2012. szeptember 30., vasárnap

Kiss Sándor: ZSIDÓ FAJISÁG - MAGYAR FAJISÁG

Kiss Sándor: 
ZSIDÓ FAJISÁG - MAGYAR FAJISÁG

Ha a zsidó és magyar faj érvényesülési harcának kilátásait akarjuk vizsgálni, meg kell állapítanunk a két nép fajiságát. Minthogy fajfogalom kétféle van, antropológiai és szociális, aszerint van kétféle fajiság is. De minden eset­ben a fajiság azon testi és lelki jegyek foglalata, melyek az illető népet jellemzik más fajokkal szem­ben. Tiszta antropológiai fajisága csak ősnépnek van; ellenben szociális fajisága minden kultúrnépnek. Az antropológiai fajiság túlnyomólag testi jellemvonáso­kat foglal magában, a szociális fajiság meg éppen lelkieket. A tiszta antropológiai fajiságú ősnép arány­lag egyszerű társadalmi viszonyok közt él, kevés vér­keveredésen ment még át, s így a hozzátartozó faj­vérek sok testi sajátságban megegyeznek. Pszichikai jellemvonásaik még egyszerűek és gyéren vannak, mert történeti múlt nélkül, intézmények híján és pri­mitív szociális berendezkedés mellett nem lehetett alkalom lelki sajátságok kifejlődésére és sokasodására. Ilyen antropológiai fajisága van mondjuk a hotten­tottáknak, vagy az eszkimóknak. Minél több viszon­tagságon esett át egy népfaj, minél gazdagabb szo­ciális intézményekben, annál inkább fejlődik át antro­pológiai fajisága szociális fajisággá. A fajjellemző testi vonások meggyérülnek, a lelki vonások megszapo­rodnak. A történeti válságok során ugyanis többször nyílik alkalom különböző fajú néptöredékek felszívá­sára, emiatt az eredetileg egységes antropológiai jel­leg elmosódik és felaprózódik egymástól eltérő típu­sok és variánsok sokaságára. Ámde ugyancsak a hosszú történeti múlt megsokszorozza a faj tapasz­talásait, szaporítja az intézményeket és az intenzív szerveződés kötelékeivel fűzi össze a faj egyéneit. Ez a folyamat egyrészről szaporítja a közös viszontag­ságokon átesett, azonos élményekkel gazdagodott fajvérek lelki tulajdonságait; másrészt a folytonos érint­kezés hosszú ideje lehetővé teszi az egyező lelki jellemvonások elterjedését és állandósulását. Azonos viszontagságok, azonos intézmények, egyforma neve­lés és társadalmi kényszer hatása alatt a népfaj egyé­neinek lelkialkata mindjobban egyenlősül, ezt az egyen­lősült lelkialkatot hagyomány és szoktatás századokon keresztül származtatja tovább nemzedékről nemzedékre, mígnem többé-kevésbé öröklékennyé válik. Ez a lelki jellemvonásokban gazdag, s részben öröklékeny fajiság a szociális fajt jellemzi, annak az egyéneit akkor is összekapcsolja egy faji közösségbe, ha beolvadás, vagy vérkeveredés útján jutottak a faj kötelékébe. Az egységes szociális fajiságú népben, mini amilyen a magyar is, sokféle antropológiai típus egyénei feltalálhatók, ezek az ezeréves mint vérkeveredéseire utalnak vissza: de a fajvérek mégis meg­lepően egyeznek pszichikai tulajdonságaikban, és más népfaj egyéneivel szemben feltűnőlelt egyező lelki­ apparátussal viselik a létharcot. A modern társada­lom keretében szinte kizárólag pszichikai készségek­kel viseltetik a fajok érvényesülési harca, azért a faji­ságok vizsgálatánál nekünk is arra kell a fősúlyt fek­tetnünk. Az alábbiakban a zsidó faj szociális fajiságát fogjuk vizsgálni a magyar faj szociális fajiságával szemben.

Ágoston Péter A zsidók útja című könyvében tagadja a zsidók fajiságát. Nem nagy súlya van ennek a tagadásnak, mert ő általában minden népfaj­nak, sőt állati és növényi fajoknak a létezését is ta­gadja. Mégis ki kell rá térnünk, mert a műveletlen és félművelt körökben elég gyakran felbukkan ez a különös álláspont. Magyarázatát mindenütt, Ágoston Péternél is, abban találjuk, hogy az illetők nem isme­rik a fajiság fogalmát. Ágoston kiírta valahonnan a kerekföld minden zsidajának antropológiai típusát, s a végén rámondja, hogy ennyi különböző antropoló­giai típus mellett nem lehet „egységes zsidó fajról” beszélni. Hogy az abesszíniai zsidóknak fekete a bőre, a kínaié meg sárga. Hogy a zsidóság pszichikai jellemvonásai nem is a vérből erednek, hanem a két­ezer éves történeti múlt fejlesztette ki azokat. Mivel ezek a lelki tulajdonságok kifejlődtek, s nincsenek meg a világ teremtése óta, azt hirdeti, hogy azok nem is lehetnek tartozékai a zsidó fajiságnak. Ebből látszik, hogy Ágoston valami misztikus természeti hatalom­nak tartja a fajiságot, mely ha van egyáltalában, örök, változhatatlan és szuverén. Így aztán nincs mit cso­dálkozni, hogy nem ismer sem zsidó fajt, se semmiféle népfajt, sőt állati és növényi fajokban sem hisz. Nem tudja, hogy semmi sem igazolta annyira Herak­leitos mondását, hogy παντα ρει, mint a fejlődéstan. A fajok az életküzdelem során, a kikerülhetetlen kör­nyezeti hatások, a természetes és ivari kiválogatódás révén szakadatlan változnak. Így lesz a terciérkori anchitherium-ból a mai ló, a szekundérkori saurosok­-ból a mai gyík, a turáni ősmagyarból a mai magyar. És azért, ha egy nép fajisága külső testi jegyekben meggazdagodott, szóval az antropológiai értelemben vett fajiság szociális fajisággá finomult, azzal az illető népfaj nem szűnik meg a legszigorúbb természettudo­mányi jelentésű fajnak maradni. Hogy a magyarországi zsidóság is milyen egységes fajiságú, határozott jellegű faj, azt eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy az egész magyar nemzetnek tökéletesen a nyakára ült. A magyar­országi zsidó nép fajisága olyan gazdag, hogy lelki jellem­vonások mellett bőségesen tartalmaz még testi jegye­ket is. A magyar zsidóság tehát nemcsak szociálisan egyöntetű faj, hanem antropológiailag is tiszta race, ami arra mutat, hogy ez a faj ugyancsak kevés vérkeveredésen ment keresztül évezredek óta. Ezért ismeri fel minden valamirevaló megfigyelésű ember már az első látásra is a zsidóban a zsidót. Egyéb­iránt nekünk kevés kutatnivalónk van a zsidó fajiság szomátikus jegyei közt, még ha vannak is, mert a mai társadalomban már nem az orr alakja, a haj göndörsége, vagy a testalkat ereje determinálja vala­kinek a boldogulását, hanem a lelki diszpozíciók.

