét védi az állam. 
5. A népképviseleti rendszer megváltoztatása, mely lehetetlenné teszi, hogy kulturálatlan és immorális kalandorok intézzék a magyar törvényhozást. 
6. A népképviseleti rendszerrel kapcsolatban az egész magyarság megszervezése olyan közösségekben, melyek az illető területek kulturális, szociális és gazdasági érdekeinek legtermékenyebb megvalósítói lesznek. 
7. A nemzet teste három dolgozó osztályból áll: középosztály, földművelő nép, ipari munkásság. Mindenkinek ezen osztályok valamelyikébe kell tartoznia munkájával. A történelmi vagy kiváltságos osztályok megszűnteknek mondandók ki. A kiváltságra vagy osztályuralomra való törekvés hazaárulás legyen és halállal büntethessék. 
8. A keresztény felekezetek összes vitás kérdéseinek elintézésére egy, az összes felekezetek választott képviselőiből alkotott bizottság létesítendő. Ez a bizottság készítsen elő egy olyan törvényjavaslatot, amely ezeket a vitás kérdéseket örökre megoldja. Ugyancsak a felekezetek képviselőiből egy állandó felekezet közi legfelsőbb bíróság alakuljon, amely kötelező erővel ítéljen a felekezetek vagy azok egyes szervei közt fölmerülő felekezeti jellegű súrlódásokban. 
9. Bizonyos taxative meghatározandó üzemeket, keresetforrásokat (mozi, cselédközvetítés, könyvkiadás, s az író halála után 50 évvel etc.) az állam sajátítson ki, s ezekben saját jövedelmén kívül a magyar középosztály elhelyezését tartsa szeme előtt. 
10. Minden olyan szerv, ahol a tömegek lelkét, tehát a magyarság jövőjét formálják (iskola, színház, sajtó, mozi), az állam közvetlen felügyelete alatt, s minden tagozottságukban olyan irányítók és szellemi munkások kezében legyen, kiket a nemzet testéhez a közös vér, a közös történelmi fejlődés, az ezeréves magyar kultúra, közös hit és közös morál szálai fűznek. 
11. A külügyi képviselet megszervezése, hogy az minden, bármily jelentéktelen tagozatában is, ugyanilyen emberek kezében legyen. Ezzel együtt egy hatalmas külföldi propaganda kiépítése a magyarság érdekében. 
12. A magyar nemzeti hadsereg teljes kiépítése úgy, hogy az egyszersmind a magyar nemzet nagy tömegének kulturális és gazdasági iskolája, s szociális szolidaritásának megvalósítása legyen. A tisztképzés reformja ennek a célnak a megvalósítására. Kapcsolatok teremtése a hadsereg és az összes iskola ifjúsága közt. Módozatok megvalósítása, melyek a nemzeti hadsereg szeretetét ösztönössé teszik a nemzet egyetemében. 
Ezek a pontok jelentik az integrális Magyarországot, ezek jelentik a zsidó imperializmus legyőzését, a munkás, a paraszt, a középosztály kérdésének megoldását, az emberi haladás megvalósítását a magyarságban: ezek jelentik a magyar jövőt. 

Virradat, 1921. III.16.

