2009. december 14., hétfő

Hubay Kálmán: MEGHITT SOROK id. SZÁLASI FERENCHEZ

MEGHITT SOROK id. SZÁLASI FERENCHEZ

Írta: Hubay Kálmán

Mint meleg, meghitt, szerető apai simogatás, úgy hatott rám a levél:

Kedves Kálmán Testvér!

Olvasom azokat a goromba támadásokat, amelyeket hetilapokban és a forradalmi múltú Magyarországban indítanak ellened és mozgalmunk ellen. Kedves Kálmán fiam, ne kedvetlenitsen el Téged sem a gonosz személyi hajsza, mert így próbál kikezdeni a velünk szembenálló zsidó-baloldali front mindenkit, aki az ő törekvéseikkel szemben áll és meg akarja dönteni a régi zsidó-liberális rendszert. Ugyanígy kezdték támadni családomat, az én drága, jó Feri fiamat és Téged is azért támadnak most, mert nem tagadod meg sem a barátaidat, sem az elveidet. A támadásokkal szemben erősítsen meg Téged, kedves Kálmán Testvér, a mi bizalmunk és szeretetünk és az a tudat, hogy

Kitartás! és Győzünk!

Igaz szeretettel köszöntelek
Budapest, 1938 okt. 21-én

Feri bácsi

Engedje meg, kedves Feri bátyám, hogy nagy-nagy szeretettel köszönjem meg levelét, s egy kicsit el is gondolkozzam a sorsunk és a pálya fölött, amely nekünk, akik hittel küzdünk itt egy új magyar világért — úgylátszik —, válogatás nélkül kijár. Nincs kegyelem. Először kikezdik a politikánkat. Ilyenkor leszünk fantáziátlan fantaszták és ködfejlesztők. S mert látják, hogy a támadás céltalan és eredménytelen, hogy a program, a célok és követelések egyre inkább válnak a tömegek lelkévé, húsává, szíve-vérévé, akkor kikezdik a tömegeket. Ekkor lesznek hivő, kombattáns magyarok „rongy fináncokká“, tisztalelkű, áldozatos, a népi közösségért mindent feláldozni akaró munkástestvéreink „kommunista csürhévé“, a velünk érző és a 3400-as rendelettel tőlünk eltiltott tisztviselők „lázadó alja-népséggé“, az új magyar élet hívői és fanatikusai egyenként és összesen „forradalmi bandává“. A kloáka-szótár minden szennyét ráöntik erre a kemény, fegyelmezett, kockázatot vállaló és áldozatot hordozó magyar százezrekre, remélvén, hogy a piszkolódás, a beszennyezés, a nyelvöltögetés és megköpdösés láttán fognak eltántorodni tőlünk a fegyelmezett magyar sorok. S mikor ez a taktika is csődöt mond, mikor a piszkolódások nyomán élesebben villannak a szemeik, megkeményülnek az arcok és a tekintetek elszántan egybefonódnak, akkor jön a legutolsó próba. A vak gyűlölet, a rettegő félelem, az elrontott élet, az elvesztett jövő, az elfecsérelt évek bosszúért üvöltenek, s a bosszú, a gyűlölködés veszett patkány módjára azokba mar, akik élén állanak az új világ új mozgalmainak. Akik nem keresték a kényelmet, akik odavágtak karriert, jövőt, nyugalmat, mert megfogta és megrázta őket népük, múltjuk, történelmük, vérük és lelkiségük örök, lebirhatatlan ereje. Akik odavágtak mindent, ami kiegyensúlyozottság, spekuláció, óvatosság és számítás — akik megérezték, hogy jönnek idők, mikor esetleg saját testüket kell odavetni gátnak az egyetemes romlás nagy áradata elé. Mikor minden érv, minden meggyőzés, minden rábeszélés hatástalannak bizonyult ellenük, akkor jön az egyéni becsületrablás gonosz, de megfontolt szándéka. Aki addig barát volt, abból dühödt és elvakult ellenség lesz. Aki addig maga volt az elvhűség, a keménység, a gerinc és a jó-magyarság, azt „silány, hazug piszkolódóvá“, esetleg a „totalitásos ostobaság“ megszállottjává „teljesen rosszhiszemű, bohózatos és hóbortos propagandistává“, silány és üresfejű törtetővé, fertályművelt, lelkiismeretlen, hataloméhes és pénzszomjas politikai stréberré, poltron összeesküvővé, elképesztően és arcátlanul vakmerővé, nagyképű és sületlen tollforgatóvá rágalmazza és szennyezi a vak gyűlölet. Isten irgalmazzon nekünk, akik bekerültünk a totális gonoszságnak, az elvetemült becsületrablásnak, a gátlástalan rágalmazásnak ebbe a vad örvényébe, mert itt már nincsen kegyelem. Itt már életre-halálra megy a játék, fejre és lélekre áll a torna. A régi világ harcol, küzd, veszekszik az új világgal: valaki itt a porondon marad. Ez már nem politikai harc, nem elvi küzdelem, nem lovagi bajvívás: hatezeréves gyűlöletek dobnak ki az élre kótyagos magyarokat, s a harc egyenlőtlen. Mert velünk szemben szörnyű gyűlölet izzik, mi pedig a mindent megértés és mindent megbocsátás magyar testvériességével vívjuk a lovagi tornát.

Drága Feri bátyám, egy és más „akadály“ gátol abban, hogy a magyar Történelem e nehéz óráiban ifjabb Szálasi Ferenccel váltsak szót magyar múltról, magyar jelenről, magyar jövőről. Egy és más „akadály“ gátol abban, hogy szemben üljek a fiatal magyar katonával, engedje meg hát, Feri bátyám, hogy szembe üljek az öreg katonával, aki négy pompás katonafiút nevelt a hazának. Szembe üljek az öreg katonával, akinek édesapja 1848-ban önként, magyar lelkesedéssel állott Kossuth Lajos lobogója alá, nem is sejtvén, hogy hősi kiállása, kemény magyarsága 90 esztendő múlva arra fog alkalmat adni a pápai vörösőrség hajdani politikai megbízottjának, hogy a régi rendszer védelmében nevétől és állampolgárságától igyekezzék megfosztani a magyar törvényhozás házában a vaskorona-rendes unokát. Így van ez, Feri bátyám, ez a dolog természetes rendje. A maga fiát, az én magyar testvéremet, Szálasi Ferenc volt vezérkari őrnagyot még csak nevétől és állampolgárságától akarta elmarni Sulyok Dezső — engem már becsületemtől, tiszta politikai múltamtól, magyar véremtől és magyar idegeimtől is el akar rágalmazni ugyanaz a gyűlölet, ugyanaz a vakság, ugyanaz a bosszú, amelyik áprilisban Sulyok Dezsőt küldte ellenünk, októberben pedig Zsilinszky Endrét küldi harcba a feltámadó magyarság ellen. S míg kavarog az ádáz bosszú — a bosszú eszközei nem veszik észre, vagy legalább is nem veszik figyelembe, hogy mögöttük, mint faltörő kosok mögött egy hatezeréves fajta sátáni kacaja örül a magyar testvérharc pirosló sebeinek láttán. Inter duos litigántes tertium gaudet — s ez az örvendező harmadik mindig az évezredes gyűlöletekkel telt nemzetközi zsidóság sátáni arcát villantja felénk.

Vajon nem elkeserítő, vajon nem kétségbeejtő, vajon nem kacagni való-e, kedves Feri bátyám, öreg Szálasi Ferenc, hogy az igen derék és igen nemes lengyel ősök leszármazottja, a forradalmi múltú Miklós (Klein) Andor (Ármin) örököseinek főmunkatársa tőlem — tőlem! — félti a magyar történelmi és faji gondolatot!? Tőlem, akinek ősei büszke, honfoglaló szállásbirtokosok voltak a zöld Gömör megye ősi földjein, akik Hubó, Tornallya, Kövecses zordon hegyei, enyhe dombjai és termékeny sikjai között magyar életet és magyar birodalmat alapoztak a nagy idegenségben? Tőlem, akinek egyik őséről, Hubay Bátháról már 1280-ból okiratok találhatók az egri káptalannál, s akinek kemény, szögletes, ázsiai koponyája jelzi, hogy mást, mint magyar vérbeütést évezredes magyar családom nem kaphatott? Hát nem tragédia és nem humor, hogy a szláv Zsilinszky Endre és a zsidó Miklós-Klein Ármin örökösei tanítanak most engem — engem! — a magyarság történelmi feladataira, miközben oláhból asszimilálódott Borceák, germánból asszimilálódott Hüttnerek és Fischerek tapsolnak a nagy hajtóvadászat, a lelkiismeretlen becsületrablás láttán...

Mit akarunk mi, Feri bátyám? Mit látunk, mit szeretnénk és mit fogunk megcsinálni itt, az örök magyar glóbuszon? Először is: látjuk, hogy az a liberális gazdasági és társadalmi rend, amely mindig a tényleges hatalom felé építette ki a maga hasznos kapcsolatait, vad gyűlölettel fordult minden ellen és mindenki ellen, aki új, kemény, harcos magyarságot akart kitermelni ezen az ősi, ezeréves földön. Ez a liberális gazdasági rend volt az, amely a szociális kérdéseket úgy akarta megoldani, hogy a földéhes magyar milliókat könnyű szívvel szállította Amerika bányái, műhelyei és őserdői felé. Ez a liberális gazdasági rend volt az, amely politikai opportunitásból, az osztrák központi hatalom előtt hajbókolva ajnározta a nem magyar perem-vidékeket, de ugyanakkor utak, vasutak, iskolák nélkül hagyta az alföldi színmagyarság földre, életre, kultúrára vágyó millióit. Ez a liberális gazdasági rend volt az, amely dédelgetett egy idegen, nem magyar kapitalizmust és épitett, diszített, gazdagított egy kozmopolita fővárost ugyanakkor, amikor magyar falvak ivóvíz, orvos és bába nélkül, szörnyű portengerek bacillus-tenyészetében sínylődtek. És ez a liberális gazdasági rendszer volt az, amely a maga aktiv magyarellenes politikáját a pántlikás és kokárdás szólam-hazafiság jelszavaival akarván elkendőzni, zsidószellemű sajtójában, szabadkőműves társadalmi egyesületeiben, rövidlátó közigazgatási politikájában egy olyan nemzetiségi tyukszemsérelmi irányzatot vezetett be, amely nemcsak ellentétben állott az örök dunavölgyi gondolattal, nemcsak megcsúfolta az évezredes magyar türelmi gondolatot és nemcsak ellentéte volt a magyarság vezetésre termett középdunai fölényének, de szükségtelenül, céltalanul és oktalanul ellenünk ugratta a nemzetiségeket, a Kárpát-medencében élő testvérnépeket is.

A tragédiánk beteljesedett. Ezer szerencse, hogy a tragédia csak a századvégi és a századeleji magyarság tragédiája lett és nem az örök, történelmi magyarság tragédiája. És hogy nem lett azzá, az elsősorban a magyar történelmi léleknek, a magyar történelmi gondolkodásnak tulajdonítható, illetőleg azoknak, akik elismerték és fölismerték az új magyar élet új szükségleteit, azután pedig elismerték és fölismerték a maguk történelmi hivatását. Akik meglátták, hogy a világháború nem katonai esemény volt, hanem — a Duce történetírója, Sarfatti szerint — egy tarthatatlan társadalmi berendezkedés összeomlása. Akik belátták, hogy a Duna völgyében új elrendezés kell az új szükségletek szerint, de az ősi magyar történelmi gondolat alapján. Akik meglátták, hogy a Duna völgye számára nem az internacionalizmus jelenti a menekülő utat hanem a mindent megbékítő és mindennel megbékülő connacionalizmus. Akik észrevették, hogy a magyarság vezető szerepét nem szabad átengedni a Kárpátok medencéjében a nemzetközi zsidóság liberális, marxista, demokrata erőinek sem kulturális téren, sem szellemi téren. Sem erkölcsi téren, sem gazdasági téren, sem politikai téren, de nem szabad átengedni a vezető szerepet más, konstruktiv, de a magyarságtól mégis idegen népi hatalmaknak sem, mert a Kárpátok medencéjében egyedül és kizáróan a történelmi magyarság van hivatva arra, hogy vezető szerepet játsszon. A mi feladatunk tehát csak az lehet, hogy a törzsmagyarság politikai vezetésének biztosítása mellett kegyetlenül kikapcsoljuk a belső, destruktiv gazdasági erőket, de ugyanakkor bekapcsoljuk az építő, magyar birodalmi gondolatba a dunavölgyi testvérnépek konstruktiv népi erőit egy magasabbredű, hungarista egység szentistváni célkitűzéseinek jegyében.