A zsidó fajiság egyetemes, határozott és rette­netes ellenálló. Egyetemes, mert ugyanazon faji tulaj­donságok majdnem minden zsidónál feltalálhatók ugyanazon összefüggésben, s ez pl. a magyar faji­ságra korántsem mondható el annyi jogosultsággal. Határozott, mert egészen jól körül lehet hatórolni azt a pszichikai komplexumot, ami általában minden zsidót jellemez. Ellenálló, vagyis a zsidót semmiféle kényszerűség nem tudja kiforgatni faji sajátságaiból. Akármilyen társadalmi környezetben nő fel a zsidó, akármilyen ellenséges vagy barátságos hatások nyo­másának van kitéve, a zsidó fajiság acélos merevség­gel szegül ellene minden változásnak és megmarad olyannak, amilyennek kétezer év alatt kialakult. Egyéb­iránt ezen nincsen semmi csodálnivaló: a zsidó év­ezredek óta él tökéletesen zárt faji életet, vérkeresz­tezéseken nem esett át, szociális helyzete, parazita életmódja temérdek idők óta változatlan volt: nem volt hát semmi alkalma a variálódásra. Így lelt a zsidó fajiságnak legsarkalatosabb jellegévé az invaria­bilitás, a változatlanság. Tökéletesen ellentéte ennek a magyar fajiság. A magyar nép turáni fajisága már ab ovo csekély ellenálló erejű, akárcsak a többi turáni népeké; ehhez járul még a magyar faj viszontagsá­gos élete a történeti idők során, a különböző társa­dalmi rétegekben való tagozódás századokon keresz­tül, sokszoros vérkeveredés. Ezen tényezőknek kikerülhetetlen biológiai eredménye a nagy variabilitás, a Változékonyság. A magyar nép fajisága csekély ellen­álló erejű. Úgy van ez a növény- és állatvilágban is. Amely állatfajt vagy növényfajt sokféle természeti környezetben tenyésztenek, sokféle keresztezésnek vetnek alá (pl. a kutya, a szarvasmarha, a búza, a bab), az temérdek variánsot hoz létre s faji sajátságai nem is olyan konzervatívok, mint amely fajnak az élete konstans feltételek közt folyt le (pl. a tigris, majom­kenyérfa). Előre óvást teszünk itt az ellen, nehogy valaki a fajiság invariabilitását, változatlanságát összetévessze az egyéni alkalmazkodóképesség hiányával, vagy a faji változékonyságot egyéni alkalmazkodó­képességben keresse. Ennek már a zsidó és magyar faj szembeállítása kielégítő cáfolatát adja. A zsidó fajiság állhatatos, változatlan, szívós, tulajdonságait megőrzi; ámde ezen tulajdonságok életrevalók és az egyént képesítik a legmostohább viszonyok közt való boldogulásra, ha megtalálja a neki való környezetet, a kizsákmányolható dolgozók tömegét. A magyar fajiság lágy, csekély ellenálló erejű, de a magyar ember azért korántsem képes olyan hirtelen beletalálni magát akármilyen új helyzetbe, mint a zsidó.