vége

Szabó Dezső: A magvetők

A magvetők

A városi nyomorúság, a politikai szemét, az üzlet: megengedett rablás. A letepert magyarság köpenyén idegen latrok osztozkodnak. A magyarság nagy történelmi munkájáért Európa azzal fizetett, hogy szabad zsákmányává tette minden zsivány étvágynak. Benn pedig a megtépett ország testén azok az urak, azoké a pénz, az élet, a hatalom és minden élvezet, akik az elfáradt magyart hátba szúrták, földjét felkínálták az ellenségnek, akik, mikor koldussá rabolták az őket védő magyart, gaz rágalmakkal vádolták be az öt világrész előtt. A magyar pedig tűr, tűr, éhezik és dolgozik. 
Oh, jól esik most a föld biztatása. Künn a márciusi napban földnek hajlik a magyar paraszt, fogja az eke szarvát, s új életnek hasítja fel a magyar földet. És utána megy az új barázdán a magyar asszony, kötényéből széles mozdulatokkal dobja a földbe a magot. Veti a magyar földbe a jövő kenyerét. Ez a mi erőnk, ez a mi egészségünk, ez a mi jövőnk. 
És ez a vetés akaratlanul egy másik vetést hoz vissza szemeimbe, a világtörténelem legnagyobb vetését és kérdem: hol van az ő aratásuk? 
Ott álltak 1914 augusztusában indulásra készen Budapest utcáin és terein a magyar katonák. Ezer és ezer trombita, dob és réztányér harsogta, hogy Isten, áldd meg a magyart. Eddig tiltva volt ezeknek az instrumentumoknak ilyen illetlen dolgot zengeniük, de most hadd áldja Isten a magyart, most vérére van szükség, óceánjára a magyar vérnek. A szíriai Budapest millió hanggal rikácsolt éljent azoknak, akik elvállalták, hogy értük meghalnak. Zsíros lipótvárosi milliomos asszonyok, szétszeretett, karikás szemű hisztérikus rüfkék szórták a virágot és piszkos csókjait a magyar katonára. És éljen, zene, virág, rothadt csók és potya cigaretta ezt jelentette: Menjetek, jó magyar katonák, meghalni, megnyomorodni, megtetvesedni, megfagyni, éhezni, tönkremenni. A ti halálotok, ínségetek, gigászi szenvedésetek dús aratás, pénz, pezsgő, palota, selyemcafrang és autó lesz számunkra. Ahányan ti ott elpusztultatok, annyi fog jönni be a mi ragadozó testvéreink közül, hogy felhízzék a magyar testén. A keresztény nemzeti Huszár Károly, aki elég idegen arra, hogy sem inge, sem egyebe a magyar vér, majd "egész erkölcsi reputációjával" fog jótállani, hogy a "magyar állam" megvédi ragadozásukat. Éljetek, éljetek, jó magyar katonák, éljetek az első nektek botló golyóig, de siessetek ám, mert szükség van a helyetekre. 
Kik voltak ezek a katonák? A magyar rögöt tépő paraszt százezrei, akik, miután szüntelen szerelmes gonddal dédelgették a magyar földet, hogy piacon és börzén milliárdokat jelentsen az élősdi idegennek, most gyermeki buzgó felajánlkozással fegyvert fogott, hogy azok az idegenek nyugodtan élvezhessék az ő testéből kiaratott milliókat. A városok munkásai voltak ők, akik, hogy az idegen gyárakban egész nappaluk, egészségük, minden erejük, egész életük adták a hódító idegen roppant harácsolásának, most néma kötelességtudással mentek, hogy megvédjék ezt a könyörtelen, új honfoglalást. A középosztály sápadt szegényei voltak ők, a hivatalok elcsigázottjai, a betű szomorú helótái, akik, mert semmi félteni valójuk nem volt, mentek mindent megvédeni. Magyarok voltak ók, az egész magyarság. 
Miért mentek? Mi vitte őket daloló ajakkal a halál elé? Miért vállalták legendákat felülmúló hősiességgel, krisztusi önfeláldozással öt irtózatos év mártírumát? Mi volt az az erő, mely megvalósította a világtörténelem legnagyobb, legszentebb csodáját? 
