2009. augusztus 26., szerda

Koós Kálmán: A feudális átoksor

Minden emigrációs széthúzás és elközömbösödés ellenére még mindig számos magyar van, aki a jónak és nemesnek ígérkező megmozdulásokra felfigyel és hajlandó azoknak erkölcsi és anyagi segítséget nyújtani.
Amikor Wass Albert író meghirdette az Amerikai Magyar Szépmíves Céh megalakulását azzal a fontos nemzeti céllal, hogy idegen nyelvű könyvek kiadásával is ismertesse a magyar problémákat és igazságokat külföld előtt, az emigráns magyarok szép számmal csatlakoztak ehhez a megmozduláshoz.
A Szépmíves Céh múlt évi illetmény kötetei az idén jelentek meg. Az első volt Zathureczky: Transylvania című tanulmánya angol nyelven. Kitűnő, jól megírt munka, bár hiányoltuk, hogy a Jorga-féle történelemhamisítással, — ami egyik fő érvük a románoknak, — nem foglalkozik bővebben és kissé vékonykának találtuk a 60 oldalt, de gondoltuk, hogy egy érdektelen amerikai hamarább kézbe vesz egy ilyen kis munkát, mint egy vaskosabb kötetet.
Azután megkaptuk a következő kötetet: Wass Albert Átoksori Kísértetek című regényét magyar és angol nyelven. Amikor az ember elolvasta ezt a könyvet, elfogta a keserűség.
Mielőtt keserűségünk okaira rátérnénk, meg kell említenünk az elég szép számmal előforduló apróbb tévedéseket, amelyek felett az átlag olvasó valószínűleg átsiklik, de amelyek nem emelik a téma amúgy is gyenge lábon álló hitelességét.
Mindjárt a könyv elején szembe tűnik a gróf úr fogalomzavara a jobbágyság körül. Ezt írja: „Száz évvel (az angol nyelvű kiadásban már kétszáz évvel), ezelőtt a jobbágyok még teljes függőségben éltek. A földesúr parancsára végezték a mezei munkát, s ezzel szemben jólétükért (!) a földesúr volt felelős. A munka minősége nem érdekelte őket, akár termett a föld, akár nem, a földesúr kötelessége volt, hogy gondoskodjék jobbágyairól.” Akikről az író beszél, azok nem jobbágyok voltak, hanem majorsági cselédek. Jobbágy a kézműves és a telkes paraszt volt, viszont azokról nem a földesúr gondoskodott, hanem azok gondoskodtak a földesúrról. Kilencedet fizettek a terményükből, az úribér rendezés után évi 1 forint háztelek bért és hetente robot munkát. Az egész telkes jobbágy igával egy napot, kézierővel két napot. Erdélyben még rosszabb volt a helyzet az Urbarium után is. Ott igával hetente 3 nap, kézi erővel 4 nap robot járt. Hogy milyen volt a cselédség „jóléte”, arról most inkább ne beszéljünk. A földesúr amúgy sem a jólétéért volt felelős, hanem a konvenció megtartásáért. Amíg ugyanis a jobbágyság II. József pátenséig földhöz kötött paraszt volt, addig a majorsági cseléd szabad parasztnak számított, aki szerződéssel állt a földesúr szolgálatába, a jobbágy a régi világ kisgazdája volt, aki maga művelte földjét földesúri parancs nélkül.
Az aratóünnep Wass szerint furcsa vad szertartás. Én nem találtam sem furcsának sem vadnak, hanem egy szép néphagyománynak.
Az aratásért és cséplésért nem 10 % járt a terményből. Magáért az aratásért kellett 10 %-ot fizetni, a cséplésért külön 3 ½ % járt a behordásért pedig külön ½ %. Ha mindhárom munkát egy banda végezte el, akkor összesen 14 %-ot kaptak.
Rengeteg cséplést láttam életemben, de úgy sohasem, ahogyan az író megjeleníti, amikor a grófkisasszony „eteti” a gépet. Egyik oldalán egy lány vágja a kévekötést, a másik oldalról egy másik lány tolja a megoldott kévét az etető kezébe. Próbálja ezt valaki lerajzolni s meglátja, hogy milyen fizikai képtelenség.
Magáról az Átoksorról a szerző elmondja, hogy összesen nyolc házból áll a város végén. Aztán látjuk a lakók felsorolását. Az első két ház üres. A harmadikban lakik a félbolond költő Kolarik. A negyedik lakója Bernát asztalos. Az ötödik üres, mert lakóját bezárták lopás miatt. A hatodikban a részeges, züllött Dobi lakik, a hetedikben Borza az öreg kosárfonó, a nyolcadikban egy vak koldus, míg végül az utolsóban egy rossz asszony. Hát azért kilencig számolni tudni illenék még akkor is, ha valaki Amerikában egyetemi tanár lett!
A megsértett báró Tannenberg, amikor elmegy, ezt mondja: „Hallani fog a segédeimről”. Nos, becsületügyben nem segédek jártak el, hanem megbízottak. Ezek jelentkeztek a másik félnél és kértek elégtételt. Segédek már csak a párbajban voltak, azokról hallani viszont nem volt szükséges.
Az író szerint 1940 nyara előtt pár hónappal tért vissza a Felvidék, pedig az 1938 őszén történt.
A regény hőse 1941 áprilisában Erdélybe megy, meglátogatni szerelme családját és pár nap múlva az apa közli vele, hogy Magyarország belépett a német-orosz háborúba, melyben Románia már hónapok óta részt vett. Valójában a német-orosz háború 1941 július 22-én tört ki.
Wass a könyvében két helyen is tagadja, hogy Magyarország háborúban volt Amerikával, holott a magyar kormány 1941 december 12-én hadat üzent az USA-nak, az amerikai kormány pedig 1942 június 5-én írta alá a hazánk elleni hadüzenetet.
Jánost a fekete egyenruhás SS katonák végzik ki a háza előtt. Nem voltam a német hadsereg egyenruháinak szakértője, de annyit tudok, hogy a fekete egyenruhát a páncolosok viselték, az SS-nem jelvény volt a ruhájukon.
1946-ban az oroszok amerikai nyomásra megengedik a szabad választást. Ez a választás 1945 november 4-én volt.
A kommunizmus módszereivel népünk nem tizennyolcban ismerkedett meg, mint Wass írja, hanem 1919-ben.
Nem tudom mit tanít a professzor úr a floridai egyetemen, csak nem történelmet?!
Mindezek a tárgyi tévedések eltörpülnek a regénynek néha az ocsmányságig fajuló célzatossága mellett.
A második világháborút követő szörnyű magyar tragédia igen sok embert mélyen megrázott. Wass Albert is írt ekkor egy regényt Ember az országút szélén címmel, amelyben őszinte lélekkel mutatott rá a megszűnt magyarországi rendszer hibáira. De az összeomlás régen volt, húsz évvel ezelőtt. Wass tovább írta regényeit, amelyekben egyre erősebben jelentkezett feudalista szelleme. S nem mulasztotta el az alkalmat sohasem, hogy sanda oldalvágást tegyen a zöld ingesek felé. De ami ezekben a regényeiben csak háttér, kísérőzene, az az Átoksori Kísértetekben főtéma. Leplezetlen, nyílt dicsérete a volt magyarországi feudalizmusnak és elátkozása mindenféle szocializmusnak — kivéve a keresztény szocializmust, mert úgy látszik, ahhoz már nem volt mersze a gróf úrnak, hogy az Egyházzal is kikezdjen, pedig az átoksori karikatúrák közé milyen jól beillett volna valami megkergült pap, aki az Egyház vagyonának felosztásán munkálkodik.
Wass valami fantasztikus közgazdasági zsenialitással azt írja, hogy a mezőgazdálkodás éppen olyan mesterség mint mondjuk az órajavítás és lám senki sem mondja, hogy azért vannak szociális bajok, mert nincs mindenkinek órajavító műhelye. Hogy egy művelt ember 1965-ben egy ilyen égbekiáltó ostobaságot leír, az csak a legsúlyosabb bizonyíték a könyv képtelen célzatossága; a feudalizmus dicsérete mellett. Természetesen egy arisztokratának is jogában áll a maga vélt igazsága mellett szót emelni még akkor is, ha ezzel olyan nevetségessé válik, mint könyvének egyik alakja Perlenbach Artúr báró. De ha már ilyen lehetetlen feladatra vállalkozik, akkor legalább az értelmesség határát súroló érvekkel jöjjön elő.
Kedves Gróf Úr! Hárommillió földéhes paraszt volt Magyarországon és talán egyetlen munkanélküli órássegéd sem. Órásműhelyt lehet megnyitni, becsukni, elvinni egyik városból a másikba, vagy egyik utcából a másikba, míg a föld mozdulatlan, sem nem csökkenthető, sem nem növelhető. A föld az ország teste, maga a Haza s a magyarság ezer éven át ennek a földnek, ennek a testnek a megtartásáért ontotta vérét, nem pedig órásboltokért, vagy pékműhelyekért. Az óra luxus cikk, nagyon jó ha van, de meg tudunk élni nélküle, ha úgy hozza a sors, hogy például a dicső vörös katonák elzabrálják tőlünk. Tehát megélünk órásbolt nélkül is. De a föld adja a mindennapi kenyerünket, a föld az alapja minden gazdálkodásnak. Almit Ön mond, az tipikusan a zsidó szellemiségnek, vagy ha úgy tetszik az amerikai materializmusnak a kifejezése, amelynek a Haza nem fontos és nem megélhetését keresi, hanem a meggazdagodás eszközét, s ecélból teljesen mindegy neki, hogy órásboltiból gazdagszik-e meg vagy földbirtokból. Még jó, hogy az amerikai Hawkins szájába adta ezeket a szavakat.
A XX. századi magyar feudalizmust úgy próbálja feltűntetni a múlt megszépítő tükrén keresztül, mint valami jóságos patriárkális viszonyt a földesúr és cselédjei között. Egyszerű életű, de megelégedett parasztok a bölcs, művelt, jóságos arisztokraták körül. Mintha csak Kállay Miklós emlékiratait olvasná az ember! Hogy milyen volt ez a patriárkális viszony, arra vonatkozólag elég elolvasni a Viharsarok című könyvet vagy Illyés Puszták Népé-t. A két világháború közötti időszak szellemi életének legnagyobbjai harcoltak a feudalizmus ellen, egy igazi átfogó földreformért. Egy egész nemzedék lelke volt tele a megújulás vágyával, az elkorhadt rendszer átépítésének szándékával — cselekedni, amíg nem késő. S ennek a tragikus sorsú nemzedéknek az emigrációban élő tagjai asztalára most Wass Albert letesz egy könyvet és szemükbe vágja, hogy bolondság volt mindaz, amit akartak. Ha akadtak is Klór Zoltán-féle parvenü zsidó bárók és Tannenberg-szerű arrogáns porosz bárók, a magyar arisztokraták családjai, a nemzet történelmében gyökereztek és a nemzet minden baját-gondját a szívükön viselték. Tehát addig volt jó világ Magyarországon, amíg ők voltak az urak. Messzire menne most az feszegetni, hogy ezek a történelmi gyökerek hány főúri családnál nyúlnak Caraffa vagy Haynau koráig vissza. De ettől eltekintve is az egész magyar történelem egy véres kiáltó vád a főúri rend ellen — tisztelet a kivételeknek. Mohácstól Trianonig nemzeti életünk egy roppant tragédia a főurak égisze alatt. S ezt az igazságot még Thomas Hawkins sem fogja megcáfolni.
Ebben a szép, jóságos, patriárkális világban az igazi kártevők a különböző szocialisták. A közbeszédben ugyan szocialistáknak a marxistákat nevezik, de Wass nem tesz semmi megkülönböztetést az elnevezésben. Neki mindenki szocialista, aki ezt a derűs feudális világot meg akarta változtatni.
S kik hát ezek a szocialisták, beléértve a nemzetiszocialistákat is? Beteg, eltorzult lelkek, szellemi nyavalyában szenvedő alakok, tele félelemmel és gyűlölettel, akik állítólag meg akarják javítani a világot, de csak elrontani tudják, őrült tökfilkók, akik attól félnek, hogy a tökkirályok kiütik őket az élet sorából. Ennek megfelelően a szocializmus a gyengék és gyávák menedékhelye, akik félnek a szabad gazdasági versenytől, nem tudnak a maguk lábán megállani s ezért tömörülnek a tökfilkó szocialista vezérek köré.