Minthogy minden lélekanalízis csak akkor állhat meg, ha a kifejtett eredmények nem függetlenül áll­nak egymás mellett, hanem egymásnak korrelatív fel­tételei, az alábbiakban arra törekszem, hogy a faji jellemvonásokat kölcsönös összefüggésükben magya­rázzam. Azért célszerűnek látszik, hogy a fajiság lélek­tani jellemvonásait értelmi, érzelmi és akarati csopor­tosításban tárgyaljuk, hogy ezáltal könnyebben áttekinthessük a vonatkoztatásokat. Értelmiség tekinteté­ben a zsidóra határozottan megállapíthatjuk, hogy a legintelligensebb faj a hazánkban élő összes népfajok közt. Hiú nemzsidók sokszor tiltakoztak már e megállapítás ellen, az objektív vizsgálat mégis ezt iga­zolja. Persze nem azt jelenti ez, hogy az összes zsi­dók értelmesebbek volnának az összes keresztények­nél. Sőt a húszmilliónyi nemzsidó lakosságban bizo­nyára több milliónyi olyan értelmes ember van, kiknek az intellektusát a zsidóságéval egészen egyenrangúnak kell tekintenünk. Csakhogy egy fajnak a boldogulá­sában nem az értelmes egyének abszolút száma ját­szik szerepet, hanem a faj átlagos intellektuális szín­vonala; már pedig az átlag zsidó határozottan intelli­gensebb, mint az átlag nemzsidó. Kiemelem, hogy itt nem az értelmi képzettséget, vagy a műveltséget kell érteni, hanem az értelmi diszpozíciókat, szellemi ké­pességeket. És ezt az állításomat nem arra alapítom, hogy a középiskolai tanulók közt a zsidók átlag jobb tanulók, mint a nemzsidók; mert ezt az elsőséget legtöbbször ki lehet magyaráznia zsidó szülők elő­nyösebb osztályhelyzetéből, a sokkal nagyobb otthoni kényelemből, az erőteljesebb táplálkozásból.  Hanem avval igazolom, hogy a zsidó tanulók szellemi fejlő­dése sohasem bicsaklik meg a 20 éves korban, sőt akkor vesz igazi lendületet és eltart egészen a férfi­kor derekáig; ellenben a keresztény egyének óriási százaléka a 20 év körüli korban szellemileg zátonyra kerül, értelmi továbbfejlődése megakad, pályájában letörik, vagy ha keserves kínnal elvergődik is a diplo­máig, hivatásának mindvégig harmadrendű, selejtes tölteléke marad, s a zsidó szaktársaival értelmi erő dolgában össze sem tehet hasonlítani. Persze nem szabad itt számításba venni azokat, akik az anyagi támogatás kimerülése miatt törnek le tanulói pályájuk közepén, mert a nemzsidók közt, sajnos, ilyenek is akadnak igen sokan. De ezeket leszámítva is, min­denki igazolva találja állításomat, ha saját kartársaira gondol. Zsidó osztálytársai többnyire közepes ered­ménnyel elvégezték a középiskolát; főiskolákra, egyetemre kerülvén, egyre fokozódó biztossággal haladtak az oklevélig. Végül bármilyen minősítéssel szerezték meg az oklevelet, a maga hivatásában legtöbbjük kiválóbbnak, intelligensebbnek bizonyul, mint a nem­zsidó osztályosok átlaga. A nemzsidók értelmi növekvése nagy átlagban csak a huszadik évig tart, s ekkor megakad sokszor a legbrilliánsabb, a legtöbbet ígérő tanulók fejtődése; a zsidók értelmi fejlődése egyre fokozódó intenzitással egész a férfikorig tart, s ekkor már a nemzsidó értelmiségieknek csak csekély száza­léka tart lépést a zsidóval. Ennek magyarázatát a következőkben találom. A zsidóság ősidők óta él kereskedelemből, közvetítésből, nyerészkedésből, uzso­rából, részint mert maga sem igen vágyott egyéb foglalkozásokra, meg az eltartó társadalom is kirekesztette más kereseti ágakból. Ebben a parazita élet­módban a zsidó egész életében rá volt utalva arra, hogy figyeljen, ítéljen, következtessen, embereket, hely­zeteket, kilátásokat tanulmányozzon. Erre az állandó szellemi feszültségre nem is annyira a gyermekzsidó volt ráutalva, mint inkább a felnőtt, aki már családot tartott el spekulációinak a jövedelméből, küzdött a törvények kényszerével, az eltartó társadalom önzésé­vel és könnyelműségével. A szellemi működésnek ez az évezredeken át tartó kényszere belerögzítette a zsidó fajiságba azt a faji jellemvonást, hogy az intel­lektuális fejlődés még a férfikorban is eleven, mint ahogy eleven volt az összes ősökben évezredekre visszamenőleg. Ugyanezen okokból kell magyaráznunk a zsidók nagy lélekismeretét, emberekkel való bánni tudását. Örökösen szemben állván az eltartó társadalom önző és ellenséges magatartásával, kisebbségénél fogva rá volt utalva megbízhatóan figyelni az embe­rek gondolkodását, érzését és szándékait; számot kellett vetnie az emberi természet minden sajátossá­gával és folyományával; az emberek magatartásának minden tünetéből olvasnia kellett, hogy idejében elébe ­állhasson a fejleményeknek, hogy meglepetések ne érjék. Aki erre az állandó szellemi feszültségre elégtelen volt, az természetes szelekció útján többnyim el is bukott, és a kiválogatottak tenyésztek tovább. Mit látunk most már a nemzsidók részéről? Ezek ősei nemesek, polgárok, vagy jobbágyok voltak. A nemes úrfi, ha elvégezte iskoláit, hazatért testi és lelki erőfeszítés nélkül élni egy vagyon jövedelméből. Az ilyen élethez nem kellett értelmi erőfeszítés, mert a nemest maga a társadalmi rend tartotta el automa­tikusan. Viszont ugyanaz a társadalmi rend a jobbá­gyot kalodába törte, százszorta sanyarúbb sorba, mint a zsidót. Ez a helyzet nemcsak hogy nem fejlesztette a jobbágyosztály értelmi készségeit, de még akadá­lyozta is. Társadalmi osztályhelyzete a jobbágyot örökös testi munkára kárhoztatta s még annak töké­letesítésére sem volt meg az inger, mert a gyümöl­csözőbb munka csak a földesúr hasznát szaporította. A törvény a jobbágy egész életét, minden akarását a nemesnek szolgáltatta ki, ebben az egyoldalú függésben nem nyílt alkalom az önálló lelki aktivitásra. Míg a félig kötött helyzet a zsidónak az intellektusát felfokozta, a teljes gúzsbakötés a jobbágyelem értel­miségét mélyen süllyesztette a normális alá. A fejlő­déstan sarkalatos törvénye, hogy az egyéni és törzsfejlődés folyamán tökéletesednek mindazok a szervek, képességek és aktivitások, melyek folytonosan hasz­náltatnak, ellenben visszafejlődnek, elcsökevényesed­nek azon szervek, képességek és aktivitások, amik a létküzdelemben nem gyakoroltatnak. Sem a nemesi, sem a jobbágyi élet a húsz éven túl nem kínált további ingert az értelmi fejlődésre: akkorra a nemes tökéletesen elsajátította az úri élet minden cselekvés­módját, a jobbágy is belétört addig az ő egyforma, akarattalan, robotos életébe; étetők azontúl egyfor­mán folyt naptól napra. A törzsfejlődésnek ezen mozzanataira vezetem vissza azt a sajátos különbséget, amit a zsidó egyénnek egész a férfikorba benyúló folytonos szellemi fejlődése mutat a fajmagyarságnak a huszadik év körül számos esetben megfeneklő ér­telmi fejlődésével szemben. A városi polgárság hely­zete még á legkedvezőbb az általános intellektus ki­tenyésztéséhez, életmódja, jogi helyzete, cselekvési köre sokban hasonlítván a zsidóéhoz. Valóban a zsi­dóval szemben azok a fajok állják legnagyobb siker­rel a létharcot, melyekben számottevő réteget képviselt a polgári elem. A magyar polgárság nagyon csekély számú volt, többnyire nem is régibb a török hódoltság megszüntetésénél, ezért is marad alatta az átlagos magyar intellektus az átlagos zsidó intellek­tusnak. A nő és férfi értelmi fejlődése is ugyanazon viszonyt mutatja, mint a magyar és zsidó egyéneké általában. A nő 16-18 éves koráig nemcsak hogy versenyez a férfival az értelmi haladás tekintetében de sokszor előtte is jár. Ekkor a nő fejlődése többnyire megállapodik, és hirtelen elmarad az átlagférfi további fejlődése mellett. Ebben a korban ugyanis a nő évezredek óta kitartottá lesz és nincs meg az inger a további fejlődésre. A néger és indián iskolás­ gyermekeknél is általánosan tapasztalták, hogy 10-13 éves korukig átlag jobb tanulók a fehér gyermekek­nél. Itt az értelmi fejlődésük megakad, a fehér gyer­mekek intellektusa pedig még csak ezután kezd tel­jes pompájában kifejlődni. A filogenetikus magyará­zat itt is azonos a fentebbiekket : az erdőben kóborló, nomád élet nem igényel nagyobb értelmiséget, mint amit a 10-13 éves kor is tud már nyújtani.