Egy hit. Azt hitték, hogy vetni mennek. Azt hitték, hogy új barázdákat hasítnak a történelem földjébe, melyek végre a magyarnak is teremni fognak. Azt hitték, hogy szenvedésük, felajánlott szép férfiéletük megváltás lesz a kihasznált, balek magyarnak. Azt hitték, hogy véres vetésük öncéllá függetleníti a magyarságot, hogy halálba lendülő karuk biztos védelme lesz a nehezen vásárolt hazának, hogy kiömlő vérük, földbe rothadó testük gazdag trágyája lesz a magyar jövőnek. Halálba néző szemük egy nagyszerű élet ragyogó álmát látta. A minden élősditől megszabadult egészséges, gazdag, fiatal magyarságot, amint vidáman végzi történelmi munkáját ezeréves otthonában. 
Ők vetettek. Vetettek minden éjjel és vetettek minden nappal, és soha még vetés irtózatosabb nem volt. Fiatal, szép szemek látó világa vak üreggé aludt ki, fiatal, szerelmes karok, fiatal, erős lábak véres csonkká tépődtek, fiatal családteremtő szívek véres rózsává fakadtak. Óh, mit szenvedtél, fajom férfinépe, a tél, az éhezés, a járvány, a rémület, a halál millió keresztjén! Óh, hogy hulltak a szép, erős magyar férfiak őrült arányú mérhetetlen hekatombákban az idegen rögök közé! 
És kik arattak? Mert volt aratás, volt termés ezalatt is, dúsabb és elképzelhetetlenebb arányú, mint valaha. Arattak ok, az idegen nagytőke duzzadt piócái, Galícia becsődült rablói, arattak a gyávák, a csalók, a gazemberek, aratott az emberiség szemete. 
És azután hazajöttetek. Zsúfolt vonatokon, ahol elpusztult volna a kényes barom, álombódultan és részegen az éhségtől, vagy gyalog képtelen szenvedések és ezer rabló veszélye közt jöttetek haza. És akkor a rabló idegen félt, hogy a ti vetésetek egy irtózatos, mindent elintéző igazságszolgáltatás lesz az ő zsivány aratásukkal szemben. Hát kitalálták a módját, hogy tragédiáid is újabb aratás legyen nekik. Bűnnek hazudták hősiességed, szégyenné rikácsolták világraszóló dicsőséged, mind megbélyegző gettójelt tépték le melledről az érdemrendet, melyet azért kaptál, mert őket védted. Mint áruló bűnjelt, szakították le gallérodról a tiszti jelvényt, melyet azért érdemeltél meg, mert hős voltál értük, a harácsolókért. A hazugságnak, a rágalomnak, a gyilkosságnak és uszításnak véres özönét zúgatták az országra, hogy minden érdemed ellened forduljon, hogy hősiességed rettenetes jogcíme meg ne idézhesse rablásukat, hogy megint azoké legyen az ország, akik gyávák voltak, akik csaltak, hazudtak és raboltak. Ők, akik megváltást ígértek a proletároknak, védték a hadimilliomosok gaz csordáját, és véres hajszát indítottak a hazatérő proletárok minden történelmi érdeme ellen. 
Ó, magyar magvetők, nagyszerű hősei a véres vetésnek. Ma tiétek ez az ország, tiétek az emberi szenvedés, az emberi vér, az emberi munka minden szent jogán. Akinek egy darab földje van, a ti véretek árán bírja, aki élvez, a ti szenvedésetek árán élvezhet, aki eszik, a ti szörnyű ínségetek árán ehetik. A politikus ágálhat zsákmányra készen, mert ti hősök voltatok, a börze zabálhat, mert ti nyomorogtatok, s hazudhat megint az idegen sajtó, mert ti védtétek fajotok örök emberi igazságát. Tiétek minden, amit eladnak, tiétek minden, amit vásárolnak, tiétek minden, szent magvetők, tiétek, a magyarságé, és mindenki más csak rabló és bitorló ezen a földön. 
Letörhetetlen joga a ti vetésetek a magyarságnak! Ez az elvetett jog most még ott szunnyad millió és millió éhező, nyomorgó, megrabolt magyar szíve mélyén. Még rablott bősége garmadán dajnálva dorbézol a szemérmetlen idegen. Még méltatlan kalandorok hamisítják meg a történelem hangját. De higgyetek az emberiségben megvalósuló örök igazságban, magyar magvetők. Vajúdik a világtörténelem, s az emberiség roppant tavasza közeledik. Ki fog kelni minden szent vetés, kihajt majd a ti vetésetek is. Az emberi és isteni jog szükségszerűségével, az emberiség minden tiszta álmának elodázhatatlan megvalósulásával eljön a ti aratástok, tartsátok készen a kaszát, nagyszerű, hős, szent magyar magvetők! 