Mindez még viccnek is rossz, hát még Justice for Hungary-nek ingyen tálalva amerikai olvasók elé! Vagy tessék elképzelni Földnélküli Jánost, amint gazdasági versenyre lép Fuxstein báróval, vagy Nincstelen Józsefet, amint gazdasági harcot vív a multimilliomos Fischer Lipót kapitalistával.
A háború előtt egyik dunántúli püspökség birtokának egy részét bérbe adták. Sok kis paraszt jelentkezett, akik szerettek volna 10-20 hold földet bérelni. Nem kaptak egyet sem, mert egy gazdag zsidó bérlő hajlandó volt bérbe venni az egészet egy darabban, s ugyan ki az ördög fog bajlódni egy csomó paraszttal, amikor az egész bérleti ügyet el lehet intézni egy emberrel? A magyar paraszt megsegítése? Ki törődik ilyennel? Éljen a liberalizmus! A parasztnak csak ígéret jár, főképp amikor háborúba kell menni.
A főúri hitbizományok, megvédve az elidegenítéstől, talán, a szabad gazdasági verseny mintaképei voltak?
Teljesen hamis az a beállítás, hogy a mezőgazdasági cselédség azokból a parasztokból alakult ki, akik 1848 után földet kaptak ugyan, de vagy lusták vagy élhetetlenek voltak azt megművelni, ezért eladták és beálltak cselédnek. A szabadságot felcserélték a függőséggel.
A tény az, hogy a jobbágyfelszabadításkor csak a telkes jobbágy kapta meg az Urbárium után parasztfölddé fejlődő jobbágy telkét mint saját birtokát. Az arány pedig közvetlenül a jobbágy felszabadítás előtt az, hogy 619.527 telkes jobbágyra 911.754 föld telén zsellér jut. (1846) A bérlő paraszt megtarthatta bérletét mint sajátját, de a váltságdíjat saját magának kellett megfizetnie. A cseléd paraszt semmit nem kapott. A nagybirtokok, a hitbizományok árnyékaiban a kis parasztgazdaságok nem tudtak fejlődni, az örökösödés révén az amúgy is kis birtokok még jobban elaprózódtak. Ezek voltak az okai a parasztság általános elszegényesedésének nem pedig a paraszt lustasága vagy élhetetlensége. A közép és kisbirtokos nemesség zöme, liberális, korban éppúgy elszegényedett, mint a birtokos parasztság nagy része, hasonló okoknál fogva.
A súlyos vádak mellett Wass azonban patriárkálisan jóságosnak akar látszani. Megengedi, hogy amiként a szörnyű világrothadásnak nem az arisztokraták vagy a zsidó bankárok az okai, úgy a félbolond, különböző színű ingeket viselő szocialista próféták sem. Az igazi férgek az átoksori emberek, akik rombolnak, pusztítanak s a világot pokollá változtatják. A kommunisták rémuralmát és barbárságait nincs szándékunkban mentegetni, ismeri azt minden magyar, s mi zöldingesek harcoltunk a legjobban ellenük, s ha ártatlan emberek szenvedtek tőlük elképzelhető, hogy mit szenvedtek a kezük közé került zöldingesek.
A hungaristákra szórt szennyet azonban Wass Alberttől nem vagyunk hajlandók magunkra venni, sem magyar sem angol nyelvű kiadásban.
Wass ideája az átoksorral az, hogy minden város szélén van egy Átoksor, ahol lezüllött, munkakerülő csavargó söpredék nép él, aztán amikor valami zavarodás történik a társadalomban, ezek mint a patkányok, ocsmány lelkük minden gonosz indulatát kiélik embertársaik kínzásában, rablásban és gyilkosságban.
Amit mindjárt megállapíthatunk az az, hogy az író e témát erősen félresikerítette. A felsorolt átoksoriak közül mindössze kettő, Kolarik és Dobi tűnik fel a társadalmi és politikai káoszban, de a kettő közül is inkább csak Dobi testesíti meg a szerző vádját. A többi átoksori az enumeráció után alig bukkan elő. Bernát, a tisztaság apostola pedig egyenesen szimpatikus ember, aki bogaras ugyan, de igen tisztességes, s a kommunisták végzik ki, mert bosszút állt családja gyilkosain. A város nyilas réme Nagy Ferkó ellenben nem az Átoksorról jött elő, hanem a református pap fia. Az Átoksor így egy érdekesen hangzó kifejezés marad, de tartalom csak annyi van benne mint üres zsákban a levegő.
A német megszállástól az orosz megszállásig terjedő időszak ábrázolása olyan hamis, mintha nem egy Magyarországon élt szerző írta volna, hanem valami hollywoodi zsidó.
Először is a németek nem március elején szállták meg az országot, hanem 19-én, tehát a hó második felében. A zsidókat nem a Gestapo szedte össze, hanem a magyar karhatalmi szervek és olyan atrocitások, amilyeneket a szerző leír, zsidók legyilkolása, lakásaik kirablása abban az időben elképzelhetetlen lett volna. Éppúgy a mesék birodalmaiba tartozik az is, hogy törvényt hoztak a zsidó vagyon szétosztására. Minden zsidó vagyon a valóságban egy kormánybiztos ellenőrzése alatt állott és nem volt sem közpréda, sem a szegények között nem került kiosztásra.
Nem sokkal a német megszállás után már zöldinges fiatal emberek veszik hatalmukba Kerendet, akik majdnem mind az Átosksorról jöttek. Ostoba és felelőtlen állítás, mert az Imrédy kormány, majd a Sztójay kormány idejében, sehol a hungaristák és egyéb zöldingesek szóhoz nem juttattak és semmiféle szerepet nem vállaltak. Baky államtitkár meg megpróbálta majdnem úgy üldözni őket mint Keresztes-Fischer tette. Az Átoksorról pedig nem jöhettek volna egyébként sem, hiszen a könyv eleijén felsorolta lakóit, s Kolarik kivételével, egyik sem volt sem nyilas sem fiatal.
Kolarik a könyv elején még az egyik leggyalázatosabb alak. Rosszabb a tetűnél. Olyan mint az állatorvosi iskolák falán a lókép, amelyéken minden elképzelhető hiba és betegség együtt van. A hasonlat a Magyar Anekdota Kincs-ből van átvéve némi módosítással. Deák Ferenc mondotta ezt Eötvös A falu jegyzője című regényéről, hogy ahogyan nincs olyan beteg ló, úgy nincs olyan beteg vármegye sem. De hát ne keressük az eredetiséget egy hasonlatban, amikor az egész könyv hollywoodi giccs. Kolarik amúgy is csak addig olyan ocsmány, visszataszító alak, amíg nemzetiszocialista. Mikor kommunista polgármester lesz a városban, mindjárt szimpatikussá válik az amerikai Hawkins előtt, s Wass úgy szerepelteti a félbolond költőt, hogy az olvasó előtt is azzá legyen. Lenézi barbár kommunista társait, a még barbárabb orosz katonákat, s végül ő is börtönbe kerül.
A másik zöldinges szenny alak Nagy Ferenc. Már a németek megszállása előtt titkos összejöveteleket tartott az Átoksor egyik üres házában a „szocialistákkal” s készül, a nagy időre, amely 1944-ben elkövetkezett. Titkos összejövetelek titkos helyen! Mintha a Nyilaskeresztes Párt nem törvényes párt lett volna, hanem valami földalatti mozgalom. Mintha nem lettek volna az országban mindenfelé pártszervezetei és helyiségei.
A németeket nem zavarja, hogy Nagy Feri apját a Gestapo mint ellenállót összeverve elszállítja, azért megteszik Nagy Ferit az „általuk beültetett” kormányba tagnak. Mert Nagy Feri is erkölcsileg olyan züllött, hogy munkát vállal a németek számára, mialatt azok apját összeverik és börtönbe zárják. Addig, amíg a szerző képzelt alakokkal képzeletbeli eseményeket játszat, addig regényt ír, amikor azonban erről az alakról azt állítja, hogy a Szálasi kormány tagja lett, akkor már történelemhamisítást követ el, ami ugyan nagyszerűen beleillik ebibe a giccsbe, de írói tekintélyét semmi esetre sem fogja növelni.
Egyébként minden szektor kap valami mentséget barbárságaira, csak a zöldingesek nem. A zsidó kegyetlen, mert bosszút akar állni s mindegy neki, hogy kit, csak rúghasson és üthessen. Az orosz katona ugyan megerőszakolja a nőket, de máskülönben humánus tud lenni, s mikor látja, hogy öreg embernek kell nehéz gerendát cipelnie, odaugrik és csinálja helyette, még élelemmel is megkínálja. A vörösök csak azt csinálják, amire az oroszok vagy a zsidók kényszerítik őket, a román csendőrök egyike is igyekszik emberséges lenni, dehát parancs az parancs. Csak a zöldingesek számára nincs írói kegyelem. Az mind félbolond vagy züllött átoksori csavargó!
Mire jó hát ez a könyv? A zsidóknak legfeljebb részletes tetszését fogja megnyerni, mert van néhány kijelentés a könyvben a zsidókra vonatkozólag, amiket, akár igazak akár nem, a zsidók nem fognak az írónak elfelejteni. Az igazi szociális lelkű magyarokat a könyv rémmeséivel nem lehet félrevezetni. Ha az amerikai közönség félrevezetésére írta, akkor minek adta ki magyar nyelven, s adta olyanok kezébe, akik szabad könyvpiacon bizonyára nem vették volna meg, de megkapták mint illetmény kötetet előre befizetett pénzükért, amelyet egyetemes magyar célra szántak, s nem a feudalizmus védelmére.
Wass egy cikkeiben azzal védekezik a könyvét ért támadásokkal szemben, hogy neki úgy kellett a könyvet megírnia, hogy azt egy amerikai hajlandó legyen elolvasni és nem dobja félre az első oldalak után. Ezért vannak hát barbár nemzetiszocialisták, gyáva német katonák a könyvben, s hogy teljes legyen az ideológiai zűrzavar, azért keveri össze a marxistákat a nemzetiszocialistákkal!
Csak hát az igazi írónak, aki amellett nemzete céljait is szolgálni akarja, nem az a feladata, hogy félrevezetett tömegízlést kiszolgáljon, hanem hogy az igazságot megírja. De úgy látszik Wass Albert erre a feladatra nem alkalmas. Könyve többet árt a magyarságnak, mint amennyi hasznot ő az Átoksor ideájával elérni remélhet az amerikai olvasó közönség sorai között. Mert minden átoksori gyülevész nép kegyetlenségein, német és orosz megszállás barbárságain, a román uralom embertelenségein túl kicsendül a magyarság elitéltetése a bűneiért. Mert a magyarság nem szállt síkra az egyetemes emberi jogokért, amikor a zsidókról volt szó. A rombolás belülről jött a nemzet erkölcsi fundamentuma megszűnt, külső erők ezért igázhatták le az országot. Mert ugyebár a német, az orosz, a román meg a többi náció, az mind tiszta erkölcsű, igazságos, gáláns nép, csak a magyar olyan becstelen, hogy megérdemli a sorsát, s másképp nem is történhetett volna, mint ahogyan történt!
Nos igen tisztelt Gróf Úr! Ha önnek ilyen megszégyenítő és lealázó véleménye van a zöldingesekről, akkor miért vette igénybe a szívességüket például Kőszegen, ahol a zöldingesek helyezték el Önt szép számú családjával együtt irodahelységek számára kijelölt iskolaépületben? Hol van itt a főúri büszkeség és öntudat? Ha ilyen mocskos embereknek tartom őket, akkor le sem köpöm őket, nem hogy a szívességüket és segítségüket igényibe vegyem!
A kerendi átoksorról jött Dobi-féle alakok sok kárt tettek a társadalomiban. De a feudális Átoksorról jött könyvek sem használnak sem a magyarságnak, sem az emigrációnak.
vége