Már mondottam, hogy a zsidók boldogulása attól függött kétezer éven át, hogy miként tudtak bánni az eltartó társadalom egészével és egyéneivel. Az emberek gyöngesége, könnyelműsége, megszorult­sága bizonyos határozmányok között ki volt nekik szolgáltatva, de állandóan fenyegette őket az eltartó társadalom haragja is. Állandóan emberek között sürgölődvén, folyton az üzletkötés sikerére ügyelve; ezer alkalmuk volt kitapasztalni, milyen szuggesztív fogások miképp befolyásolják az embereket, miképp lehet a bűnt beállítani tetszetősen, milyen furfanggal lehet megkerülni a törvényt, milyen áldozatra kész a megszorultság, mi fegyverezi le az önkényt, mivel lehet kedveskedni a hiúságnak: egyszóval, hogyan befolyásolhatók az emberek. Ez a kétezer éves gyakor­lat egy sajátságos értelmi vonást fejlesztett ki a zsidó fajiságban; ami különben az érzelmi és akarati tulajdonságokkal is rokon: a befolyásoló ösztönt. A zsidó­nak minden szava, arcjátéka, cselekedete állandó fe­szültséggel arra irányul, hogy befolyásoljon rajta kívül állókat, egyest vagy tömeget. Ez a sajátságos attitüde szakadatlan szellemi éberséget, ernyedetlen akarati nekifeszülést követel és erre semmiféle más faj nem képes annyira, mint a zsidó. Folyton figyeli önmagát, szavainak, mozdulatainak hatását, a vele szemben álló egyén vagy csoport lelkiállapotát, hogy a vezetést, a kezdeményt soha ki ne engedje a kezeiből. Az üzlet sikere mindig a két üzletkötő fél lelki kapcso­latának minőségétől függ: aki befolyásol, nyer, aki befolyásoltatik, veszít. Azért a zsidó minden körül­mények közt hatni, irányítani, befolyásolni törekszik. Ezt a befolyásoló ösztönt támogatja a zsidó szellem elevensége, kezdeményes volta. Bármit csinál a zsidó, az ő lelki tevékenységének mindig a befolyásoló ösz­tön teszi az alaptónusát: üzletben, politikában, iroda­lomban, művészetben. Ezt a tüneményes befolyásoló erőt az igazolja legjobban, hogy mi magyarok mit sem tudunk róla.