Virradat, 1921.III.13.

vége

Szabó Dezső: Szabadság és keresztény politika

Szabadság és keresztény politika

A tegnapi magyar vagy a kor elnevezésével élve: keresztény lapokban olvastam, hogy a közoktatásügyi minisztérium egyik vezető hivatalnoka rendeletet adott ki, hogy amelyik tanár valamelyik lapnál újságírással is foglalkozik, ezt a foglalkozását rögtön szüntesse be, különben tanári állásától azonnal megfosztják. 
Ez a rendelet kulturális, szociális és gazdasági szempontból bocsánat, ha a pontos terminust fogom használni oly mitologikus arányú ostobaság, hogy minden esetben kacsának vettem volna ezt a hírt. De a rendelettel kapcsolatban annak az előkelő hivatalnoknak a neve szerepelt, akinek végzetes képtelenségét egy másik még szörnyűbb esetből ismerem. Az ősszel a Felvidék egyik városának tanársága egy küldöttje révén könyörgött nála, hogy csak ebben az évben segítse őket valamennyire az állam, a jövő iskolai évben magyar iskolát fognak felállítani a maguk emberségéből. A zseniális tanácsos megtagadta a kérést és hozzátette: Különben is legjobb, ha minden úriember ott hagyja a Felvidéket és idejön. Ez magyarul ezt jelentette: Mit jöttök éppen az én nyakamra? Hagyjatok inkább faképnél minden magyar érdeket, legyetek inkább földönfutók, mert akkor a Lakáshivatal nyakát fogjátok nyomni, nem az enyémet. Én akkor naivul azt hittem, hogy ez a rengeteg államférfi másnap keresztény nemzetileg fog eltávolíttatni egy harmadik emeleti ablakon keresztül. De maradt, s hogy nem eredménytelenül, ez az újabb keresztény nemzed rendelete mutatja. 
Tehát a tanár, aki abból a fizetésből, melyet az államtól kap, legfennebb csak az éhenhalás szimfóniáját gazdagíthatja újabb hangokkal, nem pótolhatja keresetét azzal a munkával, mely szellemi rangjához a legjobban illik, s mely a mai körülmények közt aránylag a legjobban fizet! Tehát a mai élethalál-harcban a millió eszközű idegen ellen a magyar szellem legképzettebb munkásai nem segíthetnek szellemi és erkölcsi tőkéjükkel az ezer nehézség közt vergődő keresztény magyar sajtónak? 
Óh, jól tudom én, mi rejtőzhetik ez újabb keresztény nemzeti ön-nyakelvágás mögött. Valószínű, hogy igen sok tanár dolgozik a zsidó sajtó szolgálatában. És mert gyávák vagyunk ezt a kérdést a maga természetes rendje szerint, a magyarság és az európai kultúra védelmére törvényesen megoldani, hát inkább kasztráljuk a magyar sajtót is legjobb erőitől. Az enormis tanácsos urat keresztény nemzetiségének bősége egy igen kényelmes Dugovics Tituszságba lódította. Mert nincs bátorsága ahhoz, hogy az ellenséget leheppentse a várfalakról, hát nyakába varrja a szegény magyar tanárkát: pusztuljatok együtt keresztény nemzetileg, a fő az, hogy én ne legyek részrehajló hivatalfőnök. 
Minden fonákságunk oka az, hogy a hivatalos Magyarország nem mer bizonyos kérdéseket intézményesen és egészségesen megoldani, hanem ahelyett fél gyávaságból és fél merészelhetnémségből csinál egy egész heccet, mely nekünk többet árt, mint az ellenséges idegennek, s mely a magyarságot kompromittálja minden becsületes szociális fórum előtt. Egy másik, rejtettebb oka szociális ferdeségeinknek pedig az, hogy bizonyos érdekkörök, melyeknek ma még döntő súlya van a keresztény oldalon, kis pecsenyéjük megóvására szeretnek minden szabadságot, mint zsidó veszedelmet, a szociális megújhodás minden vágyát, mint keresztény katasztrófát és hazaárulást kijátszani a politikai makaóban. Ezek gömbölyítették az "ellenforradalom" ostoba fogalmát is egy olyan illendőséges bálvánnyá, mely most minden gutgesinnt (megbízható személy) magyar lelki polcán ott vigyorog fényes hasacskájával, mint egy zsibvásáron vett hindu istenke. 