2009. augusztus 18., kedd

Dr. Csekey István: A német vezéri állam (1936) (részletek)

(részletek)1

…Bár az 1923. november 8-án először kirobbanó német nemzeti szociálista megmozdulás forradalmi volt, ez a politikai párt mégis legitim úton jutott a hatalom birtokába. Hamarosan annyira megerősödött, hogy a formális demokráciát a saját fegyvereivel verte meg. Az 1930-as birodalmi gyűlési választásokon a nemzeti szociálista birodalmi képviselők száma 12-ről 107-re emelkedett. 1933. január 30-án pedig Hindenburg tábornagy, birodalmi elnök a parlamentarizmusnak a weimari alkotmányban tételezett elveinek megfelelően Hitlert kinevezte a birodalom kancellárjává. Ezzel szabad lett az út a német vezéri állam (Führerstaat) államjogi felépítéséhez. Innen számít a Harmadik Birodalom, amely tehát sem nem forradalmi úton született, hanem az alkotmányos parlamentarizmus szabályainak megtartásával, sem nem helyezte formailag hatályon kívül a weimari alkotmányt, hanem nagyjelentőségű alkotmánytörvényekkel eszközölt rajta mélyreható változtatásokat. Az új alkotmányjogi rend alapjait egy rövid törvény alkotja, amely az alkotmányváltoztatáshoz megkívánt nehezített formák megtartásával 1933. március 24-én jött létre. Ezt a nép és birodalom szükségének elhárításáról szóló törvényt (Gesetz zur Behebung der Not von Volk und Reich) röviden felhatalmazási törvénynek (Ermächtigungsgesetz) szokták hívni. Ennek a törvénynek rendkívüli jelentősége abban van, hogy a törvényhozó hatalmat egyszerűen a kormányra ruházta. Kimondotta, hogy birodalmi törvényeket – mégpedig alkotmány-törvényeket is – a kormány a törvényhozás igénybevétele nélkül is alkothat. Igaz, hogy a birodalmi gyűlés továbbra is megmaradt, és az 1934. február 14-i törvény csak a birodalmi tanácsot szüntette meg. Ámde a kormánynak adott rendkívül tágkörű felhatalmazás következtében a parlament szerepe egészen jelentéktelenné vált. A törvényalkotás normális alakjává a kormánytörvény (Regierungsgesetz) lett. A birodalmi gyűlés emez első alkotmánytörvény óta mindössze egyszer alkotott még törvényt (1934. január 30-án) és egyébként is csak a legritkább esetben ült össze különleges alkalmakkor, amikor a vezér nagy nyilvánosság előtt akart valami nagyfontosságú nyilatkozatot tenni. Szerepe tehát mintegy arra csökkent, hogy „cum testimonio populi” járjon bizonyos alkalmakkor el. A törvényhozás rendes útjának kikapcsolása nem azért történt, mintha a kormánynak nem lenne többsége, hisz valamennyi tagja nemzeti szociálista. Ellenben alapja az az elméleti meggondolás, hogy a vezéri államban a jogszabályalkotásnak a kormány részéről kell történnie. A törvényhozó testület szerepe tehát csak jelképessé vált annak a bizonyítására, hogy a vezér akarata az egész nép politikai helyeslésével találkozik.

Ugyanilyen megítélés alá tartozik az 1933. július 14-i törvény is a népszavazásról (Gesetz über die Volksabstimmung). Csak a birodalmi kormány kérdezheti meg a népet, hogy valamely intézkedést helyesel-e vagy nem. Tehát a néptől a weimari alkotmánnyal ellentétben nem indulhat ki sem népszavazás, sem népkezdeményezés. A népszavazásnak így a német vezéri államban szintén csak szimbolikus értelme van. Mindössze a nép részéről elhangzó akklamáció. A plebiscitárius elem fontosságát akarja kidomborítani a nemzeti szociálista állam organikus felfogásában.

E két törvényen kívül még a következő kilenc tekinthető a német vezéri állam alkotmánytörvényének.

A párt és állam egységének biztosításáról szóló törvény (Gesetz für Sicherung der Einheit von Partei und Staat) 1933. december 1-éről. Igaz, hogy már a július 14-i törvény csak a német nemzeti szociálista munkáspártot (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei = NSDAP) jelölte meg törvényesnek és minden más politikai pártot megtiltott.

Az előbbi törvény azonban a nemzeti szociálista pártot „a német államgondolat viselőjének” nevezi. Mint ilyen „az állammal elválhatatlanul össze van kapcsolva. Miután a birodalmi kancellári állás és a pártvezérség egybekapcsolása olyan államjogilag elengedhetetlen föltétel, hogy azon a párt és az állam egysége alapul, ez alkotmányjogi alapelvnek tekinthető. A vezéri állam tehát nem pártállam, mint a liberális állam volt, hanem egypártállam. A pártnak, amelyet ők mozgalomnak (Bewegung) is neveznek, célja, az alaktalan politikai tömegből politikailag értékes népet formálni. Állam, mozgalom és nép tehát a nemzeti szociálista ideológia szerint mellérendelt fogalmak. Nép nélkül sem mozgalom, sem állam nem gondolható. A mozgalom a népnek mint politikai nagyságnak aktív ténykedése. A párt feladata, az államot mint a nép politikai életformáját a politikai világnézet alapeszméivel megtölteni. A pártnak ezt az államtestbe való beépítését mutatja az is, hogy az idézett törvény a pártot közjogi testnek jelöli meg. A törvény végrehajtására 1935. március 29-én kibocsátott rendelet a nemzeti szociálista német munkáspárt részeihez a következő alakulatokat sorozza: az SA (Sturmabteilung) néven ismert rohamkülönítmények, az SS (Schutzstaffeln) nevű védőosztagok, a nemzeti szociálista autóstestület, a Hitler-ifjúság, a nemzeti szociálista német diákszövetség és a nemzeti szociálista női szervezet (NS Frauenschaft). Ezekhez csatlakoznak még a különféle élethivatási szövetségek, amelyek a párt és a nép közt az összeköttetést biztosítják. Mindebből kitűnik, hogy az egész német nép megszervezettnek tekinthető.

Hitlernek eddigi legnagyobb szabású alkotmányjogi alkotása azonban kétségkívül a birodalom újjáépítéséről szóló törvény (Gesetz über den Neuaufbau des Reichs) 1934. január 30-áról. Amit évszázadok törekvéseinek nem sikerült megvalósítani, azt a német vezéri állam egy párszakaszos törvénnyel elérte. A Németbirodalom megszűnt mint szövetséges állam. Az országok népképviseleti testületeit feloszlatták. Az országok felségjogai a birodalomra szállottak át. Ezzel a német Kleinstaaterei-nek utolsó maradványai is eltűntek. Ma már csak mint közigazgatási területi beosztások jönnek tekintetbe. Az országos kormányok elvesztették politikai jelentőségüket, tisztára közigazgatási szervekké váltak, amelyek a birodalmi kormánynak vannak alárendelve.

A következő nem kis jelentőségű alkotmánytörvény a Németbirodalom államfőjéről szóló törvény (Gesetz über das Staatsoberhaupt des Deutschen Reiches) 1934. augusztus 1-éről. Ez egyesítette a birodalmi elnöki méltóságot a kancellárival. Amikor másnap Hindenburg meghalt, Hitler lett a birodalom feje. Ezzel azután be is koronázódott a német vezéri állam felépítése. Kisebb részletek hiányoznak még ugyan, de az alkotmányjogi szervezet már kiépítettnek mondható. A törvény Hitler személyében élethossziglan egyesítette a két birodalmi főméltóságot. A törvény neki biztosította azt a jogot is, hogy helyetteséről gondoskodjék. Ellenben nagy hiány, hogy nem intézkedett a törvény az utódlás kérdéséről. Ez a vezéri államnak egyik legsebezhetőbb pontja. Ezzel kapcsolatban felmerül az államformának a kérdése is. Bizonyos, hogy a vezéri állam a monarchizmust kizárta, hisz a vezér nem valami dinasztiának, hanem egyenesen a népnek a tagja. Ámde demokráciának sem mondható, ha alatta a kormányzók és kormányzottak azonosságát vagy a jogszabályok alkotóinak és alávetettjeinek azonosságát értjük. A vezérállamot épen a vezetés (Führung) és a követés (Gefolgschaft) jellemzi. A vezéri állam a tekintélyen, nem pedig a „volonté générale”-on alapszik. Ha azonban az államforma szempontjából nem tartozik a demokrácia fajai közé, akkor autokráciának kell tekinteni. Ámde az autokráciát ma a trón örökletessége jellemzi, aminél csak egy utódlási mód felel inkább meg az autokrácia alapeszméjének, nevezetesen, ha az előd egyenesen kinevezi az utódját. Miután a német vezér és kancellár helyetteséről maga gondoskodhatik, nem volna elképzelhetetlen egy olyan jövőbeli megoldás, amely az utódkinevezés jogát is biztosítja számára.

A következő alkotmányjogi törvény a birodalmi helytartóról szóló (Reichsstatthaltergesetz) 1935. január 30-áról. Ezt megelőzte azonban már két törvény. Az egyik volt az országoknak a birodalommal való egyező elbánásáról szóló törvény (Gesetz für Gleichschaltung der Länder mit dem Reich) 1933. március 31-éről. Ez az országok és a községek parlamentjeit, illetve képviselőtestületeit feloszlatta és nemzeti szociálistákkal töltötte meg.

Tovább ment azután az első birodalmi helytartótörvény 1933. április 7-éről, amely a birodalom egységes politikai irányításának szerveiként az országokba birodalmi helytartókat nevezett ki. Amióta azonban az országok elvesztették politikai jelentőségüket és pusztán közigazgatási egységekké süllyedtek, a birodalmi helytartóknak körülbelül olyan szerepük lett, mint nálunk a főispánoknak. Voltaképen tehát nem tartoznak bele az országok közigazgatásába, hanem birodalmi közvetítő fokozatokat alkotnak. Hatáskörük megegyezik a porosz tartományok élén álló főelnökökével (Oberpräsident).

A nemzeti szociálista állam önmagát is alaptörvénynek nevező következő alkotmányjogi alkotása a német községi törvény (Die Deutsche Gemeindeordnung) 1936. január 30-áról, amely az év április 1-én lépett hatályba. A törvény bevezetésében hangsúlyozza, hogy a községi önkormányzat alkotójának, von Stein bárónak, igazi szellemében kívánja a német községi reformot megoldani.

Ide sorolható még a törvény a haderő felépítéséről (Gesetz für den Aufbau der Wehrmacht) 1935. március 16-áról, amely ismét behozta az általános védkötelezettséget.

Végül a német vezéri állam alkotmánytörvényei közé tartoznak az úgynevezett nürnbergi alaptörvények 1935. szeptember 15-éről. Ezek eleje a birodalmi zászlótörvény (Reichsflaggengesetz), amely megállapítja, hogy a birodalom színei a fekete-fehér-piros, a birodalmi és nemzeti lobogó pedig a horogkeresztes zászló. A másik törvény a birodalmi polgárságról (Reichsbürgergesetz) szól. Ez éles különbséget tesz az állampolgárság (Staatsangehörigkeit) és a birodalmi polgárjog (Reichsbürgerrecht) között. Már az 1934. február 5-i rendelet a német állampolgárságról levonta a nemzeti szociálista egységes államból folyó következtetéseket és bevezette az egységes birodalmi állampolgárságot (Reichsangehörigkeit). Eddig ugyanis a Németbirodalom ellentétben a többi szövetséges2államokkal (így az Amerikai Egyesült Államokkal és Ausztriával) a tagállampolgárság rendszerét követte. Birodalmi polgárjogot pedig csak az a német állampolgár nyerhet, aki a német vagy rokon fajhoz tartozik és magatartásával hűségéről tett bizonyságot. A birodalmi polgárjogot csak a róla kiállított oklevéllel lehet megszerezni. Politikai jogoknak csak az ilyen polgár lehet birtokában. Végül a harmadik nürnbergi alaptörvény a németvér és a németbecsület védelméről szóló törvény (Gesetz zum Schutze des deutschen Blutes und der deutschen Ehre), amely a nem árja származásúakat a német nép közösségéből kirekeszti és házasságkötési, nemi érintkezési, szolgálati, valamint zászlókitűzési szempontból tilalmat állít fel részükre.