A szólamhazafiak, a Zsilinszkyek, Kleinek és a többiek természetesen nem értettek meg. Nekik dupla téglával kell verni a mellüket, hogy kétség ne essék sovinizmusuk tekintetében. A zsidók pláne nem akarták megérteni a mi igazságainkat, mert ők hatezeréves, kifinomult üzleti ösztönükkel nyomban megérezték, hogy az általunk építendő, dunavölgyi Pax Hungaricában, a szlovákokkal, ruténekkel, svábokkal kötött nagy, épitő, magyar békében nekik semmi keresnivalójuk sincs. A munkások, parasztok, tisztviselők, katonák nemzeti szocialista Hungáriája útilaput köt minden destruktiv erő, minden bomlasztó szándék talpára, tehát a mi utunk ellen fölkelt minden idegen érdek és harcba szállt minden idegen szándék. Mi lettünk az értelmetlenek, s az értelmetlenkedők nem törődtek azzal, hogy a Kis Péterek és Nagy Jánosok ősi történelmi ösztönnel érezték meg a magyar História eljövendő útját. És mert a Kis Pétereket és Nagy Jánosokat nem lehetett kikezdeni személyi becsületükben, tehát megpróbálták ronggyá rágalmazni az élen állókat és élen harcolókat.

Kedves, tisztalelkű, drága Szálasi Féri bátyám: így van ez rendjén. A maga fia ott ül a szegedi Csillagbörtönben, mi pedig itt állunk a gyűlölet, a személyi piszkolódás, a felfakadt kloáka, az elvakult bosszú mocsarában. Ezer szerencse, hogy a múltunkban nincsen makula sem, amit fejünkre olvashatnának, életünk nyitott könyv és egyetlen őszinte vallomás. Ez borzolja a gyűlöletet, ez vadítja az ellenségeket és ez indítja őket ellenünk bősz rohamra. Ez teszi őket szánalmas don kizsottokká és ez ad nekünk erőt ahhoz hogy higyjünk ama történelmi igazságban, amit köszöntésünk imigyen fejez ki:

Kitartás! Győzünk!

Mint ahogy győznek azok a hungarista testvéreink, akiktől például Zsilinszky Endre ma meg akarná tagadni a hős lelket, de akiknek áldott emléke, vére és hősi áldozata előtt egykor minden tisztességes magyar megrendülten áll meg, tudván, hogy az ősi földön hősök voltak akkor is, mikor levitézlett magyar politikusok gyűlöletet szítottak ellenük és mozgalmuk ellen.


(Magyarság, 1938. október 23.)



vége

Hubay Kálmán: KÍSÉRTETEK ÓRÁJÁN

KÍSÉRTETEK ÓRÁJÁN
Írta: Hubay Kálmán

Huszonnégy óra még, s mire újra itt ülünk az íróasztalunk mellett, keserű és keserves jubileum köszönt ránk. A kisértetek órája közeleg. Húsz esztendő: 1918—1938. S micsoda húsz esztendő, Úristen! Micsoda húsz esztendő, milyen borzalmas romlás, az évezredes birodalomnak minő irtózatos reccsenése! Mennyi szenny, mennyi bűn, mennyi salak, mennyi erkölcsi hordalék, ami felfakadt a csatorna aljából, a szellemi söpredék mélységéből és húsz esztendővel ezelőtt a kloáka mocskaként lepte el a magyar életet, a „csúnyácska kis hazát.“ Alélt nép, alélt ország, alélt vezetők. Mákonyos társadalom, amit a propaganda lenyűgöző szuggesztiójával fűztek egy idegen szellemiség, idegen fajiság, idegen uralmi törekvések járszalagjára.

Kisértetek órája jön s a kisértetek óráján itt ülök régi, megsárgult, de sárga sápadtságukban is bolseviki vörösben izzó foliánsok között. Öreg újságkötegek, de bennük ég, izzik, ágál, bomlaszt, gyűlöl és fenekedik egy hatezeréves szenvedély, egy hatezeréves idegesség minden vad mohósága, dühe és véres szadizmusa. Évezredes faj akarja megemészteni, feldolgozni, magábaolvasztani, felhigítani ezt a mohóságot, dühöt és szadizmust, de nem megy ... nem megy ... sehogy se megy és sehogy se akar megmutatkozni az út a kiengesztelődés, az együttmunkálkodás, a megbékélés felé. Hiába a jószándék a részünkről, hiába a megnyitott szív és hiába a megtárt kebel. Itt hatezeréves gyűlöletek forrnak s ezek a forró gyűlöletek égetik, emésztik, perzselik, pusztítják az évezredes magyar államiság tartó pilléreit. Nincsen kegyelem. A nemzet végzetesen, elszántan, konokul megy végzete felé. A végzet: a húszesztendős múlt. A végzet: 1918 október 31. A végzet: Trianon. A végzet: a tragikus magyar esés, hullás, zuhanás a húsz év előtti semmibe — ellenségeink szerint: a magyar Nirvánába.

Öreg foliánsokat forgatok. Régi képviselőházi napló 1884-ből. Mezei Ernő zsidó országgyűlési képviselő hirdeti már akkor, harminc évvel a világháború kitörése előtt a magyar képviselőházban: ,,Ha a magyaroknak nem tetszik a zsidó uralom, úgy tessék nekik kivándorolni.“ És pereg a film, 1911 április 30-án ezt írja az Egyenlőség, a „magyar zsidóság“ politikai hetilapja: „Az Egyház (már mint a katolikus egyház) mindig úgy tett, mintha a leghazafiasabb, a legerkölcsösebb volna, holott természeténél fogva hazafiatlan és erkölcstelen volt. Megfejeli a ma ádázul alkotmányt és Vatikánt védő Pesti Napló 1911 decemberében, írván: „A magyar katolicizmus egy szemérme utolsó foszlányát elhajító, magát odadobott, hánykódó és még több izgalmat epedő nőstény.“ És még előbb a szabadkőművesek lapja, a Világ 1910 december 8-ról: „A forszírozott magyar nyelvtanításnak és Himnusz-énekeltetésnek csak egy eredménye lehet. Ez az eredmény a zsenge gyermekkor szisztematikus elbutítása.“

Dübörög a történelem. A magyar história megy a végkifejlés felé, s a finálé kezdetén, 1917 december 25-én felrikolt Az Est hangja:

Uj Krisztus jött, de oly közel ma még,
hogy fel sem éri ez a nemzedék.
S nem súgja szent érzések percein:
Lenin! Lenin!

És fordulunk befelé a forradalom évébe. A vészes dátum: 1918. Magyar bakák állnak őrt keményen az idegen frontokon. De jő a hatezeréves destrukció, s 1918 január 19-én írja Az Est-ben:

„Nem kell már a további vérontás. Ma már a béke mezején akar küzdeni Magyarország s nem az ország nevében, sőt annak ellenére tombol a megbízás nélküli parlament a háború folytatása mellett.“ Marják, rágják, rágcsálják az évezredes alkotmány pilléreit. Az Est írja január 30-án: „Erre a feudális osztály- parlamentre nem lehet rábízni az ország sorsát egy pillanatra sem. A mai képviselőház az érdekek parlamentje. A nagytőke, a nagyföld és a nagyipar palotája az, ott a Duna partján.“ És felsistereg a gyűlölet minden ellen, ami magyar honvédség, mert így ír Az Est 1918 február 28-án: „Amíg az ország polgári érdekei forogtak kockán, senki sem mozdult. De most rájöttek, hogy sürgős katonai okok követelik a jó népesedési politikát. Most biztosan tesznek is valamit. Azzal nem igen törődnek, hogy az ország fejlődése minden vonalon csődbe jut, de a hadsereget, azt már nem hagyják.“ Hajrá: csak bomlasztani, csak mállasztani, csak repeszteni, csak destruálni a frontot! S a törekvések élén ismét ott Az Est március 2-án: „Béke kell nekünk kelet felé és nyugat felé és dél felé, mind e világ felé. Hozzátok vissza, adjátok el őket, tegyétek már vissza a világra a békét, akik itt játszadozni kezdtetek élettel és halállal.“ S a destrukció déli monitorja mellett belesüvölt és belebömböl a konszern nehéz dreadnoughtja, a Pesti Napló 1918 március 16-án, írván: „Az oroszok fővárosa ma az új embermegváltásnak a központja. Ma a vörös lobogó a magyar lobogó.“ És tercel Az Est március 22-én: ,Az emberek gondolkodása lassacskán önmagától alakulna át és unokáink már csodálkoznának rajta, hogy napjainkban milyen tiszteletben álltak a katonás erények, hogy az volt a hős, aki több embertársát megölte. Szövetkezniök kell az embereknek saját maguk ellen, a bennük élő régi barbár erkölcs és bestiális hajlandóság ellen.“ Oh, mert barbár erkölcs és bestiális hajlandóság volt védni a hazát, védeni a népet, védeni a gyermeket és védeni a családot. Mert a haza magyar haza volt, a nép magyar nép volt, a gyermek magyar gyermek volt és a család magyar család volt. Ezeket védeni barbár erkölcs és bestiális hajlandóság volt azok szemében, akik a maguk hatezeréves gyűlöletében gyűlöltek mindent, ami magyar haza, nép, gyermek és család.

És közeledik a végkifejlés. A magyar rónák felett húsz éve is párás melegséggel megjelent a magyar tavasz, de az évezredes gyűlöletek pokoli mélységeiben a pusztítás és pusztulás izzó tüze égett. Húsz évvel ezelőtt, április 10-én írja Az Est: „Rettenetes ez a terror! Néhány ember, tábornokok, politikusok, üzletemberek összeállhatnak és erkölcsi pusztulással, sőt szégyenletes halállal büntetnek mindenkit, aki a békével mer foglalkozni. Így védik meg az ő háborújukat. Az ő földjüket, az ő üzletüket, ahol szerencséjüket aljasságukat, hiúságukat játszhatják, sikereket érhetnek el, kiélhetik magukat, holott mindenki meghal körülöttük.“

Folyik a frontbomlasztás, folyik a destrukció, folyik a magyar honvéd ernyesztése, és kezdődik egy szörnyű végeladás a magyar történelem földjén. Nincs senki, aki érték. Nincs semmi, ami szent. Nincs semmi, ami magyar erő, — hajrá, már uszítanak a kemény és zordon magyarok ellen. Még több, mint egy félesztendő a Tisza István élete, de már lázit és gyújtogat ellene Az Est április 19-én: „Azokkal a szellemekkel, melyeket felébresztettek, csak számoljanak majd Tiszáék. A nép elkeseredésének levét igyák meg ők, ha majd számon kérik jogaikat a dolgozó milliók. Csak üljenek ők a vádlottak padjával egyenlő bársonyszéken. A néprétegek fenekén felébredtek a vulkanikus erők, megmozdult a tüzes láva.“ Igen: megmozdult a tüzes láva, évezredes gyűlöletek lávája indult meg a magyar rónák felé, hogy elperzseljen történelmet, népet, birodalmat, szent koronát, jelent és jövőt. A hős nem ideál többé. Az ideál a dezertőr, a szökött katona, a frontlógós, akinek kivégzéséről 1918 május 1-én hosszú, érzelmes riportban számol be Az Est. Az Est, amelynek minden részvéte, minden szeretete és minden megértése a szökött katonáé, a dezertőré, a frontlógósé, akit Kecskeméten felakasztottak, mert elárulta azt, ami mindennél drágább és mindennél szentebb. A fajt.