A szuggesztív állapotnak az a sajátsága, hogy a lelki kapcsolatot az egyik fél a maga részéről előidézett­nek, befolyásoltnak tudja, a másik, a befolyásolt fél, kölcsönösnek hiszi. A magyar, mint lassú szellemű, ernyedő akaratú faj, par excellence befolyásolható, szuggesztibilis típus. A magyar kitűnő nyájegyed, mert a vezetettség szellemi lassúságának, kezdeménytelen akaratának nagy kényelme; mert a vezetettséghez tizedrészannyi lelki aktivitás sem szükséges, mint a vezetéshez. A vezetettségtől nem szenved, mert nincs indítása mást tenni az előtte hordott szuggesztív gon­dolat helyébe. Kitűnő csendőr, pénzügyőr, postás, katona és rendőr. Mert fegyelmezhető, a kapott uta­sítást okosan és hűen követi. A zsidó ellenben nagyon rossz nyájegyed, az idegen részről jött gondolatot bizalmatlanul fogadja; irányítást nem elfogadni, hanem adni szeret. Kiemelem, hogy a zsidó befolyásolás alakja sohasem parancs vagy rendelkezés, hanem rábírás, rábeszélés, útmutatás, meggyőzés, terelgetés, uszítás, izgatás, buzdítás: egyszóval a befolyásolásnak mindazon formái, melyek a befolyásoltat meghagyják abban a szubjektív hiedelemben, hogy a saját akara­tából, saját kezdeményére cselekszik. A zsidó politikus vagy demagóg így beszél: „Látjátok, hogy a dolog így és így áll, a helyzet ez meg ez, tovább nem vár­hatunk, ezt kell cselekednünk; aki nem így tesz, az gaz vagy buta”. Szóval a zsidó megdöbbent, elragad és tuszkol. Tökéletes ellentéte ennek a magyar ter­mészet. A magyar lélek, minthogy őszinte, egyenes és inaktív, még a politikusban is csak arra törekszik, hogy magát kinyilvánítsa, hallgatói elé lépjen s maga­milyenségével tetszést arasson: „Itt vagyok, ilyen vagyok, most is azt vallom becsületesen, amit ezelőtt ötven esztendővel, én nem változtam; most is az igazságot hirdetem. Mit szóltok hozzá?” Elképzelhető, milyen óriási különbség van e két típusnak a befo­lyásoló ereje között. De a zsidó nemcsak a politiká­ban, hanem az irodalomban is szüntelen befolyásolni akar. A tárgy csak arravaló neki, hogy annak segítségé­vel terjessze a zsidó morált, a zsidó világnézetet, a zsidó törekvést. Ezért nem kell a zsidó írónak a ter­mészet, mert annak feldolgozásával senkit sem lehet befolyásolni. A természetfestés hiányzik is minden zsidó irodalmi termékből, de műveli a szatirikus lírát az irányregényt, az iránynovellát, a drámai műfajokat, mert ezek mind alkalmasak a zsidó morál, a zsidó életelvek terjesztésére. A zsidónak a tudományban is a befolyásolás a kenyere. Botanikus, vagy zoológus zsidó épp oly ritkaság, mint az anyaggyűjtő hisz­torikus, mert ezekkel nem lehet befolyásolni. Ellenben a feldolgozó történetíró, jogász, közgazda, pszicholó­gus, szociológus bőven van közöttük, legtöbb persze abban a szakmában, mely a vagyongyűjtésnek is ked­vez. Eszményi hivatottsága van a zsidónak az újság­írásra, a tudománynépszerűsítésre: megannyi eszkö­zök a tömegek leigázására.

A zsidó fajiság érzelmi természetű jellemvonásai közt leghamarább a féktelen zsidó faji önérzet ötlik szemünkbe. Nincs nép; mely annyira tisztelné a múlt­ját, annyira becsülné a faját, oly exkluzív féltékenységgel munkálná a jövőjét, mint a zsidó. A faji önérzet segíti a zsidót abban, hogy faji sajátosságai­ról ne mondjon le, a zsidó szokásokat, életelvet, erkölcsöt utódaiba is belenevelje. Szóval a faji önér­zet szolgálja a faji konzervativizmust, a faji állhata­tosságot; de következik is abból: fajának hosszú, változatlan, következetes múltja miatt oly büszke a zsidó. A zsidó faji önérzettel kapcsolatos a faji inger­lékenység, ami azonnal felfortyan a zsidóban, mihelyt saját fajának hibáit és visszaéléseit hallja emlegetni. Ilyesmit a zsidó még célzásokban sem tűr meg. Akármelyik népfajt lehet Magyarországon bírálni, ócsárolni, de a zsidót senki sem meri szájára venni. Beszélhetünk szerb bosszúállásról, oláh alattomosság­ról, tót máléságról, magyar zsarnokságról nyíltan, bármelyik újságban, de zsidó csalást még nem igen hallottunk emlegetni. A zsidó faji önérzet bosszúját mindenki tanácsosnak tartja kikerülni. Ez az inger­lékeny faji önérzet észreveszi a legcsekélyebb tartal­mat, mely közvetve vagy közvetlenül, szóban vagy tettben a zsidóság boldogulása ellen irányul. Féktelen haraggal minden oldalról rárohan a vakmerő kezde­ményre s gúnnyal, rágalommal, anyagi károsítással, jogi furfanggal addig ostromolja, míg el nem tiporta. Gondolni lehet, milyen, megfélemlítő szuggesztív ereje van ennek a szörnyű faji önérzetnek éppen a fajmagyarsággal szemben, mikor annak meg a fajtunya­ság a fő jellemvonása. Miként a zsidó faji önérzet kapcsolatos a zsidó faji állhatatossággal, a magyar fajtunyaság édestestvére a magyar fajiság változé­konyságának. A magyarnak nemhogy faji önérzete nincs, de még faji öntudata is alig. Nem érti, mit tesz fajnak lenni, föl sem foghatja faji hivatását, faji érdekét, faji jövőjét. A fajiság és fajtavériség a magyar­nak olyan absztraktumok, melyeknek megértéséig máig sem emelkedett föl. Bizonyára része van ebben nagy­mértékű felekezeti, társadalmi és politikai széttagolt­ságunknak is, de azzal a helyzet nem válik vigasz­talóbbá, hogy magyarázatát tudjuk adni. Bármiként van is, a magyarság faji önérzete olyan csekély, hogy a mai magyar közéletben, gazdasági életben, politi­kában és irodalomban nyomot se hagy. A zsidó még annyit sem tűr meg, hogy általában a csalást, a front mögötti bujkálást, vagy mondjuk: a pesti nyelvet szidja valaki. Érzi, hogy ezek a vádak az ő fajiságát is érintik; tehát rögtön fölfortyan és ezer argumentummal támad ellene a bírálatnak. A magyar előtt ugyan akárki ócsárolhatja a magyar fajiságot, szidalmazhat­ják nyíltan az ő legszebb faji erényeit, föl se veszi, sőt még maga is beáll az ócsárlók közé. A magyar nem olyan büszke erényeire, mint a zsidóság a bűneire. Ebből magyarázható, hogy a magyar végtelen könnyen kivetkőzik faji sajátságaiból, nyelvéből, szokásai­ból, erkölcséből és kap rajta, ha másokhoz, idegenek­hez hasonló lehet. Száz magyar se tudná megváltoz­tatni egy zsidó gondolkodását, szokását, erkölcsét. De egy zsidó száz magyarét is megváltoztatja. Példa erre a zsidó fajiság térfoglalása a magyar társadalmi erkölcsben, irodalmi ízlésben, társalgási nyelvben és politikában. A magyar fajtunyaság és a zsidó faji önérzet viszonyára vet világot az is, hogy zsidó sza­tócs a miniszterben, a zsidómilliomos a pájeszes galí­ciaiban is elsősorban a zsidót látja és támogatja; ellenben a magyar paraszt egy kalap alá fogva szidja az urat és zsidót, még pedig „az urak” címen, s nem lát a kettő közt különbséget, viszont a magyar parasztfi, ha úrrá cseperedik, a zsidóval versenyezve nézi le a parasztot, a saját vérét, s még örül, hogy ebben a zsidó segít neki.