Természetesen az itt felsorolt alaptörvények nem merítik ki a német vezéri állam valamennyi új alkotmányjogi intézkedését. Van még több ezeket kiegészítő fontos vagy kevésbé fontos államjogi törvény. Így a most ismertetett nürnbergi alaptörvényekkel kapcsolatban meg lehet említeni a hivatásos tisztviselőség visszaállításáról szóló törvényt (Gesetz für Wiederherstellung des Berufsbeamtentums) 1933. április 7-éről, amelynek híres árjaszakasza (Arierparagraph 3) a hivatásos tisztviselőkart a német fajra nézve idegen elemektől megtisztította. Ezen túl azonban hasonló rendelkezéseket foganatosítottak az ügyvédek és orvosok ezelőtt úgynevezett „szabad” foglalkozási ágaiban is, amelyeket a nemzeti szociálista felfogás nem „szabad”, hanem néphez és államhoz kötött foglalkozásoknak tart. A hadseregre nézve pedig a véderőtörvény 15. §-a kimondja, hogy „az árja származás az aktív katonai szolgálatnak előfeltétele” és hogy „csak árja származású személyek lehetnek feljebbvalók a hadseregben”. Ugyanilyen célokat szolgált a honosítások visszavonásáról és a német állampolgárság megvonásáról szóló törvény (Gesetz über den Widerruf von Einbürgerungen und die Aberkennung der deutschen Staatsangehörigkeit) 1933. július 14-éről. (…)

Az előadottakból kitűnik, hogy a német nemzeti szocializmus uralomra jutása óta mindmáig nem hozott olyan új alkotmánytörvényt, amely a weimari alaptörvényt hatályon kívül helyezte volna. Mindössze, a fentebb ismertetett rövidebb alkotmányjogi törvények segítségével valósította meg az új államrend alapelveit. Föltámad tehát a Németországban is sokat vitatott kérdés, hogy ugyan érvényben van-e még a weimari alkotmány. Valamely alkotmánynak az érvényességét semmi esetre sem az egyes alkotmánycikkek formai érvényessége dönti el, hanem az, hogy fennáll-e az egész politikai alaprend a maga egységében. Az alkotmány szellemét kitevő alaptételeknek az érvényessége az irányadó, hogy hatályban van-e még az illető alkotmány. Hisz nyilvánvaló, hogy az alkotmánynak egyes alárendelt cikkei csak az alkotmánynak ezekből az alaptételeiből vezethetik le jogérvényüket és politikai értelmüket. Ha most már ebből a nézőpontból vizsgáljuk a kérdést, akkor kétségtelen, hogy a weimari alkotmánynak az alaptételei, a formáldemokrácia, a parlamentarizmus, a többpártrendszer, a föderalizmus és a liberalizmus, nincsenek többé érvényben, mert hisz azokat a nemzeti szociálista forradalom elsöpörte. Helyükbe a német vezéri államban új politikai alapelvek léptek, mint a népi gondolat, a tekintélyi és a vezéri elv, az univerzalizmus és az állam totalitásának az eszméje. Mindebből pedig nyilvánvaló, hogy a politikai alapelveknek megváltozása következtében a weimari alkotmány voltaképpen már nincs érvényben. Helyét a népi vezéri állam alkotmánya foglalta el. Igaz, hogy a weimari alkotmány formális hatályon kívül helyezése nem történt meg. Mégis azt mondhatjuk, hogy ma már belőle csak azok a cikkek vannak érvényben, amelyeket a vezéri állam kifejezetten vagy hallgatagon átvett. A kérdés tehát voltaképen oly módon formulázható, hogy melyek a weimari alkotmánynak azok a rendelkezései, amelyek a nemzeti szociálista alkotmányjogba való átvételük következtében újból érvényre jutottak.

(…) A vezéri államban ugyanis nem egy írott normarendszer felépítése az alkotmánynak az értelme, hanem a népi elem politikai és államjogi alakítása a néphez kötött vezetés útján.

Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a német vezéri állam alkotmányában a hangsúly a vezetésen (Führung) nyugszik. Ez a vezető hatalom az új államnak a politikai hatalma. A nemzeti szociálista államtan megfelelőbbnek tartja a „vezetés” kitételt, mint a „kormányzást”, amelyet eddig az állam legmagasabb politikai irányításának megjelölésére használtak. Ha azonban meggondoljuk, hogy kormányzás és közigazgatás között épen az a lényeges különbség, hogy míg az utóbbi idegen akarat végrehajtás, addig a kormányzás a saját akaratnak a végrehajtása, akkor kormányzás és Führung között alig lehet a szóváltozaton kívül más különbséget tenni. A német Führung katonai, sőt háborús eredetű, és így érthető, hogy a frontkatona eszmevilágából született nemzeti szocializmus megfelelőbbnek tartotta.

A vezetés alapja a tekintély. Ezért a vezéri állam tekintélyállam is (autoritärer Staat). Hitler az államiság felépítésének alaptételéül jelöli meg: „Minden vezér tekintélye lefelé és felelőssége fölfelé”. A tekintély viselőjének személyisége a vezéri állam döntő tényezője. Épen ezért a nemzeti szociálista világnézet alapgondolata, hogy nem a többségi elven, hanem a tekintélyin épül fel. Az államnak szervezetében legkisebb sejtjétől, a községtől kezdve föl egészen a birodalom legmagasabb vezetéséig a személyiség elvének kell érvényesülnie. Épen ezért mellőzi a többségi szavazatokat és mindent az egyéni felelősségre alapít. A „tanácsnak vissza kell nyernie eredeti értelmét. Tanáccsal elláthatják a vezért, de a döntés egyetlen ember kezében legyen, aki a felelősséget osztatlanul viseli. A tanácsban a felelősségnek csak csekély hányada jut az egyénre. A személyiségnek azonban annyiban kell politikainak lennie, hogy népi talajban gyökereddzék. A vezéri államnak legnagyobb veszélye azonban a pszeudovezetés. Ha a vezér nem valódi vezére népének, hanem csak bitorlója a hatalomnak. Ez feltartózhatlanul az állami tekintély megrendülését vonja maga után. A vezéri állam tehát áll vagy bukik az igazi vezérséggel.

A német vezéri állam tanítása szerint a vezetésnek népinek (völkisch) kell lennie, a népből kell kinőnie és abból kell nyernie értelmét. A vezéri állam tehát annyiban tüntet fel demokratikus vonásokat, hogy politikai vezetésnek csak politikai követésből (Gefolgschaft) lehet származnia. Épen ezért a német vezéri államnak központi politikai feladata, a német népet követőjévé és ezzel politikai nagysággá alakítani. Elszigetelt vezetőség követők nélkül lehetetlenség. Az ilyen vezér a nemzeti szociálista elmélet szerint diktátorrá, cézárrá süllyed. Eszerint tehát a vezéri állam sem nem abszolutizmus, sem nem diktatúra. Nem abszolutizmus, mert a nép nem tárgya a politikának, hanem az államnak élő alkateleme. A nemzeti szociálista felfogás szerint azt sem lehet mondani, hogy a vezéri állam azért diktatúra, mert nem demokrácia. Ez helytelen szembeállítás. A demokráciának mint államformának a monarchia az ellentéte. Minden államformában, így a demokráciában is, lehet diktatúra. Akkor ugyanis, ha az államéletben fellépő szükség és veszély minden hatalmat egy ember kezébe rak le, hogy ezzel az államot mint egészet megmentse. A diktatúra azonban mindig csak rövid időre szóló átmeneti jelenség, amely a normális rend helyreállítását szolgálja. A vezéri állam azonban magát végérvényes és normális államformának tartja, nem pedig kivételes állapotnak. Hogy ez azonban így lesz-e, azt a jövő fogja megmutatni.

(…) A jogi pozitívizmus tehát a személytelen normát tette uralkodóvá. Kelsen állama egyenlő a normarendszerrel. Pedig a vezetést mindig emberek gyakorolják. A nemzeti szociálista elmélet szerint tehát sem a szociológiai, sem a jogi államfogalom nem jöhet tekintetbe, mert az állam politikai alakulat, és így annak tudományos fogalma csak politikai természetű lehet.

A német vezéri államban az államhatalomnak funkciók szerint való hármas felosztása, ami Montesquieu fellépése óta közkeletűvé vált, elvesztette jelentőségét. Bizonyos, hogy a hármas felosztás a liberális demokrácia eszköze volt a polgári szabadságjogok érvényesítése céljából az abszolutizmussal szemben. A vezéri államban azonban törvényhozás és végrehajtás nem válnak el politikailag, mert csak formái a vezetésnek, amely pedig annak egységessége miatt a vezér kezében összpontosul. (…)

A nemzeti szociálista államban tehát az államhatalom ismét oszthatatlan és mindent egybefogó egységgé lett. Ennek az államhatalomnak viselője pedig a vezér és államfő. Benne teljesedik be a vezéri állam. Így a nemzeti szociálista államtanban az állameszme alapfogalma, a szuverénitás, ismét politikai értelmet kap. A szuverénitás fogalmát az abszolút állam termelte ki. A konstitucionális liberalizmus azután úgy akarta a népszuverenitás és a monarchikus alapelv ellentétét áthidalni, hogy az államfőt és a népképviseletet egymás mellé helyezte. A két politikai tényező közül egyiké se legyen a legfőbb hatalom, egyikük se legyen szuverén. Csak az államnak ismerték el a szuverenitását. Az a radikális liberalizmus pedig, amely az egyén szuverenitását hirdette, az állam szuverenitását megtagadta. Így jöttek létre a divatos pluralista szuverenitási elméletek (Gierke, Duquit, Laski stb.). A weimari rendszer pluralizmusa is következetes kifejezése volt egy olyan államnak, amelyben már nincs szuverénitás. A nemzeti szocializmus tehát a maga nagy tettének vallja, hogy ezt a pluralizmust megszüntette. A sokak uralmának rendszerét legyőzte a zárt uralmi rend. Valamikor az abszolutizmusnak volt a nagy vívmánya, hogy a rendi anarchiát legyőzve, voltaképen a modern állameszmét megteremtette. Az individualizmus helyébe az univerzalizmust léptette. Erre jött a francia forradalom, amely ismét az egyént ültette a világ trónjára és megteremtette az individuális-liberális államot. Ugyan ismét a történelem eme nagy hullámzásának korszakába kerültünk volna, amikor a vezéri állam mint a XX. század új politikai életformája a pártállam pluralizmusát letörve a szuverénitás régi értelmét helyreállította? Bizonyos, hogy a tekintélyi államvezetés elve miben sem különbözik az abszolút monarchia ősi gondolatától. Ezt különben maguk a vezéri állam elméleti indokolói is elismerik, amikor Hitler elődjét Nagy Frigyesben látják, a felvilágosult abszolutizmus megtestesítőjében.

A német vezéri államot szokták még totális államnak is nevezni. A totalitásnak az az alapgondolata, hogy az ember erkölcsi és szellemi életének nincsen olyan területe, amely mentes lehetne az államtól. A totalitás eszméje tehát mindenekelőtt le akarja győzni az állam és a társadalom ellentétét, amennyiben a szociális és a politikai rend egységét megújítja. Nincs tehát többé elhatárolt területe az állami-politikainak és a társadalmi-nempolitikainak, hanem az ember életformáinak minden megnyilatkozása a társadalomban közvetlenül politikai jelentőséget nyer. Mint a totális állam fogalmának kifejtője, Carl Schmitt mondja: „A társadalom önorganizációjává vált államban nincs is olyan, ami legalább is potenciailag nem állami és politikai lenne”. A totalitás tehát e felfogás szerint a hatalmak felosztását felfüggeszti, amennyiben az államhatalom egységét visszaállítja. Aztán megszünteti a pártállam belső szaggatottságát, amikor egyetlen szervezetet tesz meg a politikai akarat kizárólagos kifejezőjévé.