Meggyorsul az óramutató járása. A kísértetek órája közeleg. Jön 1918 október. Jön a vészes óra, jön a nagy tragédia. Sárga fóliásokban izzik, lobog, ordít és bömböl a destrukció, s a tollunk remegőn, naplószerűen jegyzi:

1918 október 15. Az Est: „Egyszerre ébrednek, kelnek, sürgölődnek a népek köröskörül. A cseh tartományoknak és a cseh népnek lángját már mióta látjuk világítani. A cseh lángolásból, mint az erős vas, úgy jön most ki a cseh állam függetlensége. Itt szemünk előtt, a legérzékenyebb szomszédságban alakul ki a délszláv álomból a délszláv állam. Mindenek, akik lenni jogosultak, elnyujtózzák kábultságukat, boldogtalanságukat és talpra szökkennek.” Mert húsz év előtt cseh lángolásról, cseh függetlenségről, cseh jogosultságról szavaltak azok, betyárok, bitangok, aljasok, gonoszok, akik ma a magyar függetlenséget tőlünk, magyar nemzeti szocialistáktól féltik.

És a történelem írja tovább a véres naplót. 1918 október 17. A Világ: „A pénzen összevásárolt, alkoholmámorban fogant, s szuronyokkal összeterelt magyar parlament tradícióikhoz hiven tovább is tagad, hazudik.“

1918 október 23. Az Est: „Ma is olyanok beszélnek a nevünkben, akikhez semmi közünk, akiket gyűlölünk. Rögtön félre kell lökni ezt a képviselőházat szerelmetes kormányával együtt. Nemzeti tanácsra volna szükség az ország sorsának intézésére. Alakuljon ez a nemzeti tanács a legdemokratikusabb elemekből. Köztük a szocialisták és nemzetiségek képviselőivel.”

1918 október 24-én Tiszáról és Wekerléről írja Az Est: „Gonoszságuk versenyt fut a korlátoltságukkal és az ország ebbe fog tönkremenni.“ Ugyanezen a napon a Világ: „A pállott, nyomorult magyar osztály parlament ma délután összeroppant. Az életösztön összetörte mindazt, ami a bűnös magyar reakciót; a megátalkotott konokságú osztályuralmat jelentette.

Egy nappal később, 1918 október 25-én Az Est: „Elsöpörte a kormányt saját bűneinek áradása. A sok szégyen és gyalázat, amit Tisza és Wekerle és társai a nemzet és a nép ellen elkövettek, végre maga mozdult meg és mint egy öklendező csatorna: kiöntötte a többi sűrű szennyel magát a kormányt és egész rendszerét. Ezek az emberek eltűntek. De el nem tűnhetnek. El nem bújhatnak! Rajtuk a fekete-piros bélyeg, az alvadt vér színe, amivel bemocskolták magukat, amiről rájuk fogunk ismerni, amikor majd keresni fogjuk őket, hogy feleljenek. Feleljenek az elveszett sok-sok magyar életért, a megkárosult, bosszuló Magyarországért.“ Nem kellet soká várni a biztatásra, hat nap múltán a Roheim villában agyonlőtték Tisza Istvánt.

És folyik a nagy árverés. Licitálnak különféle frakciók. Licitálnak a különféle páholyok, licitálnak a zsidóság ezernyi szervezetei. Az árverésre kerülő áru: a magyar történelem. A Világ írja 1918. október 24-én: „Ha van még ügyész, aki merészel rendeletet adni a lapok elkobzására, akkor nem lesz rendőr, aki a parancsot végrehajtsa. Budapest cselekedni fog és Magyarország ujjongva tapsol majd neki.“

1918. október 30-án ifjabb Andrássy Gyula grófról írja az Az Est: „... és feláll egy nagynehezen kiköpött agg politikus és azt mondja: én intézkedem, visszavettem a hatalmat csak azért, hogy a nép világos és hangos akarata meg ne történjék. Emögött a szélhámosságokon aszalt öreg ember mögött, akinek a szíve helyén egy pudvás fekete retek van, nem szabad egyetlen magyar embernek sem állni.”

Pereg a film. Győz a forradalom. Győz a destrukció, győz a bomlasztás, győz a métely, győz a rothadás, győz a zsidóság. És 1918. november 1-én diadalmasan, hetykén, büszkén, pimasz arcátlansággal vágja arcunkba a hatezeréves gőg: rombadőlt a bűnök és hazugságok óriási szervezete, amely több, mint négy esztendeig rabságban tartotta Magyarország mártír népét. Az eddigi Magyarország ezeréves épülete ma éjjel összedőlt. Ez a nász, a mámor az új erők napja.“ S egy napra rá, november 2-án így mossák kezeiket Az Est szerkesztőségében a rosszhiszemű Pilátusok: „Gróf Tisza Istvánt tegnap este három katona agyonlőtte. A végzet, amelyet konok makacssággal vívott ki maga ellen, beteljesedett rajta.“

A magyar végzet rohan a beteljesedés felé. Rohan a pusztulás felé, rohan Trianon felé. De ujjong, rikolt és kacag a boldogságtól a Magyarország, melybe ma Zsilinszky Endre írja nemzetmentő cikkeit, amely 1918. november 5-én így ujjongott a beste békének: „A magyar nép kormánya íme megszerezte Magyarországnak a külső békét. Hála neki érte! És külön hála, elismerés illeti derék, hazafias, emberséges hadügyminiszterünket: (Linder Bélát, aki nem akart többé katonát látni) kinél a hős katona minden virtusa felolvadt a demokratikus érzésű és gondolkodású ember békeszeretetében.“ Hálálkodtak a békéért, amely elvette Erdélyt, hálálkodtak a békéért, amely elvette a Felvidéket. Hálálkodtak a békéért, amely megbecstelenített millió, meg millió magyart és hálálkodtak a békéért, amely jégverésként tönkre silányitotta Szent István birodalmát.

Hálálkodtak a békéért és ujjongtak a moszkvai rémnek. Ujjongtak a zsidó világforradalom ördögének, írván a Pesti Naplóban 1918 november 7-én, az orosz kommunista forradalom első évfordulóján: „A két orosz forradalom nélkül nem következett volna be az, ami most játszódott le Ausztriában és Magyarországon. Az bizonyos tehát, hogy Európa történelmének a nagy francia forradalom óta nem volt olyan nevezetes napja, mint 1917 november 7-e.“

Zsebrákoló cseh hadak özönlenek, zúdulnak, dúlnak és fosztogatnak a magyar Alföld felé. Jön a horerukik népe. Jön a pusztító huszita banda. Jönnek a szélescsontú pemákok. Útjukon vér, nyomukban tűz, mögöttük pusztulás, előttük rémület, de humanitásra int 1918 november 9-én a Magyarország: „A cseh csapatoknak némely határszéli helyekre történt bevonulása még nem jár messzemenő konzekvenciákkal. A magyar kormány mindent megtesz, hogy megvédelmezze az ország jogait, de nem fegyverrel, mert a magyar kormány nem akar tovább háborúskodni, hanem a Magyarországban bekövetkezett új korszak szellemében fog helyt állni. A jog és igazság fegyverzetével.“ És barátként üdvözöljük a settenkedve hódítókat Az Est 1918 november 19-iki számában: „Az ország egy részét idegen katonaság szállja meg, de ha a barátként üdvözölt idegenek ide bejönnek és látni fogják azt az őserőt és azt az ifjú becsületet, jószándékot, ami ezt a népet most eltölti, rövid napok alatt megindulunk a virágzás és gyarapodás utján.“ Tessék, íme: a barátként üdvözölt idegenek. Íme: a cseh barátok. Íme: a pemák vitézek, akik revolverrel kényszerítik ki a szörnyű vallomásokat a Szabó Gyulákból, a Rajkay Lászlókból, akik mentek vérezni és mentek áldozni a magyar földért s akiket ma megint országháboritóknak, felforgatóknak és hazaárulóknak bélyegez ugyanaz a szellem, amely húsz éve barátként üdvözölte az ősi magyar földön a cseh rablóbandát. És nemcsak barátként üdvözölte, de mindjárt lakást is rekvirált neki az ős királyi várban, 1918 november 10-én lelkendezvén a Magyarország: „A megszálló antantcsapatokat a királyi palotában helyezték el, mert itt kitűnő szállást találhatnak az idegen tisztek, éppúgy, mint a legénység is.“ Folyik a magyartalan, lovagiatlan, hálátlan és gonosz gyalázkodás. 1918 november 11-én fölényes gúnnyal ajánlja a Magyarország, hogy „a szövetségesek lobogóiból, a németek felségjelvényéből csináljanak alsónadrágokat“. Csak az elvetemült hetykeség, a gonosz pökhendiség, a minden uriságot megtagadó arcátlanság tudott köpködni így a fegyvertárs felé, a Mackensenek, a Hindenburgok, Ludendorffok népe felé, amelynek köszönhető, hogy húsz év után cseh bandák takarodnak ki a magyar Felvidékről és magyar lesz újra a magyar Felvidék.

Kongat a kisértetek órája, s a kísértetek óráján romokba dől minden, ami alkotmány, erő és történelem. Romba dől az évezredes királyság, hiszen már a konzervatív Pesti Hírlap is követeli 1918 november 12-én: „Nem várunk az alkotmányozó gyűlésre. Nem várunk egy percet sem tovább, kimondjuk, hogy köztársaság akarunk lenni. A bálványimádásból az utolsó kis maradékot, a királyt is be akarjuk szüntetni.“ És együtt üvölt vele Az Est: „A köztársaságot nem szabad az alkotmányozó gyűlés összehívásáig halasztani. A kormány parancsoló kötelessége, hogy néhány napon belül, inkább előbb, mint később, proklamálja a köztársaságot.“ Nem drága ennek a bandának semmi. Ennek nem drága a királyság, ennek nem drága az évezredes história, ennek nem drága a Felvidék és nem drága Erdély, mert így nyugtat 1918 november 12-én a Magyarország: „Nem román katonai megszállásról van szó, hanem arról, hogy egyezzünk bele a románlakta területeknek román igazgatás alá vételébe.“ Hát beleegyeztünk. Csiki székelyek, háromszéki magyarok, a Partium, Nagyvárad, Kincses Kolozsvár és Gyulafehérvár és Sepsziszentgyörgy kemény, székely magyarjai tehetnek húsz év után tanúbizonyságot a „román igazgatás“ emberségéről. Nem szent, ezeknek semmi sem. Nem szent ezeknek császár és király, nem szent ezeknek generális és nem szent a magyar honvéd. Mert romlásukon, bukásukon, pusztulásukon 1918 november 13-án így ujjong Az Est: „A császárok és királyok futnak, dísztelen automobiljaikon, a szégyen és a kétségbeesés hideg országútján, a véres miniszterek félre vannak rúgva, a militarizmus dögölve hever, most már kinyithatod elitélt ajkadat és a borzalom, utálat ordítását elengedheted azok felé a dicső hadvezérek felé, a poklok akadémiájáról jött aranyos maskarák felé, akiknek az életrontás van a homlokukban és akiknek srapnel van a szivük helyén. Nevüket nyállal eltörölheted, fejeik köré förtelmet rámázhatsz. Nyomorult senkik ezek már, ne félj.“ Nem volt ezeknek semmi szent. Az ősi, nemes vármegyéről írja november 16-án 1918-ban Az Est: „Szerencselovagok, svihákok, kortesek, parasztból úrrá gőgösödött alakok fiai tódultak a vármegyéhez. Ezek voltak a felfelé lakájok, lefelé zsarnokok. Erények nélkül, értékek híján vitték csődbe a tekintetes vármegyét, amelytől könnybelábadt szemmel búcsúzik néhány jóhiszemű magyar. De könnybelábadt szemmel búcsúzik az ország népe is. Könnye azonban örömkönny, mert megszabadul azoktól a szomorú alakoktól, akik a vén vármegye bagolyvárába húzódtak a haladás elől.“