Így történhetett aztán, hogy akik igazán aggódnak a magyarság jövőjéért, másfél év óta mind több olyan jelet látnak, melyek azt a döbbenetet keltik, hogy ezt a szerencsétlen fajt, melynek fejlődését visszafojtották egy meddő osztályuralommal, melynek erőit szétrohasztották egy ki ad többet érte liberalizmussal, melyet ravatalra szegzett a zsidó imperializmus, most sokan keresztény nemzetileg akarják elföldelni. Annyit már valahogy elértünk, hogy a sajtóban kiadhatjuk egész szuszunkat a zsidó veszedelem ellen. De ha a magyargyilkos szociális ferdeségeket és visszaéléseket akarjuk föltárni, ha be akarunk világítani a politikai dzsungel végzetes tanulságaiba, ha egy teljes újjáépítés nagyszerű vázlatát akarjuk átépíteni a lelkekbe, megváltó akaratunk igen sokszor hiába sápítozik nyomdafesték után. Pedig mindaddig, amíg a zsidók elleni védekezést a szociális és gazdasági problémák megoldása nélkül folytatjuk, háborúnk olyan, mintha egy hatalmas hadsereget szerveznénk, ellátnánk bőven puskával, ágyúval, gépfegyverrel, munícióval, de minden lehetőséget elvágnánk, hogy az egész háború alatt a hadsereg csak egy falatot is egyék. 
Művészeti és irodalmi téren talán még aggasztóbb jelenségek gyűlnek a látóhatáron. Emberek, akik sohasem tágították továbbra egykori diákinternátusuk horizontját, vagy akik példás jelentkezéssel minden kurzusban a legjobb fiúk akarnak lenni, az álszemérem és álhazafiasodás oly fakadékony tályogjává érzékenyültek, hogy az igazi művészet, az igazi irodalom minden ujj érintésére szemérmetességük katasztrófáját, a "keresztény etika" Sedánját, a magyarság végveszedelmét visítják. Mint ahogy a fejletlen nemiségű kisdiákok nekirohannak az újonnan vett szótárnak, hogy egyebet nem látva, annak minden "disznó" szavát egybekutassák, úgy csapnak le ezek az új irodalmi műre, s ha találnak egyetlen mozdulatot, egyetlen szót, ahol kivillan az élet nagyszerű meztelensége, már meggyalázott Lukréciának érzik túl tótágasra terpedt szemérmetességüket, és keresik a tőrt, hogy leszúrják pardon, nem magukat, ezt ők sohasem teszik, hanem a tehetséges író tehetségét. Lehet aztán ebben a műben a leghatalmasabb építő akarat, a magyarság legkétségbeesettebb szeretete, lehet benne széles horizontú jövő és végtelen szárnyú kereszténység, ők azt a három vagy négy kipécézett szót vagy jelenetet üvöltve, megemésztő dühvel rohannak a megsemmisítésére. Furcsa kis "keresztény etika" ez, melynek tudatában annyira minden helyet betöltőn sajog az ágyék, hogy csakis azon át látják és ítélik az egész művészetet. Furcsa kis kereszténység az, mely csak fogcsattogtatásban és morális skalpírozásban merül ki. Furcsa kis hazafiság az, mely kalodát és akasztófát jelent minden magyar erő, minden magyar tehetség ellen. 
A leghatározottabban kell szervezkednünk az ellen, hogy a zsidó veszedelem címén egy olyan hatalmi kényszerűség szakadjon ránk, mely a magyarság szellemi fejlődésére katasztrófát jelentene, és szociális megújhodását jövője első feltételét lehetetlenné tenné. És már ezért is követeljük azoktól, akiknek ez a kötelességük, hogy a védelmet a zsidó veszedelem ellen minden vonalon intézményesen építsék ki. Az az egyetemi numerus clausus, amelyet mint egy kedves zörgőt odanyomtak a magyar pubi markába, hogy ne nézzen .oda, hová nem kell, még semmit sem jelent egymagában a magyarság önvédelmében. Meg kell valósítani a numerus clausus elvét az élet minden terén, minden pályán, a kenyér és szellemi táplálék minden forrásánál. Őrültség eltűrni, hogy egy, a lakosság öt percentjét tevő ellenséges nemzetiségnek tízszeresen nagyobb sajtója legyen, mint az ország egész többi lakosságának összevéve. Vagy csak kis hecceket merünk rendezni, de jogrendet megvalósítani az örök emberi jogok védelmére nem? 
De amikor az életakarat végső elszántságával követeljük ezeket a védelmi intézkedéseket: követeljük a magyarság számára a termés, az építés, a jövő legfőbb föltételét: követeljük a szabadságot.