(…) Miként a fasiszta állam berendezése után nyomban felmerült a jog- és államtudomány vitás kérdése, hogy ugyan az jogállamnak tekinthető-e, ugyanígy vetették fel több oldalról ezt a kérdést a német vezéri államot illetőleg is. Természetesen a nemzeti szociálista közjogászok a leghatározottabban igennel felelnek rá, bár nyomban hozzáteszik, hogy a vezéri állam ugyan jogállam, de nem a liberális nomenklatura régi értelmében. A liberális jogállam jogszemlélete kiindulva az egyéni szabadság és egyenlőség fogalmából, individualisztikus volt. Az egyén jogi helyzetének minél hiánytalanabb szabályozása volt a pozitív jogi rend feladata. Az egyén alapjogai és jól megszerzett jogai voltak ennek a liberális jogállamnak az alappozíciói. Úgyszólván újra felfedezték az alapjogokat. Egyben túlbecsülték és élükre állították. Valóságosan a liberális állam védőbástyáiul építették ki azokat. (…) E felfogás szerint ugyanis az látszott a tételes jog feladatául, hogy az egyént a jogtechnika minden eszközével megvédelmezze. Ezzel azonban a jogi pozitívizmus a jogtechnikát öncéljává tette s a jogállamból valósággal törvényállamot alakított. Emellett a jog és állam belső összefüggése, valamint a közösségi értékek megtartása iránt való érzéknek háttérbe kellett szorulnia. Amikor azután a világháború nagy tapasztalatai újra ráeszmélték az embereket a közösségi gondolatra, amikor különösen a frontviseltekben és az ifjúságban az univerzalizmus gondolatvilága termelődött ki, a német nemzeti szociálista államban a jogállamnak az eszméje egészen új értelmet nyert. Rája nézve nem a jogi forma, hanem a jogeszme a döntő. Előbb a jog, azután a törvény. „Der Nationalsozialismus bleibt – írja Carl Schmitt, a vezéri állam első közjogásza, – bei seiner weltanschaulich begründeten Einheit von Recht, Sitte und Sittlichkeit, auch wenn er die Gesetzgebungsmacht in der Hand hat, während der liberate Rechtsbegriff immer nur auf die individualistisch-staatsbürgerlichen Begriffe von Freiheit, Gleichheit und Eigentum zurückgreift und notwendig zur Trennung von Recht, Sitte und Sittlichkeit und infolgedessen auch mangels eines inhaltlichen Rechtsbegriffs zum Gesetzstaat führt“. Azonban a nemzeti szociálista jogállamban is megőrizték a jogalkotás formái a jelentőségüket. A vezér akarata különféle alakokban jelentkezik. Ezeknek a formáknak, mint a törvény és a rendelet, megvan a maguk külön értéke. Tehát a vezetésnek nem minden akaratnyilvánítása törvény a vezéri államban. Mert ahhoz, hogy törvény legyen, a vezér akaratának a törvény formáját kell magára öltenie.

A törvényalkotás mai állása szerint a német vezéri állam a törvénynek három alakját ismeri: a birodalmi törvényeket, a kormánytörvényeket és a néptörvényeket. Mindhárom fajta törvénynek keletkezésére nézve meghatározott jogszabályok vannak. Valamennyit ki kell a Reichsgesetzblattban hirdetni, így mindhárom fajta törvény a német nemzeti szociálista állam jogforrásai közé tartozik. A vezéri államban azonban a jogalkotás és a végrehajtás elválasztásának megszűnése és e funkcióknak a vezetésben való egyesítése következtében a törvény normális alakjává a kormánytörvény lett. Tehát valósággal a törvényhozó hatalom delegációjával, még pedig állandó átruházásával állunk szemben a végrehajtó hatalom részére. Ennek következtében a kormányhatalomnak olyan hypertrophiája állott elő, amilyen mindeddig csak az abszolút államban volt.

JEGYZETEK

1. Dr. Csekey István: A német vezéri állam. A M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Barátai Egyesületének Jog és államtudományi Szakosztályában tartott előadások. 22. Szeged, Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt. 1936.

2. Értsd: föderatív vagy konföderatív berendezkedésű (– a szerk. megj.).
vége

Bosnyák Zoltán: Egy évszázad magyar antiszemita törekvése


Az utóbbi években a magyar közvélemény növekedő érdeklődéssel fordult a zsidókérdés felé. Mindinkább átment a köztudatba az a határozott meggyőződés, hogy a zsidóság idegen, káros, sőt veszedelmes elem a nemzeti szervezetben. Leküzdhetetlen, gátlásokat és korlátokat nem ismerő hatalomvágytól sarkallva, a faji és vérségi egység és összetartás segítségével a nemzeti élet minden területén, a gazdasági és szellemi életben, sőt, mint a keserű emlékű 1919-es vörös rémuralom bizonyítja (a forradalmi kormányzótanács, a népbiztosok tanácsának 45 tagja közül 31 volt zsidó), adott esetben a politikai éleiben is jogosulatlan uralomra, sőt egyeduralomra törekszik. A megszerzett hatalmát és befolyását kizárólag a maga külön faji érdekeinek szolgálatában használta fel. Mindenüvé, a politikai, a társadalmi, a gazdasági és a kulturális életbe egyaránt belevitte idegen szellemiségét, mérhetetlen rombolást és pusztulást okozva a magyarság erkölcsi és szellemi világában. A nemzeti társadalom azonban nemcsak felismerte ezeket a tényeket, de levonta belőlük a szükséges tanulságokat és következtetéseket is. Ennek eredményeként a zsidóság hatalmát és túlsúlyát korlátozó különféle törvények és rendszabályok életbeléptetésére került sor. E rendelkezések körüli parlamenti, politikai és sajtóviták újra és újra a közérdeklődés gyújtópontjába állították a zsidókérdést. 

Bár a zsidókérdés széles hullámokat vert, a magyar társadalomban a probléma történelmi előzményei és egész fejlődése iránt nem mutatkozott különösebb érdeklődés. A közfelfogás azt tartja, hogy a zsidókérdés csak most jelentkezett először nálunk éles és határozott formában, s a zsidóság elleni önvédelmi harc is egészen újkeletű a magyar közéletben. Pedig a valóság ezzel szemben az, hogy a zsidókérdés az elmúlt évszázadban nem egyszer a leghevesebb politikai és parlamenti küzdelmek és társadalmi harcok középpontjában állt. Éles szemű, a messzi jövőbe látó, a liberális jelszavaktól és dogmáktól magukat felszabadítani tudó, fajtájukért aggódó, bátor politikusok ismételten megkísérelték a magyar társadalom figyelmét felhívni a zsidóság hatalmának ijesztő növekedésében rejlő szörnyű veszélyekre és a hatékony védekezés szükségességére. Valóban nem rajtuk múlt, hogy fáradozásuk hiábavaló volt. 

Az elmúlt esztendő a magyar antiszemitizmus szempontjából kettős évforduló volt. 1842-ben született Istóczy Győző, a nyolcvanas évek antiszemita mozgalmainak kiváló vezetője: s ebben az évben indultak meg a pozsonyi diétán a politikai küzdelmek a zsidóság egyenjogúsításának kérdése körül. Istóczy személyére és politikai harcaira később részletesen kitérünk, lássuk most először a múlt század negyvenes éveinek antiszemita mozgalmait. (Cikkünkben mindvégig az antiszemita megjelölést használjuk. A történeti hűség kedvéért ragaszkodunk ehhez a kifejezéshez. A régebbi zsidóellenes politikai pártok, mozgalmak és szellemi irányzatok mind antiszemitáknak nevezték magukat. Ma a zsidóellenesség kifejezésére inkább a pontosabb és helyesebb antijudaizmus kifejezést használjuk.) 

A zsidó megszállás korszaka 

A múlt század negyvenes éveinek kezdetén a zsidókérdés egész jelentőségében kezd kibontakozni. A zsidóság lélekszáma a XVIII. század végétől ugrásszerűen felszökött. 1787-ben 80 775, 1850-ben 339 816 zsidót talál a népszámlálás Magyarországon. A növekedés több mint négyszáz százalékos. Ez a fél évszázad volt az ország zsidó megszállásának korszaka. 

Az északkeleti határokon zavartalanul tódulhatott be a zsúfolt galíciai gettók egész népfeleslege. A beözönlő zsidó tömegek az észak-keleti Felvidéken, a mai Kárpátalján zsúfolódnak össze. Nagy szaporaságuk következtében kénytelenek népes rajokat kibocsájtani magukból. Ezek a rajok elárasztják az egész országot, jut belőlük az ország legtávolabbi zugába is. Mivel a múlti század harmadik-negyedik évtizedében a városok legtöbbje még szigorúan él kiváltságos jogaival, s nem engedi meg a zsidók letelepedését, ezek kénytelenek a földesúri birtokok mezővárosaiban, vagy nagyobb falvaiban megtelepedni. Elsősorban a fontosabb forgalmi vonalak, vízi utak és országutak jelentékenyebb települési helyein igyekeznek letelepedni. 

A külterjes mezőgazdaságból élő Magyarország egész árucseréjére ráteszik kezüket. A gabona, a bor, a ló, a gyapjú, általában az összes agrártermékekkel váló kereskedelem átmegy a zsidók kezébe. Hogy ez megtörténhetett, azért nem utolsó sorban a nagybirtokos főnemességet terheli a felelősség. Ebben a korszakban alakult ki a közismert, „házizsidó” intézmény. A nagybirtokos arisztokrácia szívesen fogadta a zsidók készségét és szolgálatait. A házizsidó nemcsak minden terményt átvett, de előleget is adott, kölcsönt is folyósított — többnyire uzsorakamatra —, és bérbe is vette a birtokot. 

Széchenyi István gróf bizony nem egyszer keményen megszólja osztályostársait azért, mert könnyelmű módon zsidókkal paktálnak. A zsidók persze nemcsak a termények átvételével, az uzsorakamatokra adott kölcsönökkel és a bérbevett birtokokkal csinálnak jó üzleteket. Buzgó szolgálataikért egyéb ellenszolgáltatást is kapnak. Így ők lesznek csaknem mindenütt a pálinkamérési regálék bérlői. Mint ilyenek, egész vidékek, sőt egész vármegyék pórnépét erkölcsi és anyagi romlásba taszítják. Vonatkozik ez elsősorban az északkeleti vármegyékre: Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyékre. 

Kossuth a zsidó uzsoráról és az egyenjogúsítás előfeltételeiről 

A fiatal Kossuthot — mint Zemplén szülöttjét — is foglalkoztatta ez a probléma. Tapasztalatairól és megfigyeléseiről írt beszámolójában leplezetlen őszinteséggel beszél arról a lelkiismeretlen uzsoráról, a csalás ezer fortélyáról, amivel ezek a pálinkamérő zsidók rászoktatják a szerencsétlen földművelő népet a mértéktelen szeszfogyasztásra. Testileg legyengülnek, erkölcsileg megromlanak, anyagilag koldusbotra jutnak ennek az országrésznek régebben derék, szorgalmas, jobbágytömegei. 