Egy ország vonaglik, egy ország pusztul, egy ország jajong, egy nép siratja évezredes történelmét, de hallga: örül valami mégis. Van egy réteg, amely lelkendezik és ujjong. Az Est írja 1918 november 18-án: „Tizenegy óra után érkezett meg Hevesi Simon budapesti főrabbi, aki bejelentette, hogy ma, a szombat esti istentiszteleten a Dohány-utcai zsinagógában először mondott imát a köztársaságért.“ Ujjong Az Est novemben 18-án: „Kormányunknak, nemzetünknek és mindenkinek, aki csak itt élni és boldogulni akar, egy közös és leghőbb vágya az, hogy minél hamarébb pusztuljon szemünk elől, ami a háborúra, elsősorban emlékeztet: az uniformis.“

És henceg Az Est és kérkedik a destrukció, írván 1919 február 28-án: „A Népszava megint beleköt az Estbe. A háború alatt mi üldöztük a hadvezetőséget, külügyminisztert, egész diplomáciáját. Elsők voltunk, akik megtagadtuk az engedelmességet a volt kormányok cenzúra hatóságainak. Amikor még a cenzúra hasábos űrt szántott oldalaikon, mi minden kockázatot vállalva, már október 27-iki számunkban ezeket irtuk: „Vagy megteszi ez a képviselőház rögtön, hogy megbuktatja a kormányt, vagy pedig ha nem cselekszi ezt, rögtön félre kell lökni, egész szerelmetes kormányával együtt. Alakuljon meg a nemzeti tanács a legdemokratikusabb elemekből, köztük a szocialisták és nemzetiségek képviselőiből.“ S az alkotmányvédelem áthajlik a zsidó bolsevizmus diktatúrájába, 1919 április 17-én írván a Pesti Napló: „Az országgyűlés, a megye és mindenféle álszent jótékonysági intézmény nem volt képes meggyógyítani a nagybeteg társadalmat. Diktatúra kell, de nem a született főnemességnek csinált és hazug parancsnoksága, hanem a népé.“ És hogy miként képzelték el ezt a diktatúrát, merre világított a hatezeréves gyűlölet fáklyája, merre meneteltek a húszéves zsidó légiók, bevallja 1919 március 23-án Az Est: „A fényoszlop megy a népek előtt... Az emberiség áhítozik a testvéri ölelésre. Oroszországgal együtt masírozunk most már a világ népeinek az élén.“

+

A kisértetek órája éjfélre kongat. Borzalmas bűnök fakadnak föl. Borzalmas víziók gyötrik a magyar lelket. Húsz év. És húsz év után újra itt vannak, akik egy évezredes országot tettek a sírba. Újra itt vannak, itt ágálnak, itt sündörögnek, itt nyüzsögnek, itt mutatnak utat, itt dörgölőznek a hatalomhoz, itt gyaláznak mindent, ami nacionalizmus, ami erő, ami történelem, ami magyarság.

Tönkretettek egy országot egyszer és most tönkre akarnak tenni egy országot másodszor. Itt vannak, alkotmányt védenek, kereszténységet védenek, történelmet védenek, múltat védenek, jövőt védenek.

Védik velünk szemben, akik vagyunk alkotmány, vagyunk magyar kereszténység, vagyunk magyar történelem, vagyunk magyar múlt, vagyunk magyar jelen, vagyunk magyar jövő, vagyunk magyar nép, vagyunk magyar nemzeti szocializmus, vagyunk múltat tartó, jelent építő, jövőt teremtő hungarista gondolat.

Jönnek, ágálnak, sündörögnek, mert hatezeréves gyűlölet izzik bennük. És mi itt vagyunk, frissen, fiatalon, tisztán és fehéren. Vagyunk magyar élet és magyar história.

Vagyunk és maradunk 1938 október 30-án, mert 1938: a miénk!

(Magyarság, 1938. október 30.)

vége

Rajniss Ferenc: AMIT NEM SZABAD ELFELEJTENI

AMIT NEM SZABAD ELFELEJTENI

Írta: Rajniss Ferenc

Az éjszaka fekete köntösével beborított alvó várost figyelem. A Duna vizén halvány budai irányfények remegnek. Csípős tavaszi szél kódorog süvítő muzsikával a fák és a házsorok között. Megtépett felhőóriások rohannak az égen nyugat felé. Hajókürt búg rekedten, hosszasan valahol a Margitsziget táján. Késett villamos fékje tör csikorogva a csendbe s kékes lángok villannak magasra a felsővezetékről. Elhal az utolsó hang s még a szél is elnyugszik fáradtan, mintha a mindenség az emberhez igazodna a rakoncátlan elemek zárórájával... A vasárnap-éjszaka és a hétfői hajnal találkozását lesi a vén Duna felcsillanó hullámszemeivel... Budapest alszik. Millió embert rejteget a gondosan elsötétített ablakok végtelen sora s millió titkot. Megdermedt ez a város a lázas nappaloktól s nyugtalan lehet az álma. Túlsokáig élte az égő Európában a karcsú tiszavirág gondtalan életét, túlsokáig egyénieskedett, túlnagy volt szórakozó önzése, mohó életvágya s rikítóan elkendőzött ijedelme — önmagától...

+

Az volt a bűnöd Budapest, hogy arculatodra idegen kezek, vésték a jellemvonásokat s megengedted, hogy magyar lényegedet Ahasvérus világcsavargásra ítélt fiai és leányai meghamisítsák! Nyelv, szokás, gondolkodásmód, viselkedés, életöröm és ijedelem, játék és munka, hit és becsület, ijesztően átformálódott a zsidó létforma ritmusába s ez az elferdült szellem kisugározta mérgét az egész országra. Felülről áradt szét a méreg s azért kell most, a nagy számonkérés után, alulról kezdeni meg az építést. A múlt bévégeztetett s nincs földi hatalom, amely ízléstelen, cifra trónjára visszacsempészhetné.

Nincs öröm a palotáidban, Budapest! Ha élni akarsz, magyarnak s magyarul, vissza kell térjél minden gondoskodásoddal és szereteteddel az egyszerűbb lakásokhoz, a sokszázezer dolgozó kisemberhez, hogy az ő vágyaikban és megerősödésükben találd meg lelkedet...

A nemzetnek szüksége van reád, Budapest! A gyönyörű hegyeid, szépséges, tájad, történelmed, magyar lakosságod, kulturális intézményeid, a műhelyek, a gyárak sokasága, a termelésed és a forgalmad, közkincsei az egész országnak s a világok harcába sodródott magyar nép azt akarja, hogy a lelked is az övé legyen. Mert eddig nem így volt s talán ez a legvégzetesebb hiba és törés az ország szellemi szervezetében.

Térj vissza Budapest, hűséges, egyszerű magyar fiaidhoz! Keresd a jövendődet a munkások, a kisiparosok, a kiskereskedők, az alkalmazottak. a szerény fizetésű hivatalnokok és szabadfoglalkozású értelmiségi rétegek boldogulásában s meglátod, hogy erősebb leszel és hatalmasabb, mint azelőtt. A zsidó jelleg átkot hozott a gazdagságával, a magyar jelleg megvált a szegénységével is.

Megpróbál az idő, Budapest. Külső ellenség leselkedik reád az éjszaka sötétjéből és a felhők szürke takarójából szirénák üvöltése verhet fel, de örökéletű maradsz, ha a lelked a magyarság keblében dobog. Érted, Budapest?...

Vastag, fekete csöndtakaróját a város a fülére húzta. Hármat kondit a toronyóra s egy elkanyarodó őrség lépteit furcsa-ijedten visszhangozzák a falak. Járom az ismerős utcákat egyedül s nem is tudom, hogy miért figyelem a dermedt város szíve verését korahajnalig... Havas köd szitál lucskot a kövezetre. Kapuk dörrennek. Hangok nyújtózkodnak elevenedő zsibongásba. Budapest új nappalra ébred...

+

Nem vitézkötésbe és sujtásba akarjuk magyarosítani Budapestet. A külső sallangok ártatlan rajongói eljátszadozhatnak kegyes kísérleteikkel, de édeskeveset segíthetnek a megromlott állapoton. A magyar főváros belenőtt a XX. századba s európai jellegű munkamegosztása, tervezete és életformája akkor is igen erősen különbözne a többi magyar város közös jellegétől, ha nem a zsidóság ütött volna reá sajátos szellemi bélyeget. Van külön magyar problematikája is a főváros és az ország viszonyának, amelyről a jövőben még igen sokat kell vitatkozni, de éppen az elkerülhetetlen különbözőségeket hangsúlyozta végzetesre az áldatlan riadásnak nevezhető zsidó befolyás.

A tipikusan zsidó és a tipikusan magyar életfelfogás első véres összeütközése 1919-ben zajlott le, amikor Kun-Kohn Béla kommunista csordája került uralomra. És nincs ijesztőbb intelme a közelmúlt történelmének, mint az az érthetetlen tény, hogy a kommunizmus leverésé után, a nagy keresztény-nemzeti fellángolásban, a zsidóság minden hatalmi erődjét újra visszafoglalta s a bankok és a trösztök fellegváraiból uralma alá hajtotta Bethlen István konszolidációs korszakát. Széthullott az Ébredő Mozgalom s a zsidó iparbárók pazar estélyein felvonult a „történelmi osztály“ színe-java... A magyar dolgozók kegyetlenül megszenvedték ezt a feudális-kapitalista szövetséget, amelynek rikító erkölcstelensége újra nagyra növelte az antiszemitizmus hullámait. Nagyon jól emlékezünk még a zsidóság ijedt zavarára, az első zsidótörvényért vívott küzdelmek idejéből! Gyámoltalanul futkostak előkelő barátaikhoz s kétségbeesésük kísértetiesen emlékeztetett a fehér hadsereg budapesti bevonulásának idejére... A félelmük azonban éppen olyan hamar elmúlott, mint 1920-ban és 1940-ben már elvonultatták jól megszervezett segédcsapataikat a zsidótörvény megszabotálására. Ezt az új betörési kísérletet azonban ég és föld választotta el a Bethlen-korszakban könnyedén megnyert küzdelemtől. A konszolidáció sivár éveiben béke volt, most pedig háború van! A zsidó front vezérei a maguk belpolitikai céljait halálosan veszedelmes nemzetközi célokkal egyesítették, azonosították s állást foglaltak a magyar nemzet létharca és Magyarország szövetségesei ellen, éppen úgy, mint 1919 őszén!... A zsidóság az ellenség mellett döntött! Az angolszász- és szovjetgyőzelemre spekulált s elkövetett mindent a magyarság ellenállóképességének betörésére. Megszervezte „keresztény“ segítőtársait, szövetkezett a szociális haladást megellenző ó-konzervatív elemekkel, népfrontot szorgalmazott, sajtót pénzelt és rágalomhadjáratokat s mert háború van, letagadhatatlanul áruló lett a hétről-hétre nyíltabban lázító zsidóság, összes keresztény zsoldosaival együtt! Próbálja meg egy zsidó firkász az agyondícsért Londonban hangoztatni, hogy csak Németország győzelme segítheti az igazságot győzelemhez s akkor a következményekből megtanulja, hogy az ellenkező állításért mi a méltányos büntetés — Magyarországon...