Követeljük a szabadságot az egyén számára, hogy minden magyar tehetség termésbe mozdulhasson, minden magyar erő a magyar jövő építő elemévé válhasson. Minden ízében gondosan kidolgozott szolgálati pragmatika védje meg a magyar szellem munkásait minden esetleges hivatalos önkénytől. Hogy kötelességeik pontos teljesítése mellett biztosítva legyen egyéni erőik szabad termése. A magyar jövő ellen vét, aki magyar tehetséget fojt el, magyar gondolatot tipor el. 
Követeljük a magyar sajtó szabadságát. A magyar kulturális, szociális és gazdasági megújhodásnak feltétlen szüksége, hogy minden magyar gondolat hallathassa szavát, hogy minden seb, ferdeség és visszaélés meztelenül álljon a közönség szeme előtt. Csak az fél a sebek feltárásától, akinek üzleti érdeke az, hogy a magyarságot sebző állapotok továbbra is fennmaradjanak. Követeljük a magyar jövő építésének szabad mozgását: a magyar sajtószabadságot. 
Követeljük a magyar művészetek szabadságát, művészeteknek értve az irodalmat is. Igazi irodalom, igazi művészet csak ott lehet, ahol az alkotó művész szuverén úr a maga alkotásában. Azt az igazságot már a legirradiálóbb keresztény kurzus is elismeri, hogy a borotválásban a borbély a szakértő, a sárkefekészítésben a sárkefekötő. Lehetetlen, hogy a legkiválóbb szellemek legsajátosabb alkotásait mások javítsák vagy nyirbálják fölül. Legyenek bár az erre kirendelt egyének a jogi, a pedagógia vagy morális élet legderekasabb képviselői, s a keresztény etika leggigászibb pörsenései. A művésznek csak egy cenzora van: az élet, és az könyörtelenül elvégzi a maga munkáját. 
A magyar művészet nem csilingelő Pósa Lajosos magyarkodások egybecsörgetése. A keresztény művészet nem azt jelenti, hogy az egész életet körültapasszuk fügefalevelekkel, hogy a néző aztán azt higgye, hogy az élet orra hegyén is és mindenütt csak "tisztességtelen része" van. A művészet az élet minden győzelmének és bukásának, minden örömének és sebének hatalmas víziója egy megváltó szintézisbe. Pósa Lajost kétszáztizenhárom keresztény kurzus sem fogja nagy költővé masszírozni. Ady Endre művészi értékéből ugyanannyi keresztény kurzus sem vehet el egy hajszálnyit sem. És a magyar művészet világraszóló nagy diadala Ady Endre és nem Pósa Lajos. Mert nem attól függ a magyar művészet aránya, hogy hányszor van a haza, a magyar és az Attila sző beletömve, hanem attól, hogy mennyire sajátosan magyar szellem milyen abszolút művészi értékekkel nyilatkozik meg. 
Biztosra veszem, hogy amikor a fiatal Magyarország elodázhatatlan, öblös sürgetéssel követeli minden vonalon a magyarság védelmét az imperialista zsidó kapitalizmussal szemben, ki fogja tudni küzdeni a magyarság szabad fejlődésének minden feltételét. És jól jegyezze meg mindenki, hogy mi a szíriai fajnak azért vagyunk ellenségei, mert a magyarság anyagi és szellemi fejlődését elnyomta. És ha más csinálja ezt, éppen olyan könyörtelen öklökre talál bennünk, legyen bár busmann, gurka, szamojéd vagy "keresztény nemzeti".