A parazitizmus nyers és kíméletlen érvényesülése nyomán elsorvad a gazdaszervezet, ebben az esetben az őslakosság. Olyan biológiai törvényszerűség ez, amely az élők világában mindig és mindenütt érvényesül. Kossuthnak alkalma volt közelről Iátni és megismerni a keleti zsidóság betódulásának hatását és következményeit. Ezek az élményei és tapasztalatai egész életében végigkísérik őt. Amikor a negyvenes évek közepén szóba kerül a zsidók egyenjogúsításának kérdése, Kossuth már mint a reformmozgalom országszerte ismert és népszerű vezére szól a kérdéshez. Szabadelvű nézetei ellenére is abból az altételből indul ki álláspontjának megfogalmazásánál, hogy a zsidóság elsősorban nem vallásfelekezet, hanem külön nép, külön nemzetiség, amely önmagát a legélesebben elhatárolja a gazdanéptől. Vallási szabályai és egész vallásrendszere is ennek a nemzeti, vagy népi különvalóságnak szolgálatában állanak. Ezek a különleges szokások és hagyományok áthidalhatatlan szakadékot, alkotnak a zsidóság és a gazdanépek között. Mindezek alapján Kossuth arra a végső következtetésre jut, hogy mielőtt a zsidókat politikailag is egyenjogúsítanák, előbb nekik saját magukat kell társadalmilag emancipálni. Más szóval: szakítaniuk kell eddigi életformájukkal, az elidegenítő és elkülönítő szokásokkal és életszabályokkal, amelyek oly sok félreértésre adnak alkalmat és áthághatatlan válaszfalként emelkednek zsidók és a gazdanépek közé. A zsidók idegenszerűségeiről vallott nézeteit Kossuth később enyhítette, de még a nyolcvanas években is, mikor torinói számkivetettségéből szemlélte a magyarság sorsának alakulását, aggodalommal nyilatkozik a keleti zsidók beözönléséről és a határok lezárásának szükségességét hangsúlyozza. 

Kossuthhoz hasonlóan azok a politikusok és követek, akik a zsidók által elözönlött és fenyegetett északkeleti országrészekből származtak (Bereg, Ung, Ugocsa, Zemplén, Sáros, Abauj, Szatmár stb.) vagy a zsidók egyenjogúsítása ellen foglaltak állást, vagy csak fokozatos és feltételekhez kötött jogkiterjesztéshez voltak hajlandók hozzájárulni. Elég, ha itt Kölcseyre hivatkozunk, aki a szatmári megyegyűléseken a legsötétebb színekkel ecsetelte a zsidók által kizsákmányolt adózó nép állapotát. 

Akik már a negyvenes években tisztán láttak a zsidókérdésben 

A negyvenes évek pozsonyi országgyűlési vitái során valahányszor a zsidókérdés kerül szóba, a követek rendszerint két pártra szakadtak. Egyik oldalon állottak azok, akik a zsidók haladéktalan és hiánytalan teljes egyenjogúsítását tartották szükségesnek, a másik oldalon azok tömörültek, akik a zsidóktól az ország anyagi és szellemi függetlenségét, nemzeti létét, féltették s ezért csak vonakodva voltak hajlandók belemenni lassú és fokozatos egyenjogúsításba. 

Mint már említettük, az „antiszemita” követek legnagyobb részt olyan vidékeket képviseltek, ahol már nagy tömegben élt és tevékenykedett a zsidóság. A zsidók érdekében szót emelő követek viszont többnyire olyan megyéket képviseltek, ahol viszonylag kevés zsidó élt s így a zsidókérdés sem jelentkezett élesebb formában. Méltán érte ezeket a követeket szemrehányás, hogy bőkezűek és nagylelkűek akarnak lenni mások rovására, jöjjenek el és nézzék meg csak Kelet-Magyarországon, mit jelent az, ha valahol a zsidók elszaporodhatnak és gátlás nélkül élősködhetnek. 

Ha a pozsonyi diétán a zsidókérdés vitája során elhangzott beszédeket figyelmesen elolvassuk, csodálkozással állapítjuk meg, hogy már akkor is, száz évvel ezelőtt is, csaknem ugyanazokat a panaszokat halljuk a zsidósággal kapcsolatban, mint manapság. Korszakok, emberek, nemzedékek változhattak, a zsidóság — úgy látszik — változatlanul ugyanaz maradt. Komlóssy, a debreceni követ, Zsedényi, Pázmándy, Zsoldos, Sosich, Lónyay csaknem ugyanazokat az érveket sorakoztatják fel az emancipáció ellen, mint aminőkre hivatkozva egy évszázaddal később megindítottuk a zsidósággal szemben önvédelmi harcunkat. 

A zsidó törvénye, a Talmud, minden embert, aki nem zsidó, ellenségének tekint. A zsidónak más a nyelve, a vallása, a nemzetisége, idegen közöttük. Nem simulnak a magyarsághoz. A földműveléstől vonakodnak. A napszámosok között nincsenek zsidók. Vajon a Talmud szabályai nem ellenkeznek-e a keresztény állameszmével? Amíg a pórnép milliói nem részesülnek jogokban, a zsidókat sem szabad semmiféle előnyhöz juttatni, mert ez a legnagyobb igazságtalanság lenne. A zsidók élesen elkülönülnek minden más néptől ma is, a talmudi bigottizmus hatalma alatt nyögnek. A zsidók fanatikus gyűlölettel viseltetnek a keresztény hit elvei és szertartásai iránt. A zsidók államot képeznek az államban. Külön törvényük és bíráskodásuk van. A zsidók főleg abból élnek, amit a kereszténység véres verejtékkel keres. Ezeket a vezető gondolatokat találjuk az antiszemita követek beszédeiben. Kétségtelen, hogy bátor, erélyes és határozott fellépésüknek köszönhető, hogy a zsidók általános egyenjogúsítására a negyvenes években nem kerül sor, csak kisebb, részleges jogkiterjesztésre. 

Az antiszemita politikai irányzat cselekvőképességét hátrányosan befolyásolta az a körülmény, hogy nem volt kiemelkedő vezéregyénisége. Nem volt az antiszemita frontnak olyan vezetője, aki tekintélyével és népszerűségével az egész irányzat vezérévé lehetett volna. Széchenyi István grófról a felső táblán elmondott beszédei és írásaiban található megjegyzései alapján nyilvánvaló volt, hogy ellenzi a zsidók egyenjogúsítását, de sokféle irányú közéleti tevékenysége mellett nem juthatott arra ideje, hogy behatóbban foglalkozzék a kérdéssel. 

Széchenyi nézete a zsidókról 

Széchényi gazdasági és kulturális tekintetben egyformán gyengének tartotta még a magyarságot arra, hogy magába fogadja a zsidóságban megtestesülő sok idegenséget. Tőle származik az a szállóigévé vált megjegyzés, hogy 

ha mi emancipáljuk a zsidókat, ki fog majd minkén emancipálni? 

Széchenyi a zsidók egyenjogúsításától a kibontakozásban lévő magyar „nemzetiséget” a magyar karaktert, a magyarság szellemi-erkölcsi lényegét féltette. Igen találó volt a mi viszonyainkra vonatkozó ama megjegyzése, hogy például ha az angol tengerbe egy palack tintát öntünk, az nem változik meg, de ha egy tál magyar levesbe öntjük ugyanazt az üveg tintát, ez bizony megzavarodik és élvezhetetlenné válik. Széchenyi is szabadelvű volt, a maga korában nem is lehetett más, de szabadelvűséget mindenben, tehát a zsidókérdésben is alárendelte a nemzeti érdekeknek. Ezt a felfogást a következő hasonlattal világította meg: 

Ha egy bárka, amelyikben ott van a saját gyermeke és egy idegen gyermek, s süllyedni kezd, akkor a veszély pillanatában minden humanizmusa ellenére az idegen gyermeket fogja a tengerbe dobni. 

Széchenyit minden politikai állásfoglalásában, a zsidókérdésben is egy elv, egy eszme irányította: „Mindenekelőtt áll előttem hűség a fajtámhoz”. 

Eötvös végzetes tévedése 

Egészen más szemszögből nézte a zsidók egyenjogúsításának kérdését Eötvös József báró. A humanizmus, szabadság, jogegyenlőség jelszavainak a nemzeti érdekeket is hajlandó volt alárendelni. Tulajdonképpen ő volt, ha nem is a politikai, de a szellemi vezére a zsidó egyenjogúsítást törekvéseknek. A Budapesti Szemlében „A zsidók emancipációja” címben megjelent tanulmánya évtizedeken át politikai és szellemi fegyvertáruk volt a zsidó egyenjogúsításért síkraszálló politikusoknak. Eötvös egyáltalában nem ismerte, vagy nem akarta ismerni a zsidók faji természetét, idegen lelkivilágát és erkölcsi felfogását. Felállította a végső tételt: a zsidókat emancipálni kell, s ehhez sorakoztatta fel érveit és bizonyítékait. Hogy bebizonyítsa, mennyire jogos, igazságos és szükséges dolog a zsidók egyenjogúsítása, úgy állítja elénk a zsidó népet, mint egy szerencsétlen, szánálomra méltó, ártatlanul üldözött és lenézett fajt, amelyiknek nincsenek hibái csak erényei és értékei, ha vannak is fogyatkozásai, ha romlott és erkölcstelen is egyik-másik tekintetben, ezért a befogadó népeket terheli a felelősség, mert nem engedték szabadon fejlődni és érvényesülni a zsidóságot. 

Eötvös kereken kétségbe vonta, hogy a zsidóság bármiféle, akár politikai, akár gazdasági, társadalmi, erkölcsi, vagy szellemi veszélyt hozhatna a magyarságra. A zsidók viszonylagos számbeli kisebbségénél fogva is kizártnak tartotta, hogy a zsidók bármilyen térén a magyarság fölé kerekedhetnének. Csak néhány évtized volt szükséges ahhoz, hogy kitűnjék Eötvös végzetes tévedése. 

Hogy Eötvös miképp vélekedett a zsidóságról, a zsidókérdésről és a zsidó egyenjogúsításról, annak szemléltetésére közlünk néhány gondolatot már említett tanulmányából. (A zsidók emancipátiója. Népszerű Zsidó Könyvtár. Szerkeszti Bánóczi József és Gábor Ignác. 1. szám.) 

De vajon azon a veszély, melyet néhányan a zsidók polgárosításából nemzetiségünkre jósolnak, létezik-e csak a legkisebb mértékben is? Lehet-e valaki annyira pesszimista, hogy a nemzetiséget, mely egy ezred előtt Ázsia közepéből a történet fergetegei között — e határok közé vetve — bár idegen földön oly gyökeret vert, hogy ennyi fergetegek után is fennáll…, hogy e nemzetiséget néhányezer zsidó polgárosítása által veszélyeztetve lássa, veszélyeztetve most, midőn — hála az égnek — a magyar régen átlátá, hogy jövője nemzetiségével egy, midőn minden szív, mely dobogni tud a hazáért, lángol, midőn őseink nyelve nem idegen többé e határok között, melyeket vérükkel szerzének. S vajon, e nemzetiséget, amelyet annyi hideg egykedvűség el nem enyésztetett, mely felejtve, sőt — szégyennel legyen mondva — megvetve azoktól, kik a haza legnagyobb áldását élvezik, egy agg rögeként csak a nép beszédében élt, végre mégis utat tör magának, most néhány zsidó polgárosítás ronthatná el? 

Az, hogy egy pár százezer szerencsétlennek sorsát enyhítjük, hogy egy elnyomott néposztályt, mely ugyanis már hazánkban él, s melyet égbekiáltó igazságtalanság nélkül ki nem tilthatunk határaiból, minden emberrel született jogokban részesítünk, nem a törvényhozásban, amely nálunk csak egy privilegizált osztály kiváltsága, nem oly jogokban, melyek által politikai befolyási szerezhetne, csupán abban, hogy kenyerét keze munkája után becsületesen megszerezhesse s e hazában, melyet vérével őriz, munkájával gazdagít, egy darabka földet megszerezhessen — vajon ez hozna veszélyeket nemzetiségünkre, ez fogná ledönteni azt, a mi annyi századnak diadalmasan ellentállt? 