+

De hogy a sémita-front, a zsidótörvények hatálya idején, az ország szabadságát és függetlenségét veszélyeztető arányokban bontakozhatott ki, ahhoz Budapest sajátságos szellemi terepére volt szükség! A fővárosban uralkodó egészségtelen vagyoni megoszlás, a roppant zsidó házbirtok, a kisajátítlan zsidó kereskedelem, a pimasz visszaélésekkel keresztényesített ipar, a vérkeveredés, a felsőbb rétegek társadalmi hálózata, a sajtóban tovább érvényesülő zsidó tőke, művészeti intézmények, a könyvkiadás, a film és minden selejtes szórakozás vállalati zsidó kiaknázása a dolgozó keresztény emberek olyan óriási tömegeit kényszeríti zsidó ellenőrzés és hatalom alá, hogy a lelki és az anyagi függetlenségét bizony csak egy riasztóan kicsi embercsoport tudta megvédeni Budapest házrengetegeiben.

A félrendszabályok jellempusztító hatása is a fővárosban érvényesült a legrikítóbban. Itt verődik össze az egész országból a sok pecsétgyűrűs kisiklott exisztencia s válogathat közöttük a zsidóság, ha stróhmannt, kijárót s politikai ügynököt keresgél.

A túlsúly a zsidóságé volt Budapesten s az olyan politikusok, akiket nem a világszemlélet ereje fűtött, könnyen alkalmazkodtak a tényleges viszonyokhoz és hittek a zsidó jóslásokban, hol ingyen, hol egy kis költségmegtérítésért...

+

Ez a pesti zsidó betegség zúdította Magyarországra a bekövetkezett válságot. Addig üvöltötték a baloldalon a szabadság és a függetlenség veszedelmét, — amikor nem volt semmi baj, — amíg felrémlett a megtorló veszedelem s azóta a hősök, az álkurucok és a nyegle, hencegő tinta-izraeliták csak csuklanak magukbaroskadtan, egyvégből s egyfolytában. Az örök szégyen azoké, akik magyar ember létükre megkapták ezt a pesti betegséget és terjesztették a ragályt szándékosan, mert jobban gyűlölték az új világot s a nacionalista belpolitikai követeléseket, mint ahogy a hazájukat szeretni tudták!...

Budapest gazdasági, társadalmi és politikán erőviszonyait pedig fel kell oldani sürgősen, a magyar lakosság javára, hogy 1919, 1924 és 1944 keserves tapasztalatai után, a zsidóság páratlan fővárosi szervezettsége és vak faji indulata, soha többé ne dönthesse romlásba Magyarországot.


(Esti Ujság, 1944. március 27.)





Fiala Ferenc: A MAGVETŐ

A MAGVETŐ

Írta: Fiala Ferenc

Szerdán este egyetlen örömujjongás volt az egész Csonkaország. Fáklyás fiatalok járták a városokat s a beszámolók szerint a legszegényebb magyar faluban is kigyulladtak az ablakokban az ünnepi fények. Húsz keserves esztendő reménytelensége után a történelem bebizonyította, hogy nincsenek örökérvényű szégyenparagrafusok, hogy nincsenek olyan igazságok, amelyek a hazugság, a gyűlölet és a rágalom homoktalaján épültek fel a győzelem mámorától megrészegedett győztesek jóvoltából. Húsz hosszú, reménytelen esztendő után ismét megjeleni a diadalmas feltámadást jelző üstökös a magyar keservek mennyboltozatán, s bár mindenki tudta, hogy újabb harcok várnak reánk s hogy még sok a teendő addig, amig ismét lábhoz tehetjük a fegyvereket, mégis mindenki örült, hiszen visszajött a magyar Felvidék egy része és ismét magyar jogar alá kerültek Munkács, Kassa, Losonc, Beregszász magyar történelemtől terhes ormai. A nagy öröm talán hirtelen ért bennünket hiszen a mögöttünk levő húsz esztendőben voltak olyan időszakok is, mikor egy szerencsétlen rendszer vonalvezetése megtiltotta, hogy revízióról beszéljünk, mikor azt hirdették, hogy egész Európában mi jelentjük a béke és a nyugalom szigetét és amikor úgy gondoltuk, hogy sorsunk örökre betelt. A szürke kétségbeesés és a komor reménytelenség évei voltak ezek, s már ott tartottunk, hogy nem hittünk semmiben. Elfáradtunk, tunyák lettünk, kicsit irigyeltük az olasz fasizmus feketeingeseinek szabadságharcát, elcsodálkoztunk a német nemzeti szocializmus fiatal hőseinek halálraszántságán, de aztán megint nyárspolgárok lettünk, s mivel felülről kaptuk az intelmet, meghúztuk magunkat és azt mondottuk, hogy mi igenis konszolidáltak vagyunk, minálunk rendben folynak a napok történései, nálunk nincs forradalom, nincs szociális kérdés, nincs nyugtalanság, nincs idegesség, maradjon tehát minden a régiben mert hiszen sziget vagyunk Európában Aztán észre sem vettük, körülöttünk meg indult a föld, a fasizmus dinamikája elseperte a régi diplomácia zöldfrakkos műintézetét, Mussolini zsenialitása világimpériummá léptette elő Olaszországot, a hitleri Németország sutba dobta a ver- saillesi szégyenpontokat, Lengyelország komoly nagyhatalommá nőtt. Ebben az időben már valahogy nem tetszett annyira a rendszertől reánk oktrojált sziget-mivoltunk és a szanatórium-elmélet. Úgy éreztük, hogy nekünk is kötelességeink vannak, hogy céljaink vannak, s lassan kezdtünk rájönni, hogy célokat és eredményeket elérni csak áldozattal lehet.

Öt-hat esztendővel ezelőtt valami különös nyugtalanság kezdett ébredezni az országban. Városban és vidéken egyaránt mozgásba jöttek a lelkek, s a magyar történelem íródeákjai tudják, hogy ez a mozgás és ez az erjedés akkor következett be, mikor megjelent a magyar fórumon vitéz jákfai Gömbös Gyula robusztus egyénisége. Új színt, új hangot jelentett a politikai élet tespedésnek indult vizein inkább az ösztöneire, mint tanácsadóim hallgatott, nem bocsátkozott hosszú tanácskozásokba, egyszerűen belevágott a dolgok lényegébe. Voltak, akik megijedtek tőle, akik kritizálták, akik a magyar élet forradalmositásával vádolták, de jellemző nagyságára, hogy még legdühödtebb ellenségei is csak hátulról támadták, s nem volt egyetlen egy ellensége sem, aki szemtől-szembe merte volna vele fölvenni a harcot. Két évtizeden keresztül tanulmányozta a magyar politikát, két évtizeden keresztül dolgozott, gyötörte magát, míg eljutott oda, ahová sorsa predesztinálta. Mikor elfoglalta miniszterelnöki székét, már nagy politikai múlt állott mögötte, már leszámolt a kicsinyes pártpolitikával és az azóta révbe futott nagy nacionalista államokat megelőzve, hirdette a nemzeti szocializmus gondolatát, sőt 1920-ban megjelent könyvében félre nem érthető szavakkal vallotta önmagának, hogy „igenis szocialisták vagyunk — magyar nemzeti szocialisták“. Őszinte, igaz politikus volt. Nem tartozott az öreg körmönfontak gárdájához s voltak dolgok, amelyeket huszonnégy óra alatt elintézett, annak ellenére, hogy politikai elődjeitől mindig azt tapasztalta, hogy az igazi politikus olyan, mint a jó ügyvéd, aki minden kis ügyből nagyot csinál. Gömbös Gyula azonban megérezte az új európa’ átalakulást s a maga ösztönös politikai érzékével megtalálta azt az utat, amely út a magyar Feltámadás felé vezet. Sokan vannak, akik szeretik lebecsülni Gömbös Gyula reformgondolatait, akik egyszerű kézlegyintéssel próbálják elintézni Gömbös Gyula eredményeit, de A idő, a mindenkit egyaránt lemérő idő már igazolta a Kerepesi-úti temető nagy halottját és bebizonyította, hogy ő volt az az ember, akinek a magvető hálátlan szerepe jutott, ő volt az, aki ezelőtt öt esztendővel először ismerte fel az olasz és német nép barátságában rejlő roppant lehetőségeket nemcsak a magyarság, hanem az egész európai politika számára. Külpolitikai elgondolását hamarosan formába öntötte. Vitéz Mecsér Endre társaságában első idegenként látogatta meg a hires ehrfurti szemlén Hitler vezért és kancellárt, hogy tőle visszatérve, már ismét mint egy kis állam európai horizonttal rendelkező miniszterelnöke utazzon le Rómába, majd onnan fel Varsóba, hogy megteremtse a nacionalista alapokon álló nemzetek új, nagy, szent szövetségét. Mennyi kritikában, gúnyban és lenézésben volt része ezért Gömbös Gyulának, hiszen Magyarországon mindig voltak „okosabb“ emberek és „okosabb“ politikusok. Voltak olyanok, akik „tulláttak“ a Berlin—Róma-tengelyen és egészen más politikai orientációt hirdettek a magyarországi liberális sajtó enyhe támogatásával. Csökönyösen küzdöttek és harcoltak Gömbös Gyula külpolitikai vonalvezetése ellen és azt gondolták, hogy a Magyarországot feldaraboló demokrácia belátta hibáit és bűnbánó lélekkel fogja visszaadni a Trianonban elrabolt területeket. Hogy ez a politikai vakság milyen méreteket öltött, azt legjobban bizonyítaná ama politikusok útlevele, amely útevélben a bécsi, prágai, párisi és londoni vámhivatalok nehezen kivakarható pecsétjei díszelegnek. Milyen politikai vakság kellett ahhoz, hogy egyes külügyérek még pár hónappal ezelőtt is békés cseh megegyezésről és egy Bécs-Prága-Budapest háromszögről álmodozzanak.

+

Szerdán este egyetlen örömujjongás volt az egész Csonkaország. Fáklyás fiatalok járták a városokat, s a legszegényebb faluban is kigyulladtak az ünnepi fények. A Kerepesi-úti temetőben domboruló nagy Magvető sirján még virítottak az őszi krizantémok, még nem hervadtak el a koszorúk, melyeket a sírontúli barátok kegyelete helyezett Gömbös Gyula sirjára. S most, amikor az élőket ünneplik, mi, hungaristák, emlékezzünk meg a halottról. Senki meg nem gyanúsíthat önzéssel, mert a Kerepesi-temető halottjától immár senki sem várhat semmit. Éppen ezért ne feledkezzünk meg arról, hogy mit adott ő a nemzetének, s hogy a ma visszatérő magyar százezrek előtt Gömbös Gyula magyar külpolitikája nyitotta meg a börtönajtót.