Virradat, 1921. III.10.

vége

Szabó Dezső: A mozi

A mozi

Az okos ellenség már rég észrevette mi majd ezt csak nagyon későn fogjuk észrevenni , hogy a mozi a világtörténeti kialakító erők egyikévé fejlődött. Tudom, hogy ezt ma sokan lírai túlzásnak fogják találni, és megint temperamentumomról és eruptív egyéniségemről fognak csácsogni akkor, amikor valamit aggódásom egész erejével látok meg a jövőben. Egész bizonyos, hogyha egyszer én is a föld alá kerülök, s nem leszek többet annyira akadálya senkinek, hogy a rám vonatkozó megállapításokat "hatalmas temperamentum" és "eruptív egyéniség" terminusokkal kelljen helyettesíteni, be fogják látni, hogy minden látszat ellenére hidegen megfontoló elme és éles szem voltam, akinek, mikor az eseményeket megfigyelte, és azokból következtetéseket vont, a temperamentum szelíden gubbasztott lábánál, mint egy szigorúan dresszírozott kutya. 
Tessék csak Budapest bármelyik mozijába bemenni, de nem egybe, hanem sokba, de nem egyszer, hanem sokszor, és tessék jól megfigyelni az ott előadott darabokat és azok szereplőit. Ezer alakban mint szimpátiát keltő bohócot, mint igazságot kereső hőst, mint nőhódító fiatalembert, mint mártírt vagy adakozó emberi jóságot fogod látni jól kikészítve a hódító zsidó arcát. A vászonról ezer kézzel nyúl a néző szívéhez, s könnyek és kacagások segítségével egy teljesen akarattalan s tudattalan szimpátiát facsar ki maga számára belőle. Bepropagálja a nézők lelkébe az elvont, racionalista, üres pózú, zsidó művészi ízlést, az ízléstelen groteszk komikumot, a rikácsoló nyelvöltögetést az élet minden mélyebb szépségeire, s azt az ideológiát, amely olyan hatalmas fegyvere volt a fajok küzdelmében. Mint valami finom, érzékelhetetlen, beteg gáz, emanál a zsidó szellem a vászonról, megtölti szemed, füled, sírásod, kacagásod, minden pórusod, s akaratlanul veszted el erőd és egyéniséged a zsidó inkubáció alatt. 
Miért vetette magát a zsidó az egész világon a mozira? Mert tudja, hogy ma ez a leghatalmasabb lélekgyúró, s akiknek kezében van a mozi, úgy mozgathatják a tömegek lelkét, mint paprikajancsit a megbújt komédiás. Ma nincs általánosabb és hatalmasabb tömegszuggesszió a mozinál, és bármilyen komikusnak is látszódjék állításom sokaknak, higgyék meg, hogy a világtörténelem jövőjét szellemi téren ma elsősorban ott nevelik. A legprimitívebb érdek lett volna, s gazdaságilag is igen sok előnyt jelentett volna úgy az államnak, mint igen sok magyar embernek, aki a harctéren vérével fizetett elő arra, hogy kenyere legyen, ha az állam magáévá váltotta volna az összes mozit, s egy művészi tanács igazgatása alatt melynek elnöke semmi esetre sem Császár Elemér úr, vagy kongeniális barátai lettek volna a magyar állam magyar integrációjú művészekkel, a magyar jövő érdekében etetné mesékkel a közönséget a moziban. Minden érv, amit ez ellen fölhoztak, olyanformán komoly, mint az, hogy nem szabad vonatra ülni, mert esetleg kisiklik a vonat. De nálunk nem lehetett megtenni, nálunk nem lehet megtenni a fajvédelem legprimitívebb intézkedéseit sem, nálunk még a törvény is csak olyan, az Ébredő Magyarok szemébe hintett tessék-lássék móka, ha arról van szó, hogy a szent és sérthetetlen szíriai ellen védekezzünk lásd például a botozási törvényt. 
Nem tudom eléggé figyelmeztetni az illetékeseket, hogy majdnem egész észrevétlenül egy rettenetes hódítás, egy halálosan veszélyes léleksikkasztás történik a mozikban, s ha kellő időben ezen a téren sem hárítjuk el a veszedelmet, csak az a vigasztalásunk fog megmaradni, hogy az ellopott lelkű magyarság sírja fölött Haller és Pekarek urak igen elegánsan ki fogják jelenteni, hogy a Nemzeti Színház szent telkét teljesen szabályszerűen bratyizták át a megemésztő zsidónak. Ez a tény a keresztény nemzed kurzus legbeszélőbb szimbóluma, s ezek után csak az marad hátra, hogy amíg még a másik Nemzeti Színházat el nem adják, siessünk oda s hallgassuk meg, Petúr bán milyen hangon kíván jó éjszakát. 

Virradat, 1921. II. 9.

vége