Eötvösnek ezeket a nézeteit azonban csak a nyugati liberális állambölcseleti és politikai irodalmon művelődött néhány közéleti szereplő tette magáévá. A nemzeti társadalom túlnyomó többsége, a jobbágyság, kisnemesség és polgárság korántsem látta ily egyszerűnek, megnyugtatónak a helyzetet. Ellenkezőleg ezekben a rétegekben a zsidóknak nyújtott könnyebbségekkel, a zsidók növekvő terjeszkedésével párhuzamosan elmélyült a zsidók iránti ellenszenv. Elég fellapoznunk az egykorú újságokat. Lépten-nyomon olvashatunk híreket, tudósításokat és cikkeket, amelyek a zsidósággal szemben táplált idegenkedést tükrözik vissza. A közhit a zsidókban a liberális eszmék terjedése ellenére is olyan idegen, máshitű, máslelkű embercsoportot látott, amelyet megtűrhet maga között, de véglegesen soha be nem fogadhat. 

A zsidók elözönlik a városokat, a lakosság tüntet ellenük 

A legfontosabb vívmány, amit a zsidók a múlt század negyvenes éveiben elértek, az volt, hogy a városoknak is meg kell nyitniok kapuikat előttük. A zsidóság mindig a zsúfoltságot, az összeszorítottságot, a városi életformát kedvelte, most, hogy megnyílt a lehetőség részére a városokba való településre, sűrű rajokban húzódtak be a legfontosabb forgalmi központokba, veszedelmes versenyt támaszt a városi kereskedő és iparos lakosságnak. A visszahatás, a védekezés nem maradhatott el. 

Számos városban súrlódások támadtak és összeütközésekre került a sor a zsidóság és az őslakosság között. A zsidók mint iparosok és kereskedők tisztességtelen eszközzel (uzsorával, csalással, selejtes áruval stb.) törekedtek háttérbe szorítani a céh-rendszabályok által megkötött keresztény iparosokat és kereskedőket. Növelte az ellentétet és feszültséget még az is, hogy a zsidók mindig újabb és újabb követeléssekkel léptek fel. 

1848 tavaszán, amikor a nemzeti forradalom láza járta át a magyarság szervezetet, a zsidók elérkezettnek látták az időt a teljes egyenjogúsítás elérésére. A zsidóknak erre a fellépésére országszerte nagy volt a felzúdulás. Pozsonyban, Szombathelyen, Székesfehérvárott és más városokban a zsidók ellen irányuló utcai tüntetésekre, sőt zavargásokra is került sor. A városok lakossága egyöntetűen azt követelte, hogy a zsidóknak nyújtott engedményeket helyezzék hatályon kívül, s kötelezzék őket a városok elhagyására. Később a szabadságharc politikai és katonai eseményei elvonták a figyelmet a zsidókérdésről és a zsidóságról. A Debrecenből Szegedre költözött országgyűlés utolsó üléseinek egyikén kimondotta ugyan a zsidók egyenjogúsítását, de annak a határozatnak nem volt semmiféle gyakorlati jelentősége. 

A negyvenes évek antiszemita mozgalmai még nem jelenítettek önálló, határozott politikai törekvést, csak ösztönszerű védekezést a beözönlő zsidóság részéről fenyegető veszedelemmel szemben. Az antiszemitizmus, a zsidóellenesség mint politikai program csak a nyolcvanas évek elején jelentkezik először a magyar közéletben. 

A zsidók egyenjogúsításának „eredményei” 

A hatvanhetes kiegyezést követő hónapok egyik legsürgősebb teendője a zsidók egyenjogúsításának törvénybe iktatása volt. A törvény valójában csak a már meglévő tényleges állapotot hagyta jóvá. A zsidóság a hatvanas években gyakorlatilag már mindenben egyenjogú volt az őslakossággal. A törvény tehát csak ünnepélyesen kinyilvánította az államhatalomnak azt a felfogását, hogy a zsidókat teljesen egyenjogúaknak tartja az ország többi lakosaival. 

Alig egy évtized kellett csak ahhoz, hogy a zsidóság egyenjogúsításának végzetes következményei máris jelentkezzenek. A hetvenes évek vége felé már általános a kiábrándulás és a csalódás. A birtokos osztály eladósodik. A főleg árveréssel kapcsolatos birtokcserék száma évről évre ugrásszerűen emelkedik. Az uzsora megengedett, törvényesen nem tiltott üzletággá lett. A szabadverseny volt az uralkodó jelszó. Ez más szóval azt jelentette, hogy mindazok, akik az uzsorával, csalással és más üzleti praktikával dolgozó zsidósággal szemben alulmaradtak, azok semmiféle törvényes védelemben vagy társadalmi segítségben sem részesülhettek. A kereskedés és iparűzés teljes szabadsága lehetővé tette, hagy a zsidók mindenféle szakmai képzettség nélkül egyedül ravaszságukra, fortélyosságukra, üzleti leleményességükre támaszkodva, bármiféle ipart vagy kereskedést űzzenek. Nemzetközi kapcsolataik réven a magyar agrártermékek (gabona, liszt, dohány, bőr, gyapjú stb.) exportját egészen a zsidó kereskedőházak kaparintják a kezükbe. A budapesti bankok és pénzintézetek (Hitel-, Kereskedelmi-, Leszámítoló Bank) kivétel nélkül zsidó irányítás alatt állanak. Hitelt elsősorban zsidó ügyfeleiknek folyósítottak. Az állandó válsággal küzdő, mindig kölcsönökre szoruló államháztartást is ezek a zsidó irányítás alatt álló pénzintézetek segítették ki kölcsönműveleteikkel. Ezen az úton biztos kapcsolatok szövődtek a politikai élet felelős vezetői és gazdasági élet zsidó irányítói között. 

A zsidóság terjeszkedésével és gyarapodásával párhuzamosan a nem zsidó lakosság, a birtokos, kisparaszt, iparos, kereskedő elszegényedik és tönkremegy. Nem csoda, hogy általános elkeseredés lesz úrrá a lelkeken. Szót emelni nem lehetett, nem is mert senki sem, mert nyomban rásütötték a barbár, elmaradott antiszemitaság bélyegét. A fővárosi vezető lapok legtöbbjénél akkor már érdekeltsége volt a zsidóságnak is. Amikor a hetvenes évek végén olyan hírek érkeztek, hogy az orosz kormány zsidóellenes intézkedései, a lengyelországi és ukrajnai pogromok nyomán újabb zsidó bevándorlási hullám fenyegeti az országot, mégiscsak kitört a méltatlankodás, az elfojtott keserűség. A megyegyűlések — többnyire az érdekelt, a fenyegetett keleti vármegyék — erélyes hangú határozati javaslatokban kérték a kormányt, hogy óvja meg az országot az újabb csapástól, zárja le a határokat, mert máris túlontúl telítve vagyunk a zsidókkal. A megyei határozatokkal kapcsolatban előbb a vidéki, majd a fővárosi sajtó egy része is foglalkozni kezdett a zsidókérdéssel. 

Végre megtört a jég, megszűnt az ijesztő, néma csend a zsidókérdés körül. Most már csak egy olyan férfiú hiányzott, aki megfelelő képességekkel és felelősséggel magára vállalja a zsidóság térhódításával szemben folytatandó nemzeti önvédelmi harc irányítását. A Gondviselés ezt a férfiút is megküldte Istóczy Győző személyében. 

Istóczy valóban a kiválasztottak hitével, odaadásával, hűségével szolgálta azt az ügyet, amelyre sorsa kirendelte őt. Mindenét, tudását, munkaerejét, képességeit, örökölt vagyonát, egész jövőjét és egész életét hiánytalanul a zsidóság elleni küzdelem szolgálatába állította. Egyéni érdekeit habozás nélkül mindig alárendelte a nemzeti érdeknek. Soha nem volt kapható semmiféle olcsó kompromisszumra vagy kicsinyes megalkuvásra. Helytállt a legválságosabb pillanatokban is, akkor is, amikor már egészen egyedül maradt. Nem kereste az elismerést és a népszerűséget. Kitartott eszméi mellett akkor is, amikor a helyzet már egészen reménytelen volt, és semmi kilátása sem lehetett a sikerre. 

A politikai antiszemitizmus kezdete 

A szorosabb értelemben vett politikai antiszemitizmus Magyarországon tulajdonképpen azzal a beszéddel kezdődik, amelyet Istóczy 1815. április 8-án mondott el a képviselőházban. Már ebben az első beszédében teljes nyíltsággal és őszinteséggel feltárja a helyzetet, egyben kijelöli a magyar antiszemita mozgalom irányelveit és céljait Már ekkor, tehát hetven évvel ezelőtt kérlelhetetlen harcot hirdet a zsidóságban megtestesülő judaizmus ellen. A zsidóság természetét, a zsidókérdés lényegét oly csodálatos éleslátással, biztonsággal világítja meg, hogy ahhoz ma sem tudnának sokat hozzátenni: 

„...nem mondok újságot, ha azt állítom, hogy ezen elem úgy számereje, mint bel- és külterjes szaporodásával, mint a közgazdászati téren kivívott úgyszólván diktátori hatalmánál fogva, mely hatalmat mindenütt egyéb terekre is kiterjeszteni törekszik; bennünket nem túlszárnyalással, mert ez már többé-kevésbé már végbement — hanem elnyomással fenyeget” — mondja beszéde egyik helyén. Mindenekelőtt végképp szakítani kell azzal a téves felfogással, amely téves felfogást a zsidóság képviselői folyton érvényesíteni törekedtek, valahányszor az bármely, habár igazolható támadásnak van kitéve, hogy tudniillik ezen elem pusztán egy vallásfelekezetet képez, mert ez elem tulajdonképpen egy zárt társadalmi kaszt, — melyet a véregység, az ősidőkből átvett tradíciók, az érdekközösség, a vallás, de már csak részben a vallás — fűznek egy szoros, zárt egységgé. 

A zsidóság azon alakban, amelyben a modern társadalom jelentkezik kasztszerű lényegénél fogva, egy külön elvet, és pedig egy napról napra érvényesülő külön elvet képvisel. E részben azon sajátszerű észleletet tesszük, hogy mint véregység, tradítiók és érdekközösség által szorosan egybefűzött zárt kaszt, a lehető legarisztokratikusabb fogalom, s mindamellett a demokrácia zászlóját lengeti — természetesen csupán a kívülálló elemekre vonatkozólag. Az arisztokráciának halálos ellensége, s mindamellett mindazon résen, amelyet ezen tör ő maga az arisztokrácia legújabb formájában, a plutokrácia képében helyezkedik be.” 

Istóczy zsidóellenes kiáltványa 

Istóczy első fellépésének, első beszédének idehaza csekély visszhangja volt. Évek voltak szükségesek ahhoz, hogy különböző pártállású politikusokból végre megteremthesse a Magyar Antiszemita Pártot. Leglelkesebb, legnépszerűbb követői közül Onódy Gézát, Simonyi Ivánt és Verhovay Gyulát említjük. Velük együtt vívta meg Istóczy súlyos parlamenti harcait és a választási küzdelmeket. Bármily lelkesedéssel, odaadással és áldozatkészséggel dolgoztak a kormányhatalommal, a zsidóság roppant tőkeerejével és mindenüvé elérhető befolyásával szemben átütő sikert nem érhettek el. Tizennyolc-húsz mandátumnál többet nem tudtak elérni. Ez pedig nagyon kevés volt ahhoz, hogy a politikai viszonyok alakulásában cselekvőleg is beleszólhassanak. Pedig az antiszemita eszmék országszerte a legszélesebb néprétegekben igen népszerűek voltak. A parasztság, a középbirtokos osztály, a városi polgárság, az alsópapság, s az ifjúság is az antiszemita eszmékért lelkesedett. 

Istóczy működését kezdettől fogva nagy figyelemmel kísérték külföldön, főleg Németország antiszemita köreiben. A német antiszemita vezetőkhöz Islóczyt meleg baráti kapcsolatok fűzték. A német bajtársak Istóczy iránt érzett nagyrabecsülésüket díszes emlékirat és emlékserleg ajándékozásával fejezték ki. Istóczy nagy tekintélye a drezdai első nemzetközi antiszemita kongresszuson (1882. szeptember 11.) jutott különösképpen kifejezésre. A kongresszus főelőadója is Istóczy volt. A tárgyalások legfontosabb eredménye az ugyancsak Istóczy által szerkesztett Európa népeihez és kormányaihoz intézett kiáltvány volt. Ez a manifesztum megrázó szavakkal tárja a világ elé a zsidóság bomlasztó tevékenységét, s azt a sorsot, amely minden európai kultúrnépre vár, ha ezek a népek nem fognak össze s nem küszöbölik ki magukból a pusztulás okozó fertőző elemet. 