(Magyarság, 1938. november 8.)

vége

Hubay Kálmán: SZABAD LEVEGŐN

SZABAD LEVEGŐN

Írta: Hubay Kálmán

Rogerius mester váradi kanonok jegyezte fel híres krónikájának, a Carmen Miscrabile-nek valamelyik fejezetében, hogy a tatárok elől bujdokolván, bevette magát a Balaton nádasai és zsombikjai közé, s mikor épp a környéken portyázott és dúlt a keleti horda, lebukott szegény a víz alá és úgy várta meg, míg tisztább lesz a levegő és biztonságosabb a környék. Nádszálat vett a szájába és ezen a nádszálon — mint a mai idők búvárja a lélegzőkészüléken keresztül — szippantott a tüdőjébe friss levegőt, hogy a végén kicsit prüszkölve, csapzottan, de élve és egészségesen bújjon elő a vizek mélyéről. A magyar nemzetiszocialista mozgalom is egy kicsit Rogerius mesternek érzi most magát, hiszen hosszú esztendőkön keresztül jómagunk is többször voltunk a politika nádasai és zsombikjai között a víz alatt, mint felette, s sokszor mi is csak egyetlen nádszálon, ezen az újságon keresztül tudtunk lélekzeni, megtartván magunkat arra az időre, amikor nekünk, nemzetiszocialistáknak is szabad járás-kelésünk lesz Széchenyi nagy magyar parlagján. Sőt a mi dolgunk talán még Rogerius mesternél is rosszabb volt, mert a mi szánkból nem egyszer még ezt az egyetlen nádszálat is kirántották, sorozatosan érvén szegény fejünket a lapbetiltások, s akkor bizony — mint az őskori kagyló-, korall- és gyöngyhalászoké — attól függött az életünk, hogy vajon mennyi a tüdőnkben az oxigén-tartalék. S ha most visszanézünk különösen az elmúlt öt esztendőre: bizony sokan fulladtak bele a közelmúlt politika hínáros vizébe, — olyanok is akadtak, akik megunták a bujdosást, a kivert farkas csikaszéletét és beálltak maguk is tatárnak, hogy közösen dúlják a magyarság vetését. De a zöm, a mozgalom igazi derékhada átvészeltük ezeket a sanyarú éveket és most frissen, acélosan, tiszta arccal, tiszta hittel és tiszta lelkiismerettel, feszülő izmokkal és ruganyos inakkal állunk a politikai tenger megtisztult partjain, messze- néző szemekkel vizsgálván: mi is történt tulajdonképpen?

Ami történt, azt a diplomácia hűvös, finom, előkelően tartózkodó nyelvén akként fogalmazták meg, hogy „Magyarországon zsidó és más ismert befolyások gyakran nem engedték a magyar nép igazi érzületét és véleményét szóhoz jutni, míg ezek a befolyások defetista álláspontjuknak gyakran meghallgattatást tudtak szerezni. Az angol-amerikaiak nagy reménységet vetettek a Magyarországon működő ezeknek az elemeknek bomlasztó munkájába és ezt a bomlasztó munkát kívülről rendkívül nagymértékű propaganda tüzelte és támogatta.” Voltak „körök, amelyek Magyarországon angolszászbarát politika mellett kardoskodtak, és a bolsevizmus elleni közös harccal szemben negativ értelemben foglaltak állást”, míg a most bekövetkezett hatalmas fordulat „bizonyságot szolgáltatott amellett, hogy most már az ellenséges hatalmaknak azon ismert kísérlete, hogy Magyarországon a politikai életet megbomlasszák, véglegesen elintézettnek tekinthető... A német-magyar együttműködés és fegyverbarátság a Magyarországon megváltozott belső feltételek között gyorsabban és erősebben hathat ki tárgyi tekintetben” és hogy az utolsó napok eseményei következtében „az utópisztikus cordon sanitaire helyére, amely azelőtt brit és más fejekben mint a kelet felőli áradat ellen szolgáló gát megfordult, az új Európa épitő erőit élettől duzzadó cordon militaire-t tettek, amelynek megerősítésén szakadatlanul dolgoznak.”

Mindazt, ami történt, ekként fogalmazza meg a tartózkodóan hűvös diplomácia, ám a magyar nép tömegei s éppen a magyar nemzetiszocialista milliók az idegeikben, izmaikban, gyorsabban lüktető vérükben, agyuk minden sejtjében érzik, hogy a diplomácia hűvös, finom és előkelően tartózkodó szavai mögött roppant események feszülnek. Érzik, hogy hatalmas szenvedélyek duzzadnak föl, a közelmúlt és néhány mögöttünk álló esztendő apró és nagy mesterkedései, kísértenek vissza. És érzik, hogy mindeme gonoszkodások, mesterkedések mögött mint örök méregkeverő, mint kövérre puffadt pók ott ült és fürge ujjakkal fonta halálos hálóját Magyarországon is az örök zsidó, amelyik a maga gonosz és kíméletlen szvengalizmusával megszédített, vagy egyszerűen lepénzelt és aranydróton rángatott politikai lakájainak, fullajtárjainak és kosaras asszonyainak segítségével akarta behálózni Hungária-asszonyt. Ebben a pillanatban sokkal inkább a jelen és jövő roppant feladatai, nemzetépítő kötelességei, a szilárd alapok megvetésének sürgős és határozott tennivalói felé kell fordítani tekintetünket, semhogy már most és minden részletében feltárjuk annak a rendszernek tevékenységét, amelytől — a Transkontinent Press diplomáciai szerkesztőjének igen helyes megjegyzése szerint — a jelenlegi magyar kormány „igen lényegesen, sőt elvileg tér el”. A magyar nacionalista és szocialista millióknak azonban nemcsak minden joguk, de önmagukkal szemben való kötelességük is lesz megtudni, hogy a dolgok nyilvánosságra hozható részleteiben is mi történt, mik voltak és kiknek a személyén, működésén keresztül érvényesültek azok a befolyások, amelyek — a diplomáciai fogalmazás szerint — „defetista álláspontjuknak gyakran meghallgattatást tudtak szerezni”. A magyar népnek joga van kérdezni és joga lesz megtudni és meg is fogja tudni, hiszen elsősorban az ő bőrére ment ez a defetista játék, az ő bőrére akartak egy szörnyű végeladást rendezni a magyarországi nagy-, közép és kis zsidók és szövetségeseik, őt vitték volna a szibériai tundrákra, az Ural ólómbányáiba, vagy az ukrajnai kolchoszokba és szovhoszokba modern rabszolgaként a bolsevisták, az ő tarkójába lőttek volna valamelyik magyar Katynban a GPU terrorlegényei, ha sikerült volna a sátáni terv és kényelmetlen meglepetés tett volna dicstelen pontot egy ezeresztendős hős nemzeti és népi élet végére.

Tisztában vagyunk azzal, hogy az egészséges, erőtől duzzadó, politikai ösztöneiben meg nem fertőződött magyar milliók — a nemzetnek döntően fölényes többsége — a felszabadulás tiszta örömével, a tennivágyás építő hitével fogadták a magyar belpolitikában beállott döntő fordulatot, amely az első, de határozott lépést jelenti a teljesértékű magyar nemzetiszocialista fejlődés útján. Nem ezek fognak kíváncsiskodni, nem ezek akarnak visszanézni a múltba, mert ezek a nemzetiszocialista milliók nem a múltban bogarásznak, hanem a jövőt akarják kemény munkával építeni. De kár és céltalan lenne elhallgatni, hogy van itt — ha számbelileg nem is jelentős — magyar réteg, amelynek szervezetében már annyira felszívódott a következetes, módszeres gonoszsággal adagolt méreg, hogy szüksége lesz egy hatalmas lelki és szellemi gyomormosásra. Szüksége lesz arra, hogy mindent megtudjon és belelásson azoknak a lelke legmélyére, akik pártjaikon, szervezeteikben, különféle „szövetségeken”, újságjaikon, lokáljaikon, színdarabjaikon, verseiken át, kabaréikban, suttogó propagandájuk segítségével, humanitárius jelszavaikon, magyarkodó és kuruckodó, hamis Petőfi- és Kossuth-kultuszon keresztül mállasztották, bomlasztották, fertőzték a magyarság lelkét. Akik bebeszélték neki — és lehurrogták, ledorongolták, űzőbe vették, szabad prédává hajszolták mindazokat, akik más véleményen mertek lenni — hogy nem kell itt semmi egyéb, csak jófiúskodni a Rotschildok és Churchillek, a City és Wallstreet felé, meghódolni a sztyeppe vad hordái előtt és lesz itt olyan hetedhétországra szóló lakodalom, hogy a nagy bőségben még a kutya is kávét iszik. Akik bebeszélték neki, hogy nem kell itt semmi egyéb, csak újra magyar testvérré fogadni az összes magyarországi nagyzsidókat, nemkülönben természetesen Teitelbaum Pinkász Slajmi magyar testvérünket is a máramarosszigeti szatócsüzletből, és lesz itt olyan béke, olyan egyetértés, olyan fene nagy humanitás, az erkölcsöknek, ősztönöknek és szenvedélyeknek akkora megszelidülése, hogy a végén még a tigrisek és hiénák is füvet legelnek és a görény holmi gentleman agreement-et fog kötni a baromfiudvar lakóival és megfogadja, hogy ezentúl kizáróan azzal a három bokor salátával táplálkozik, amelyet valamely tűzrőlpattant, darázsderekú menyecske ültetett és kapálgatott, kisangyalom... A magyar közönségnek joga van meglátni a széltolók, a kóklerek, a politikai és világnézeti zsonglőrök igazi arcát, nekünk viszont kötelességünk lesz tükröt tartani az elszédítettek, megbolondítottak, sötétben csetlő-botlók elé, hogy rádöbbenjenek eddigi lényük és felfogásuk silányságára és átesve egy nagy lelki megtisztuláson, hittel és igazán tudjanak ők is beállani a nagyvonalú nemzeti jövőépítés szolgálatába.

Testvéreinkhez, harcos, kemény, meg nem alkuvó, a külső és belső frontot eddig is példátlan hősiességgel tartó magyar nemzetiszocialistákhoz pedig éppen ezekben a komoly, sorsdöntő és felelősségteljes órákban és napokban lenne néhány nagyon komoly szavunk. Az a társadalmi, gazdasági és politikai fejlődés, amelyért hittel, a meggyőződés tiszta fanatizmusával, rágalmak és üldöztetések közepette, a társadalomból szinte kiközösítve több mint egy évtizede harcolunk, végre Magyarországon is megindult. Minden okunk megvan rá azt hinni, hogy azok a tiszta nemzetiszocialista elvek, amelyeket lefektettünk és amelyeknek az alapján szilárdan és töretlenül állunk, a nagyvonalú fejlődés során hiánytalanul érvényesülni fognak a magyar állami, nemzeti és népi élet egész vonalán, s alapjait fogják jelenteni a magyar nemzetiszocialísta munkaállamnak, Ha valamikor, úgy ma kell minden magyar nemzetiszocialistának hittel és lélekkel beállani a rendbe és sorba, s fegyelmezetten várni és lelkesen végrehajtani azokat a parancsokat, amelyeket vezetőik kiadnak számukra. Mozgalmunk — hisz oly sokat támadtak ezért is! – kifejezetten militarista, katonás mozgalom. 1944. március 19-én a mozgalom laktanyájában is felharsant a nagy, régenvárt ébresztő. Egy kis csuklógyakorlat, hogy újra kinyúljanak, megacélosodjanak a régóta pihenő izmok, és aztán, testvérek:

Sorakozó!

(Magyarság, 1944. március 25.)


vége

Fiala Ferenc: GÖMBÖS GYULA HAGYATÉKA

GÖMBÖS GYULA HAGYATÉKA
„Igen, mi magyar nemzeti szocialisták vagyunk!“

Írta: Fiala Ferenc

Már régen megszoktuk, hogy a közvéleményt irányító baloldali sajtó önös céljai miatt nemcsak a napi politika eseményeit, de az elmúlt történelmet is meghamisított formában adja át olvasóinak. Így hamisították meg az elmúlt ötven esztendő alatt Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt, mint akiknek munkásságából csak azokat a fejezeteket vetítették a magyar közönség elé, amelyek láncszemként illeszkedhetnek bele a magyarországi liberalizmus rozsdás lánckötegébe. De meghamisították az aranybullát, a tételes magyar törvényeket és hogy külföldi példákkal is éljünk: teljesen hamis képet festettek a zsidóságot oly élesen támadó Luther Mártonról és mindama magyar vagy külföldi történelmi személyekről, akik már korábban is szembefordultak az európai gettókból kiszivárgó zsidósággal.