A zsidó bujaság szintén az évezredes zsidó sors­nak a szüleménye. A zsidó mindig emberek között élt, távol a természettől, kényelemben, testi munkától nem fáradva Az örökös szellemi élet idegrendszerét izgékonnyá nevelte; asszonyainak puha, dologtalan élete, melyben a társas élet örömei sohasem foglalták le más irányban a figyelmét, mindenkor kész melegágya volt a buja ingereknek. A szaporodástól való félelem a zsidóság nemi életét nem mérsékelte, mert nem kellett tartania vagyonmegosztástól az ivadékok között, mint­hogy a zsidó ivadék vagyona elméjében, neveltetésében és erkölcsi elveiben volt. A bujaság olyan feltétlen attributuma a zsidó fajiságnak, hogy mindent beszen­nyez vele, amihez hozzányúl. Szépirodalmat, művészetet, társalgási nyelvet, sőt még a tudományt is (pedagógia, lélektan, jogtudomány, esztétika). A bujaság korlátalt, a szemérmet, a mértékletességet a zsidó lépten-nyomon gúnyolja és üldözi. Minthogy a bujálkodás tulajdon­képpen a test önzése, szépen összefér a zsidó fajiság általános önző jellegével. Az élvezet a zsidó szerint az élet legnagyobb értéke, olyan pozitívum, amit más érték nem múlhat felül, ellenben minden más érték felett uralkodik. Vele szemben a szenvedés, pusztulás és siralom, mint az élet negatív oldalai nem jöhetnek számításba. Innen van az, hogy a bujálkodásra uszító zsidó író csak az élvezet szent jogát magasztalja, de észre sem veszi a kihűlt családi fészket, legföljebb kineveti az elhanyagolt otthon erkölcsi és anyagi nyomorát. Ezt annál inkább teheti, minthogy a saját fajtájának nem árt vele, mivel a zsidó családi életnek egyik fél részéről sem posztulátuma a nemi erkölcs. A zsidó bujálkodással szembe kell állítanunk a magyar szemérmességet. A fajmagyar családi élet tisztasága és szemérmessége olyan, mint a fajmagyar irodalomé: illemes, mértékletes, szigorú egész az ünnepiességig. De itt mindjárt ki kell emelni azt is, hogy semmi más téren nem végzett a zsidó fajiság terjeszkedése pusztítóbb munkát, mint a magyar nemi erkölcs terén. Nem a nagyvárosok nemi erkölcséről szólunk itten, mert az minden világrészen egyforma, hanem a kis­város, a falu zülléséről. Förtelmes erkölcsű zsidó napi­lapok, képes folyóiratok százezerszámra lepték el külö­nösen a színmagyar vidéket már a háború előtt s öt-­hat év alatt undok botrányfészkekké szennyezték a tiszta kisvárosok társadalmát. Az utolsó évtized erkölcsi felfordulása, amit persze a háború egészen tető alá juttatott; mindenkor a legérdekesebb korszaka lesz a magyar erkölcs történetének és sok értékes kutatni­valót kínál annak, aki valaha vállalkozik a földolgozására.

A jezsuitákat azzal vádolják, hogy cselekedetük maximája volt: a cél szentesíti az eszközt. Illetékes forrásból ennek a maximának az érvényét sehol sem lehetett kimutatni. Ellenben a zsidó szellemi termékek özöne, tudományban és szépirodalomban terjeszti a zsidó faji és egyéni élet maximáját: a siker szentesíti a cselekedetet. A célnál legalább posztulátum volt, hogy erkölcsös, vallásos, vagy szent legyen, de a sikernél nincs kikötve semmi. Nem kell magyarázni, hogy ez az életelv egyszerre kizár minden igazságérzést, köteles­ségérzést és felelősségérzést, de matematikai bizonyos­sággá teszi a megbízhatatlanságot. Minden cselekedet­nek ítélkezési mértéke: a föltett szándék sikerrel járt-e? Ha igen, akkor becsülnivaló, „fényes” cselekedet volt, ha felsüléssel járt: hülyeség. Nincs értelmes ember, ki ne látott volna zsidókat nyíltan lelkesedni, rajon­gással magasztalni egy pompásan végrehajtott házasság­törést, csalást vagy sikkasztást. Ámde látott-e már valaki zsidót, kit valamely csalás könyörtelensége, körmönfont­sága fölháborított volna? Mindennapi tünet, hogy nyíltan, napilapokban dicsőítik a jogászi lángelmét, ki a cégéres gazembert kihámozta az igazságszolgáltatás kezeiből. Még a hadseregcsalók pokoli gazságainak oltalmára is vállalkoztak: gúnnyal, fenyegetéssel, bot­rányos meghurcolással terrorizálták az erkölcsi fel­háborodás hangját vagy tetteit; ordítoztak a büntetés szigorúsága, a bíróság elfogultsága, törvények kegyet­lensége ellen mindaddig, míg a terrort el nem ültették kényük szerint. Egész fajtánk anyagi és erkölcsi pusz­tulása mutatja, milyen eredményeket gyümölcsözött a zsidóságnak a sikerszentség maximája, szemben a mi fajunk tunyaságával. Látjuk már, mit jelent: akármi hasznosat szívósan akarni, ezzel szemben: megengedett célt tisztességesen munkálni. A zsidó sikerimádattal szemben a magyar faj igazságszeretete, méltányossága, kötelességérzése és felelősségérzése mind olyan érzelmek, amik fajunk boldogulásának voltak ártalmára. Nyilván­való, hogy ezek az érzelmek iszonyúan nem adaequat értékek a létharcban a zsidó sikerimádat ellen. Ilyen érzelmű fajisággal csak biztos pusztulás lehetett osztály­részünk. A sikerimádat zsidó részről, az igazságosság részünkről voltak azok a létküzdelmi fegyverek, melyek a zsidó uralmi harcot győzelemhez juttatták. Ezen föltételek mellett sikerült a zsidóságnak ötven év alatt mindent eltávolítani, ami útjába került. Legelőször elgázolta a magyar nemességet, melyet elpuhított az ezeresztendős rendi kényelem. Aztán anyagilag és szellemileg leigázta a gyámoltalan és váratlanul meglepett polgári elemet, most aknázza alá az eddig nem is értékelt magyar parasztságot. De még a törzsökös kalmárfajoknak is bukniok kellett ezen inkarnátus erkölcstelen faji jellem­vonás előtt: az emancipáció előtti hazai örmény, görög és német kereskedelem úgy eltűnt egy pár évtized alatt, hogy a mai nemzedék már hírből sem ismeri.