„Valamint az elmúlt évszázadok folyama alatt az európai keresztény népek kultúráját, civilizációját, jólétét és jövőjét felváltva az arabok, a tatárok és a törölök fenyegették, amely idegen fajú és vallási népek támadásait s rohamait az európai keresztény népek fegyverei annak idején diadalmasan visszavertek, úgy napjainkban az európai keresztény népek kultúráját, civilizációját, jólétét és jövőjét egy, ama támadó népelemeknél nem kevésbé veszélyes, sőt tekintve eszközeit és céljait, azoknál tán még veszélyesebb idegen népfaj fenyeget. S ez az idegen népfaj a zsidóság. 

Az európai keresztény népek helyes ösztöne a legújabb időkig féken tartotta ezt az esküdt, természetes, öröklött ellenséget, amelynek ellenében törvényhozási megszorító, de félrendszabályoknak bizonyult intézkedése voltak az európai népek védőfegyverei. 

Ez az állapot azonban a jelen század elejétől kezdve az egyes európai országokban fokozatosan, gyökeresen megváltozott. 

A francia forradalomnak diadalra jutott eszméi a szabadság, egyenlőség és testvériség, a zsidó népfaj előtt is ledöntötték ama korlátokat, amely korlátok a keresztény népek védelmére voltak felállítva. 

A szabadság elve alkalmaztatott arra a népfajra is, amelynek mindenütt első és legfőbb törekvése a többi népeket a rafinéria minden nemével morális és vagyoni rabigába verni, mert vallási és nemzeti hagyományaik szerint mind e népek csak arra varnak teremtve, hogy őneki szolgáljanak. 

Az egyenlőség elve alkalmaztatott arra a népfajra is, amely nem akar egyenlő lenni velünk, magát mintegy Istentől privilegizált népnek, a többi embereket pedig alsóbb lényeknek, tisztátalan állatoknak tartja. 

A testvériség elve alkalmaztatott arra a népfajra is, amely bennünket, a nemzsidókat, felebarátainak, embertársainak nem ismer el, s amelynek Talmudja értelmében a nemzsidók kiirtani való ellenségek, akiket csalni, lopni, kizsarolni, a bukás örvényébe taszítani, ellenük hamisan esküdni, őket megbecsteleníteni, sőt meggyilkolni is Istenük előtt kedves cselekedet” — mondja a manifesztum bevezető részében. 
Európa a keresztény népeké, s ezért az ellenséges és uralkodni vágyó, nem keresztény népelemek hatalmi törekvéseinek kísérleti teréül nem szolgálhat. 

A kiáltvány befejező részében egyebek között a következőket olvashatjuk: 

„És ha e szózatunk nem fog kiáltó szó maradni a pusztában, hanem az európai keresztény társadalom az őt fenyegető veszély tudatára ébredve haladéktalanul megragadja a jogos önvédelem törvényes eszközeit, úgy a XIX. század homlokáról rövid idő alatt le lesz törölve az a szégyenfolt, hogy 7—8 millió főnyi kultúrellenes népfaj, a semitikus zsidófaj szellemileg, moraliter és pénzügyileg zsarnokoskodjék negyedfélszás millió főnyi emberfajon, azon az emberfajon, amely szellemi és fizikai fölényénél fogva hivatva van saját magát tökélyre vitt civilizációjával együtt, diadalmas fegyvereivel, s a béke munkájával öt világrészben elterjeszteni.” 

A zsidók elhatalmasodása 

Újabb négy évtizednek — méghozzá milyen negyven esztendőnek — kellett eltelnie, amíg a zsidókérdés az ezerkilencszázhúszas évek elején újra szóhoz juthatott a magyar közéletben. Nem térhetünk ki ezúttal azokra a próbálkozásokra, amelyek — mint Darányi Ignác és Egán Ede ruténföldi akciója — közben itt-ott kísérletet tettek a zsidóság gyors ütemben fokozódó térfoglalásának feltartóztatására. Ezek a kísérletek amúgy is csak késleltetni tudták legfeljebb, de nem megállítani a zsidóság mindenütt megnyilvánuló térhódítását. A századfordulókor a magyar gazdasági élet már egészen a zsidóság uralma alatt van. Valamennyi bankban és pénzintézetben övek a vezető szerep. A gyáripar is nekik jövedelmezett. Pedig ezen a téren a kezdeményezés az úttörés nehéz, fáradságos munkája nem a zsidóság érdeme. A banktőke bekapcsolódásával egymásután szerzik meg a nem zsidó alapítású vezető iparvállalatokat. Ebben az időbon már teljes mértékben érvényesül a zsidóság befolyása szellemi életünkben is. A vezető budapesti lapok egy-kettőt kivéve zsidó tőkeérdekeltségbe tartoznak, s a zsidó szellemi irányítás alatt állanak. A nemzeti vagyon egyre nagyobb hányada csúszik át zsidó kézbe. 

Már-már úgy látszott, hogy a nemzeti társadalomnak nem is lesz többé ereje ahhoz, hogy legalább megkísérelje lerázni a ránehezedő zsidó túlsúlyt. Csak a zsidóságnak az 1918-as és 1919-es szégyenletes forradalmi mozgalmakban tanúsított kihívó magatartása, kezdeményező és vezető szerepe tudta felrázni a magyarságot a tehetetlenségből. 

A visszahatás igen erős volt. Az egész országon úrrá lettek az antiszemita eszmék. A nemzetgyűlés nagy többsége is az antiszemita gondolat hívének vallotta magát. Általános volt a meggyőződés, hogy a zsidóság elveszti a liberális korszakban megszerzett nagy hatalmat. Ezek a remények azonban nem váltak valóra. A zsidóság jóformán semmit sem veszített korábbi birtokállományából. Mi volt vajon az oka annak, hogy a politikai hatalom birtokában sem sikerült az antiszemita programot legalább részben megvalósítani? 

Mindenekelőtt külpolitikai nehézségek jelentkeztek. Mi akkor akartuk idebenn a zsidóság hatalmát letörni, amikor körülöttünk és egész Európában a zsidóság politikai és gazdasági hatalmának tetőpontján állott. Olyan nemzetközi diplomáciai és pénzügyi erők vonultak fel ellenünk, amelyekkel a Trianonban szétszabdalt Magyarország nem birkózhatott meg. De idebenn sem volt minden rendben. Az úgynevezett keresztény nemzeti irányzatnak nem volt oly tekintélyes kimagasló alakja, aki alkalmas lett volna arra, hogy a szétforgácsolódó és szertehúzó erőket összefogja. A „fajvédő-ébredő” püspök, Prohászka Ottokár talán egyedül lett volna alkalmas erre a feladatra. Az ő érzékeny, finom lelke azonban nem tudta elviselni a kicsinyes politikai intrikákat. 

Prohászka a liberális kormány bűneiről 

Prohászka már pályája kezdetén, a századfordulón, fiatal tanár korában világosan látta azt az anyagi romlást, lelki, erkölcsi és szellemi bomlást, amely a zsidóság terjeszkedésével együtt járt. Ahol alkalma nyílt rá, bátran fel is emelte szavát a zsidóság kizsákmányoló, élősdi, értéket, szépet, jót, nemest és magasztost megsemmisítő szellemi tevékenysége ellen. A politikától azonban mindvégig távol tartotta magát. Csak a két zsidó forradalom megalázó és megszégyenítő tanulságai érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy ő is kiveszi részét a nemzetébresztő munkából. A zsidókérdésről vallott nézeteit tömören kifejezi „Die Judenfrage in Ungarn” címen írt kis tanulmánya: 

A zsidók mindenre kaphatók voltak a forradalom előtti és alatti években, ha az ősi hagyományoknak, a nemzetfenntartó erőknek szétrombolásáról volt szó. Magyarországot leterítették, az országot elárasztó idegen szörnyetegek, a tébolyodottak áradata zúdult az országra; és ezek az emberek mind magyarul beszéltek, de egészen zsidók voltak. A felébredt Magyarország megdöbbenve nézett erre a söpredékre, amely mindenre, gyilkosságra és a legiszonyúbb bűnre is képes volt, és csak most, saját sírja szélén jött rá, hogy milyen veszély fenyegeti azt a népet, amelyik egy másik, számára idegen népet befogad anélkül, hogy azt asszimilálni tudná. A magyar nép feleszmélt és látta, hogy a zsidóság számban, hatalomban vagyonban és befolyásban egyre gyarapodott; úgy látta, az a veszély fenyegeti, hogy saját országában megvetett, kifosztott és megfojtott lesz… 

(...) 

Magyarország nemzeti állam akar maradni. Erről azonban addig nem lehet szó, amíg a zsidó elem ilyen arcátlanul és tapintatlanul terjeszkedik. Vagy talán van valakinek bátorsága ezt a jogunkat elvitatni? Talán Amerika emel kifogást, amelyik a nemkívánatos bevándorlókat távol tartja magától? Vagy talán az az Anglia, amelyik megakadályozza a keleti zsidóság bevándorlását? Egyedül nekünk kell a mértéket nem ismerő idegenektől tönkremennünk? Liberális kormányaink eddig hallgattak és tétlenül nézték, hogy a zsidóság fortéllyal és ravaszsággal, munkával és szorgalommal is miként szárnyalja túl e keresztény magyar népet. Mi most világgá kiáltjuk, hogy a korlátlanul növekvő zsidóságot mi nem bírjuk tovább elviselni és le akarjuk rázni a nyakunkról. 

Száz esztendő tanulságai 

Most, amikor minden jel arra vall, hogy elérkezett a zsidókérdés végleges megoldásának ideje, az elmúlt száz év tanulságait nem szabad figyelmei kívül hagynunk. Láttuk, hogy egy évszázad előtt az antiszemitizmus még csak a tömegek életösztönében pislákoló érzés volt, négy évtizeddel később Istóczyék már szervezett politikai mozgalommá fejlesztik az antiszemita törekvéseket, de még nincs elegendő erejük ahhoz, hogy döntő politikai tényezőként léphessenek fel a magyar közéletben. Újabb négy évtized múlva már-már parlamenti többséget kap a zsidóság elleni önvédelmi harc eszméje és programja. Az akkori európai viszonyok és saját szellemi felkészültségük hiánya következtében nem tudtuk megoldani a zsidókérdést. 

Ma Európa túlnyomó részé velünk együtt el van szánva arra, hogy bármi történjék is, végleg felszámolja a zsidókérdést. A mi feladatunk most a zsidókérdés sikeres megoldásához szükséges tudást, ismereteket, általános szellemi felkészültséget megszervezni. E cél szolgálatára szerveztük meg a Zsidókérdés Kutató Magyar intézetet. Az Intézet kötelékében dolgozó szellemi munkaközösség feladatául tűzte ki többek között a magyar antiszemita Mozgalmak részletes oknyomozó történetének megírását, a zsidókérdés hazai alakulásának feltárását, a zsidóság politikai, társadalmi, közéleti, társadalmi és kulturális befolyásának vizsgálatát. De nemcsak a múlt, a jelen és méginkább a jövő érdekel minket. Részletes adatgyűjtés alapján pontos helyzetképet akarunk magunknak alkotni a zsidóság számbeli erejéről, társadalmi rétegeződéséről, foglalkozási megoszlásáról, vagyoni helyzetről, hogy ezeknek az adatoknak birtokában részletes terveket készíthessük a zsidóságnak a magyar életközösségből előbb-utóbb sorra kerülő eltávolításához. Így érkeztünk el egy évszázad múltán a népi antiszemita mozgalmaktól a zsidókérdés rendszeres és módszeres tudományos vizsgálatáig és ennek alapján a kérdés végleges megoldásáig. 

(Magyarság, 1943. április 4.)

vége