Rohanó korunkban sokszor nincs időnk arra, hogy kellő történelmi távlatból szemléljük vezetőszerephez jutott politikusaink munkásságát és működését, s ezt tudva, ismét a liberális sajtó bűnéül rójjuk föl, hogy meghamisított, erősen retusált képet vetítenek a mindennapi élet mozijában ülő közönség elé a magyar politikai élet elhalt kortársairól. Az utóbbi időben — a Darányi-féle zsidótörvény óta — igen divatba jölt a túloldalon a Gömbös Gyulára való hivatkozás. Ezek a politikai fényképészek odáig mentek vakmerőségükben, hogy a legnagyobb felelőtlenséggel idézték az elhunyt magyar miniszterelnök beszédeiből kiragadott mondatokat, melyeken keresztül valóságos liberális politikusnak akarták őt beállítani. Akik ismerték a tragikus sorsú magyar miniszterelnök munkásságát, akik tisztában voltak és vannak Gömbös Gyula nacionalista politikájával, azok jól tudják, hogy a Kerepesi-úti temető nagy halottja utolsó lehelletéig kitartott a szegedi gondolat mellett és jottányit sem alkudott el eredeti célkitűzéseiből.

Kevesen tudják, hogy Gömbös Gyula egy 1920-ban irt kis könyvecskéjében fektette le politikai hitvallását, mely hitvallásba sok olyan dologról megemlékezett, amelyeket az előbb idézett történelemhamisítók jónak láttak kisikkasztani a magyar történelemből. Kis, megsárgull fedelű könyvecske hever előttünk. Cime: „Gömbös Gyula, egy magyar vezérkari tiszt bíráló följegyzései a forradalomról és ellenforradalomról.“ Ez a könyv — hangsúlyozzuk — 1920-ban, a forradalom és ellenforradalom nagy birkózásának idején született meg. A könyv szerzője — jákfai Gömbös Gyula — már az előszóban bocsánatot kér, hogy nem bocsátkozott részletekbe könyve megírásánál. „Vegyék tekintetbe azt — írja Gömbös —. hogy még mindig forradalmi időket élünk és átlépésünk a régi világból az újba a rohanás jellegével bir, mint ahogy tényleg rohannak az események. A tanulással, az igazság kíméletlen kikutatásával tehát szintén sietnünk kell.“

Gömbös Gyula bíráló följegyzései a császári és királyi hadiiskolával kezdődnek. A tőle megszokott lendülettel veti papírra ott szerzett tapasztalatait, majd éles bonckés alá veszi a császári és királyi hadseregfőparancsnokság tevékenységét. Szinte acélos mondatokkal mondja el véleményét az ott tapasztalt dolgokról. „Oly hadseregben — olvassuk ebben a tizennyolc esztendővel ezelőtt megjelent könyvben —, melyben a természetes összekötőkapcsok hiányoztak, oly hadseregben, melyben a legmagasztosabb eszme: a nemzeti eszme ápolása el volt tiltva, nem fejlődhetett ki igazi, mindent uraló hadvezéri tehetség.“ Keserűen állapítja meg, hogy „mint nálunk mindent, úgy a háborút is csak félig csináltuk. Nem mozgattunk meg minden erőt és nem irányítottunk mindenkit egy cél felé — a győzelem felé. Néha-néha megállottunk és balgán vártunk, ném történik-e csoda?“ Gömbös Gyula ebbén a megállapításában talán első volt az egész világon, aki hangsúlyozta és sürgette az egész nemzeti társadalom militarista megszervezését, mert — mint később mondja — sohasem győzhetett oiyan hadsereg, amelyet csak a legkisebb árnyalati különbség választott el a frontmögötti polgárságtól. Megdöbbentő éleslátással olvassuk könyvében az őszirózsás forradalom katonai vonatkozásait, melynek során megemlíti, hogy annakidején sokat tárgyalt Géher és Rátz századosokkal, akik „nagy érdemeket szereztek a nacionalista világnézetet valló fárasztó küzdelemben és a nemzeti eszmétől áthatott nemzeti hadsereg megteremtésében“. Gömbös Gyula azóta befejezte dicsőséges pályafutását, az egykori Rátz százados pedig elérkezett az őt megillető helyre: a magyar honvédelmi miniszteri székbe.

Ismerteti a kis könyvecske az első magyar ellenforradalmi megmozdulás — a MOVE szerepét, ahol munkássága közben „a kunktátorok nagy száma naponta megostromol, sokan szememre vetették, hogy a tisztikart politikába vittem, olyan politikába, amely az akkori időben nem válhatott senkinek előnyére“. A szociáldemokraták és a kommunisták Pogány és Böhm vezérletével súlyos akadályokat gördítettek az akkor induló MOVE nacionalista munkássága elé, amely egyesületnek vezetőit egy 1919 február közepén kijött internálási rendelettel akarták megfélemlíteni. Gömbös Gyula ekkor Bécsbe ment, ott megalapította a bécsi Magyar Futár-t és vezérkari százados létére a sajtó és a nyomtatott betű hatalmán keresztül védelmezte a kommunista bitangok terrorja alatt nyögő országot. Az ellenforradalom és a forradalom viszonyát rögzítő napi események megszűnnek és Gömbös Gyula a kis könyvecske tíz oldalán keresztül fekteti le politikai hitvallását. Készülj föl a honmentésre!... — olvassuk az érdekes fejezetet. Bátran kimondja a szót, hogy a tartalmatlan élet nekünk nem kell. „Mi élni akarunk nemzeti és egyben egyéni életet, szabadságot akarunk és azt, amit termeltünk, családunknak és fölöslegeinket nemzetünknek, a magyar népnek akarjuk adni. A világ többi népével közelebb nem törődünk. Harcra kész nemzetet akarunk és nem törődünk többé a világbéke utópisztikus — mert természetellenes — elméletével.“ És itt kimondja Gömbös Gyula azt a szót és azt a megállapítást, amelyért manapság annyi gúny és rágalom éri azokat, akik magukévá tették ezt a mondatot. Mert Gömbös Gyula a következőket írta 1920-ban kiadott könyvében:

„Igen, mi is szocialisták vagyunk, magyar nemzeti szocialisták.“

Hol volt még ebben az időben az olasz fasizmus, hol volt még ekkor az a német nemzeti szocializmus, amelyet még kerek tizenöt esztendő választott el a győzelemtől. Gömbös Gyula már akkor nemzeti szocialista volt, már akkor hitet tett a még kialakulatlan, forrásban levő új világ mellett, amikor még nem szórták fejére — és a mi fejünkre — az idegen bérencség és az import-gondolat terjesztésének a vádját. Bölcsen és mély nacionalista lelkiségtől áthatva írta 1920-ban a tragikus sorsú miniszterelnök, hogy a szocializmus tanait hamis alapokra helyezték és jaj annak a népnek és országnak, mely nem a fejlődés útján halad. Összeomlik, szegény lesz, koldusbotra jut és miután lerombolta mindazt, amit ezeréves munkájukkal fölépítettek, elölről kell kezdeni az életet.

Foglalkozik Gömbös Gyula ebben az elfelejtett kis könyvecskében a zsidókérdéssel is és megállapítja, hogy a zsidó nemzetiség munkásságából olyan ellentétek fejlődtek, amelyek egy erőteljes munkának sokszor útját állották, de amelyek napszínre vetették azt, hogy a zsidóságnak egyes rétegei a kommunizmusból sem vonták le azt a konzekvenciát, hogy ők Magyarországon csak számarányuknak megfelelő szerepet vihetnek a jövőben. A zsidóság — folytatja Gömbös Gyula — évszázadokon át készült a nagy leszámolásra, mi napok alatt akartuk és akarjuk a keresztény kurzust diadalra vinni...

Az igazi államférfiú és a fajtájáért aggódó politikus bölcs megállapításai vannak lefektetve ebben a megsárgult fedelü kis könyvecskében, amelyből — és ez csak a nagy vátesek tulajdonsága — nemcsak a múltat és az akkori jelent, de a magyar kálváriajárás jövőjét is megtudjuk. Végezetül még szükséges, hogy idézzük a könyv zárószavát, amelyet — és ezt ismét hangsúlyozzuk — az Urnak 1920-ik esztendejében írt az új magyar történelem egyik legnagyobb férija: „a belső ellenforradalomnak, amelyet én nemzeti újraébredésnek nevezek, még mindig tartania kell mindaddig, amíg nemzeti önállóságunk biztosítékai minden téren végérvényesen nem lesznek meg. Ha ez megtörténik és ha nem esünk egy pillanatra sem vissza, akkor legyen végre vége az idegölő forradalmi mozgalmaknak. Vigyázzunk!“

(Magyarság, 1938. június 25.)

A képen a következők lehetnek: 3 ember, álló emberek és öltöny

vége

2009. november 21., szombat

Vajnai Attila és Vona Gábor vitája (indavideo)

Vona Gábor jól beolvasott ennek a pojáca és hazudozó Vajnai "vajaskenyér" Attilának.

A következő bejegyzés van az indavideón: "Vajnai Attila a Munkáspárt jelenleg elnöke, akkori elnökhelyettese vitázik a Gárda per kapcsán. És igaza is van." - Csak azt nem értem, hogy miben van igaza, annak a pojáca és tudatlan Vajnai "vajaskenyér" Attilának.

A videók a Magyarországi Munkáspárt 2006 indavideós oldaláról való, ahol az oldal avatarja Ernesto "che" Guerra argentin származású marxista forradalmár tömeggyilkos. Ezek után számomra elég hiteltelen ez a Vajnai! Che Guerrát fel lehet vállalni? A kommunista eszme több mint 100 millió ember haláláért felelős szerte a világon. Vajnai és a hozzá hasonlók kommunistának mondják magukat. Magyarul felvállalják, hogy egy tömeggyilkos eszmének a követői és még büszkék is rá.









vége

2009. november 10., kedd

Zsidó rabbik: "Egészen apró goj gyerekeket is meg lehet ölni" (Kurucinfó)

Útmutató a gojok megöléséhez

Forrás


A Király tanítása címen Izraelben most jelent meg egy könyv, amelynek két rabbi szerzője azt tárgyalja, hogy mikor, miért és milyen körülmények között lehet, sőt, kell megölni a gojokat. A rabbik szerint bizonyos esetekben a zsidók ártatlan goj gyermekeket is megölhetnek. Azonnali elhatárolódást várunk Jeszenszky Gézától, Lipták Bélától, Csintalan Sándortól és Emmerich Kertesztől.

Jichák Sápírá és Joszi Élicúr, a Nablusz palesztin város melletti Jichár nevű zsidó településen működő Él még József (ישיבת עוד יוסף חי) teológiai főiskola két rabbija most jelentette meg A Király tanítása – A zsidók és a népek közti főbenjáró bűnök törvényei (תורת המלך – דיני נפשות בין ישראל לעמים) című könyvet, amely máris bestseller lett az izraeli nemzeti vallásos körökben.

A nyomdát most elhagyott 230 oldalas héber nyelvű kötet kizárólag egy témát boncolgat és hozza meg a megfelelő következtetéseket: mikor, hogyan és hol lehet, sőt, kell megölni a gojokat. Roi Sáron a Máárív című napilapban megjelent recenziójában leszögezi: „Ez a könyv útmutató azok számára, akik azon tépelődnek, hogy lehet-e, s ha igen, mikor kell és szabad elvenni a nem zsidó életét.”

Az irodalmi Nobel-díj-gyanús kötetet még nem lehet mindenütt beszerezni, de a világhálón már meg lehet rendelni, és csak idő kérdése, hogy a nagyobb könyvesboltokban is árulják, hiszen máris olyan neves és köztiszteletben álló rabbik ajánlották az olvasóknak, mint például Jichák Ginsburg, aki szintén a jichári Él még József vallási iskola rabbija, valamint Jáákov Joszéf és Dov Lior rabbik.