A zsidócsalásokkal szemben mindennap halljuk az ellenvetést, hogy a keresztény kereskedő épp úgy csal. Hozzátehetjük, hogy ebben ma sok igazság van. De csak nálunk, mert aki már valaha közvetlen kap­csolatban volt bármely európai kultúrállam kereske­dőivel, jól tudja, hogy a német, francia vagy angol kereskedővilágban nyoma sincs annak a fékezhetetlen csalódühnek, ami a modern magyar kereskedelmet megbélyegzi. Nálunk a csalásoknak, rászedéseknek, befonásoknak oly mérhetetlen özöne árad napról napra, hogy már emlegetése is csömör. Való az is, hogy a nemzsidó kereskedők közt is szép számmal akadnak, kik beleilleszkedtek a korba. Éppen ezért eszünkben sincs a mai nemzsidó kereskedelmet valami élesen szembeállítania zsidó kereskedelemmel: a mi mai magyar kereskedőink a zsidó kereskedelem tanítvá­nyai. Nemzsidó kereskedőink kilencven percentje zsidó üzletben töltötte tanuló- és segédéveit, ugyan honnan sajátíthatta volna el a kereskedői elveket, ha nem saját főnökétől? A magyar éppen nem az a faj, amely kereskedőnek születik, de nem is az, amely igen keményen ragaszkodna faji erényeihez. A kereskedő­pályára, csakúgy, mint másra, nevelődni kell. A zsidó üzletben nevelődött, fajilag anélkül is tunya magyar faj­vérünk honnan tanulhatna megbízhatóbb üzleti elveket, mint saját nevelőjétől. Azt csak nem várhatjuk tőle, hogy éppen magyar létére egytől-egyig üzleti teremtő zseni legyem, és új elveket, új szellemet támasszon a kereske­delmi életben. Nem is teszi, nem is teheti, hanem követi azt, amit lát maga körül. Annál inkább, mert keres­kedő fajvéreink felnőtt korukban is szüntelenül zsidó környezetben forognak: üzlethelyiségekben, üzleti bürók­ban, kereskedelmi körökben, szakegyesületekben, testü­letekben egy nemzsidó üzletemberre tíz zsidó is esik. Itt sem az egy fogja megváltoztatni a tizet, hanem fordítva. Azt a keresztény kereskedelmet, amit mi a zsidó kereskedelmi morállal szembeállítunk, nem a mai világban fogjuk keresni, mert azt a megbízható és derekas kereskedelmet a zsidóterjeszkedés egypár évtized alatt fölégette az emancipáció után. Az az igazi nemzsidó kereskedelem nem akadályozta meg a magyar fajt abban, hogy lovagias, nemes magyar hírnévre tegyen szert, de a mai zsidó szellemű kereskedelem a csalók és szédelgők nemzetévé avatott bennünket a művelt nemzetek köztudatában. Valóban megérdemelné, hogy valaki néhány esztendőt ráfordítson, kitanulmá­nyozni, hogy a zsidó faji erkölcsnek mi része van abban, hogy a Balkán-államokba való bevitelünk néhány évtized óta oly szédületesen hanyatlik, hogy még a távoli Belgium, sőt Angliának a bevitele is tízszeresen fölül­múlta már a háború előtt; holott azelőtt ezeknek az államoknak mi voltunk legfőbb beszerzőpiacuk. Az nem lehet érv, hogy a víziút olcsóbb a szárazföldi útnál, mert a Németbirodalom szárazföldi úton szállít, a monarchián keresztül még tranzitóvámot is fizet, mégis annak a bevitele a legnagyobb az egész Bal­kánon. Viszont a magyar zsidó kereskedelemnek úgy­szólván csak a határon kell átrakni az árút, árúinak a reklámozására a Magyar Kereskedelmi Múzeum meg az állam évenkint milliókat áldoz, idehaza adómentességgel és állami szubvenciókkal termel, fuvardíj­kedvezményeket élvez, miért nem kell a zsidómagyar árú a Balkánnak, nem is szólva a művelt Nyugatról; miért hanyatlott évről évre balkáni exportunk, miért emelkedett ugyanolyan arányban Franciaországé, Belgiumé, Angliáé, Németországé? Az nem lehet ok, hogy ezek az államok megharagudtak ránk, inkább csak okozat. Különben is Marx szépen kimutatta, hogy a történelem mozgatóerői mindig materiális tényezők, és még a népek érzelmi hullámzásait is gazdasági okok hordozzák: ebben az egy esetten Marxnak föltétlenül igaza van! A balkáni államokat az a zsidó keres­kedelmi morál bőszítette ellenünk, ami a saját erköl­csünket is romlásba döntötte, ami bennünket is kifor­gatott anyagi javainkból, amely keresztülvitte, hogy Magyarország az egyetlen állam, hol a csalás kísér­lete nem büntethető, a csalás gyakorlatára pedig apró büntetésekkel elő lehet fizetni. Nem probléma-e az, hogy az egyetlen balkáni állam, amely ebben a nagy világégésben pártunkra állott, barátságot tudott érezni, Bulgária, azzal tündöklik a többiek között, hogy neki már a világháború előtt úgyszólván semmi kereske­delmi összeköttetése nem volt Magyarországgal... Ezért a bulgár népnek nem volt már oka ránk hara­gudni! Ellenben a többieknek, kereskedelmi kapcsolatunk mértéke szerint, még mindig volt oka bősé­gesen. Külkereskedelmünkben kétségtelenül csak olyan gyakoriak a csalások, mint a belkereskedelemben. A megtorlás lehetősége azonban a mi büntetőtörvé­nyeink fogyatékossága mellett a minimumra redukálódik. Mennyi gyűlöletet, mennyi undort hintett el ez a kereskedelmi erkölcs ellenünk azon államok népei közt, amelyekkel kereskedelmi kapcsolatunk volt? Mindenki emlékszik még a világháborút megelőző évtizedek végeszakadatlan vámháborúira. Ha a történelemnek mozgató okai materiális erők, könnyen meglehet, hogy azok az okok, amik a népek bosszúvágyát ellenünk tüzelték, amik eredményével ma a szegény magyar baka négy világtájon viaskodik, itthon a saját zsidó­ságunk trezorjaiban kamatoznak.