Amint fentebb már említettük, a két rabbi a most megjelent kötetben mindvégig azt fejtegeti, hogy miként kell viszonyulni a gojok megöléséhez (hárigát gojim – הריגת גויים). Érveik alátámasztására és igazolására a szerzők bőséges forrásjegyzéket közölnek a zsidó humanista irodalom olyan kiváló alkotásaiból, mint például az Ószövetség, a háláhá (vallástörvénykezés – הלכה), Maimonides és Kuk rabbi művei.
A két izraeli rabbi részletesen kifejti azokat a törvényeket, amelyek értelmében igenis szabad, sőt, bizonyos esetekben egyenesen kötelesség gojokat ölni az úgynevezett Noé fiainak hét parancsa (שבע מצוות בני נח) isteni törvény értelmében: „Ha odamegyünk a Noé fiainak hét parancsa egyikét megszegő gojhoz, akkor a megölése megengedett”, olvasható A Király tanítása című útmutatóban.

A könyvben elővigyázatosságból egyszer sem olvasható a palesztin vagy az arab népnév, mert a szerzők a leölendőket mindvégig gojoknak nevezik. Igen ám, de a fentebb említett Jichár zsidó település teológiai iskolájának kiadásában a világhálón is olvasható A zsidó hangja (קול היהודי) című brosúrában többek között ez a hiánypótló megjegyzés szól most megjelent könyvről: „Fölösleges megjegyezni, a könyvben sehol nincs leírva, hogy csak az ősgojokról van szó”.

A szerzők nem csak a hadseregnek és más erőszakszervezetnek adnak zöld fényt a gonosz gojok megbüntetéséhez és megöléséhez, hanem ennek megtételére az egyes zsidókat is ösztönzik: „A gonosz gojok vérének kiontásához nem szükséges a nemzet döntése, mert a megtámadott királyság (az ország – a szerk.) egyénei is elégtételt vehetnek rajtuk”.

Mi több, az egészen kis gyermekeket is nyugodtan meg lehet ölni, vélik a könyv szerzői: „Az utat eltorlaszoló kis gyermekek kerülnek sokszor ebbe a helyzetbe. S mert egyértelmű kényszerből a jelenlétükkel (testükkel – a szerk.) eltorlaszolják a menekítés útját, ezért meg lehet ölni őket, mert jelenlétükkel elősegítik a gyilkosságot”. (Mármint a fegyveres zsidó megszállókét. Izrael ugyanis azt állította, hogy a Gázai övezet elleni irtóhadjárat idején a palesztinok szándékosan helyeztek el gyermekeket a harcok színhelyén – a szerk.)

„Véleményünk szerint az egészen apró gyermekeket is meg lehet ölni, ha kiderül, hogy nagyobb korukban árthatnak nekünk, s ebben az esetben a csapásnak kimondottan ellenük kell irányulnia és nem csak a felnőttek elleni akció keretén belül”.

A derék szerzőpáros emellett további törvényekkel és magyarázatokkal indokolja meg, hogy mikor lehet a gojt megölni még akkor is, ha az történetesen egyáltalán nem ellenséges a zsidókkal szemben: „Mindenütt, ahol a goj jelenléte veszélyezteti a zsidó életét, még akkor is meg szabad ölni, ha netán az a világ népei jámborjainak egyike, s egyáltalán nem tehet a kialakult helyzetről”.

Jichák Sápírá rabbi, a most megjelent szélsőségesen rasszista A Király tanítása (vagy más fordításban: A Király Tórája) című, a vallástörvények (háláhá– הלכה) gyakorlati értelmezéséről, alkalmazásáról szóló könyv egyik szerzője a Máárív héber nyelvű napilapnak nyilatkozva elmondta: „Mi semmit nem rejtettünk véka alá, s reméljük, hogy a Tórával foglalkozók a világon mindenütt tanulmányozzák majd A Király tanítása című könyvünket. Áldott legyen az Isten azért, hogy manapság nem vagyunk kénytelenek cenzúráztatni a megjelenés előtt álló könyveinket, amint az volt az olyan sötét rendszerekben, mint például az orosz cár uralkodása idején”, vélekedett Jichák Sápírá rabbi.

Jichák Sápírá rabbi, a könyv társszerzője
Jichák Sápírá rabbi, a könyv társszerzője, a Nablusz melletti Jichár zsidó településen működő Él Még József nevű teológiai főiskola (jesívá) igazgatója a tanintézetével együtt a karácsony környékén Budapest-szerte hanuka-gyertyatartókat állítgató Habad militáns és rasszista zsidó szekta követője.

Jichák Sápírá rabbi és szerzőtársa, Joszi Élicúr rabbi ezenkívül a Dombok Ifjúsága (נוער הגבעות) elnevezésű szélsőséges ifjúsági csoportosulás szellemi vezetőinek is számítanak. Ezek a fiatalok úgynevezett „mááházokat”, egy-egy zsidó település kezdeti magját hozzák létre a stratégiai szempontból jelentős magaslatokon.

A Dombok Ifjúsága elfoglal egy magaslatot

A rasszista, fajvédő Habad mozgalom magyarországi vezére az a Köves Slomo rabbi, aki szektájának lapja, a Habad.info szerint nemrégiben azt állította, hogy a Budapesten egyre fokozódó antiszemitizmus miatt félelmében kénytelen volt áramot vezetni lakóháza kerítésébe. A budapesti Károly körúton levő Habad vallási központban egyébként egymásnak adják a kilincset a tiszteletüket tevő, a rasszistáknak gazsuláló magyarországi politikusok.

Jichák Ginsburg rabbi, a könyv méltatója
Mi, magyarok, akiket a most megjelent vallástörvénykezési könyv szerint is a zsidók bármikor vígan megölhetnek, még akkor is, ha csak éppen rossz időben és nem a megfelelő helyen tartózkodunk, követeljük a magyarságot állandóan rasszizmussal vádoló magyarországi zsidóktól és ismert goj szekértolóiktól, valamint a történelmi egyházak vezetőitől, hogy mielőbb és egyértelműen határolódjanak el az Izraelben most napvilágot látott könyvben leírt nézetektől.

Júszef el-Kudszi – Kuruc.info


Köves Slomo rabbi, Fodor Gábor és Joná Metzger, Izrael askenázi főrabbija

Gyurcsány Ferenc, Joná Metzger és Köves Slomo

Köves Slomo, Joná Metzger és Orbán Viktor

vége

2009. október 24., szombat

Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége - Politikai nyilatkozata

Politikai Nyilatkozata

Európa nemzetei, valamint az általuk képviselt kulturális és nyelvi sokszínűség iránt érzett közös felelősségünk tudatában,

Szem előtt tartva a keresztény civilizáció, a természetjog, az európai béke és szabadság elidegeníthetetlen értékeit,

Azon veszély ismeretében, amelyet a globalizáció erői jelentenek ezen felbecsülhetetlen értékű örökségre nézve,

Az európai nemzeti mozgalmak és pártok képviselőiként a következőket követeljük:

1. Szabad, független és egyenlő nemzetek Európájának létrehozását, egy szuverén nemzetállamokból álló konföderáció keretében, amely tartózkodik olyan kérdésekben való döntések meghozatalától, amelyekben helyesen az Államok feladata dönteni.

2. Minden olyan kezdeményezés elutasítását, amely egy európai nemzetek feletti állam létrehozására irányul.

3. A szabadság, emberi méltóság és egyenlő jogok előmozdítását minden állampolgár számára, és a totalitarianizmus bármely formájának való ellenszegülést.

4. A népek, illetve a választott képviselőik általi közvetlen szavazás elsőbbségét a közigazgatási vagy hivatali testületeket érintő kérdésekben.

5. Európa hatékony védelmét olyan új fenyegetésekkel szemben, mint a terrorizmus, valamint a vallási, politikai, gazdasági, vagy pénzügyi imperializmus.

6. A bevándorlási probléma békés és humánus rendezését többek között nemzetközi együttműködés útján, amelynek célja a harmadik világbeli országok fejlődés és önellátás felé való segítése.

7. A családok támogatására irányuló határozott politikát, amely az európai demográfiai deficit javítását célozza és a társadalomban a hagyományos értékeket erősíti.

8. A sokféleség megőrzését Európában, amely az identitások, a hagyományok, nyelvek és az őslakos kultúrák különbözőségében gyökeredzik.

9. Az európai népek közösen harcoljanak a szociális dömping és a globalizáció romboló hatásai ellen.

2009. október 16., péntek

Henney Árpád: Emlékezzünk…

Amikor mi hungaristák bárhol összegyűltünk, hogy további teendőinket megbeszéljük, összejöveteleinket mindenkor „EMLÉKEZÉSSEL” kezdtük.
A 2. világháború előtti politikai küzdelmeink idején azokra a testvéreinkre emlékeztünk, akiket meggyőződésük miatt üldöztek, s emiatt börtönökben és internáló táborokban szenvedtek.
A háború alatt, a harctereken hősi halált halt vagy ott harcoló honvéd testvéreinkre, az édesanyákra, akiknek gyermekeik, férjeik harcoltak és szenvedtek mindnyájunkért, emlékeztünk.
A háború után még csatlakoztak hozzájuk azok a testvéreink, akik vértanúhalált haltak, vagy börtönökben, szovjet fogságban szenvedtek.
Ez az emlékezés nálunk hungarista hagyománnyá vált. Most, hazátlanságunk nehéz éveiben és az egész világra kiterjedő szétszóródottságunkban ugyan fizikailag nem tudunk összejönni, de lelkileg, gondolatainkban és érzéseinkben most is együtt lehetünk és akkor emlékezzünk 20 évvel ezelőtt, 1946-ban vértanúhalált halt Nemzetvezetőnkre SZÁLASI FERENCRE és azokra a magyar testvéreinkre akik hazánkért és nemzetünkért haltak vértanúhalált.
De emlékezünk azokra a magyar testvéreinkre is, akik 10 évvel ezelőtt, 1956 októberében ugyanazon ellenség ellen és ugyanazon magyar hazáért és magyar célokért küzdöttek, mint mi küzdöttünk és ugyanúgy hősi vagy vértanúhalált haltak, vagy fogságba hurcoltattak és szenvednek, mint 1946-ban akkori magyar testvéreink.
Húsz évvel ezelőtt, az idegen, ellenséges megszállás fedezete alatt, az ugyanolyan idegen vezetés, tömegesen irtotta ki azokat a magyar testvéreinket, akik hazánkért és nemzetünkért küzdöttek. Hogy az ő szenvedéseiket megközelítően átérezzük, az 1966-os esztendőt minden hungarista részére „Áldozati Év”-nek nyilvánítom.
Minden igaz hungarista tartsa kötelességének, hogy ebben az évben az ő áldozatukra emlékezve, önmaga is áldozatot hozzon. Nem akarok senkit ebben befolyásolni, de gondoljon mindegyikünk arra, hogy azok a testvéreink a legnagyobb áldozatot hozták, amit ember hozhat, mert életüket áldozták fel. Ha ezt átérezzük, akkor mindegyikünk tudni fogja, milyen áldozat lehet méltó az ő áldozatukhoz.
Mindegyikünk elhatározásának és helyes döntésének elősegítésére azonban rámutatok arra, hogy a Hungarista Mozgalom, amelynek soraiban együtt küzdöttünk velük, ma is, minden legyőzhetetlennek látszó nehézség és akadály ellenére él és szegényen, de minden érdektől függetlenül küzd azért a szabad, hungarista Magyarországért, amelyért ők az életüket áldozták és rajtunk, szabadföldön s életben levő hungaristákon múlik, hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló.
Hungarista testvéreim!
EMLÉKEZZÜNK és ne felejtsünk! KITARTÁS!