Szégyenérzés akkor fogja el az embert, ha magát valamely vonatkozásban gyarlóbbnak ítéli környeze­ténél. Ilyen baleset nem érheti a zsidót, mert az mint született individualista, magát mindig többre becsüli, mint a környezetét. Ebből magyarázható a zsidó szégyentelenség, szemtelenség, tolakodás, nyilvánosság­keresés. A magyar ember általában rettegi a nyilvá­nosságot. A közérdeklődést csak addig állja, míg nem kerülheti. Ha dolgát végezte, keresi az otthont, az elvonulást. A zsidó poláris ellentéte ennek. Imádja a közszereplést, minden személyes dolgát fórumra viszi. A magyar ember már azért is féli a tömeg fölös­leges érdeklődését, mert úgy érzi, hogy sok szem sokat lát, sok fej sokféleképp ítél s nem akar meg­ítéltetni. A zsidó meg azért keresi a nyilvánosságot, mert befolyásolásvágya hatásra ösztökéli. A tömeget vezetni hivatást érez, mert azt hitványabbnak érzi, mint magát. Annyit jár a fórumon, hogy csak ott érzi magát jól. A magyar népnyelvben a vad jelző olyan embert vagy gyereket illet, aki keveset jár em­berek között, ezért félénk, szégyenlős, bátortalan. Nos, vad zsidót még senki sem látott. A zsidó mindig emberek között forog, nem is szégyenlős, nem is bátortalan. A falusi zsidó szatócsok általánosan ismert függönyözetlen ablaka ugyanazon faji alap­vonásra vall, mint a zsidó milliomosoknak céda fórumkeresése, hírlapi magánélete. A magyar faj szé­gyenlős, nyilvánosság előtt félénk, a zsidó szégyen­telen és tolakodó. Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája: a zsidó se nem szemérmes, se nem koldus. A zsidó szégyentelenség kifejlesztésében nagy része lehet a zsidóság évszázados megbélyegzett éle­tének, minthogy az európai népek törvénye a zsidókat egész a legutolsó évszázadig a megkülönböztető sárga folt viselésére kötelezte, a magyar nemzetet kivéve. Az is igaz, hogy a mi zsidóságunk túlnyomó többsége külföId­ről vándorolt be hozzánk. A szervezetnék alaptörvénye, hogy a kellemetlen behatásokat kikerülni, a kellemetlen érzelmeket kiküszöbölni törekszik. A szégyen is ilyen kellemetlen érzés; ezért az organizmus igyekszik tőle megszabadulni azáltal, hogy a szégyenkeltő behatások iránt érzéketlenné válik, eltompul. Az a nevelő, aki sűrűn szégyenbe hozza, ütlegeli a növendékét, azt éri el, hogy a gyerek utóbb nem szégyenli, hanem kineveti a büntetést. Ami törvény az egyénre az ontogenezis folyamán, ugyanaz törvény a fajra a filogenezis folyamán. Az évezredes megszégyenítés így nevelte a zsidókat a világ legszégyentelenebb fajtájává.

Kant azt tanítja, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik, rút az, ami érdek nélkül nem tetszik. Mint­hogy a zsidó fajiságnak alapvonása az önzés, azért a zsidónak minden közömbös, ami érdektelen: az érdek­telen szépen nem érez gyönyörűséget, az érdektelen rúton undorodást. A zsidó a természetet nemcsak hogy nem szereti, de kerüli is. Ennek filogenetikus oka a zsidóság évezredes városban lakása és parazita élete. Elhidegült a természettől, mert sohasem volt vele érintkezésben.

Ezen a ponton távolodott el legmesszebb a zsidófajiság az összes európai népek fajiságától, leg­főképpen a magyartól, mely múltjánál és ősfoglalko­zásainál fogva úgyszólván összenőtt a természettel. Fajmagyar íróink és művészeink; míg át nem gyúrta közszellemünket a zsidófajiság óriási lenyűgöző ereje, szinte kivétel nélkül imádattal kapcsolódtak a termé­szethez; tárgyat, ihletet, lelkesedést, motívumokat, cse­lekvénymilieut kerestek és találtak benne. Fű, fa, virág, erdő, mező, patak, nádas, csakúgy inspirálta és ger­jesztette íróink és költőink alkotóerejét, mint ahogy megtöltötte a lelkét a nemes földesúrnak, a szántó­vető parasztnak, a pusztai pásztornak, a havasi szé­kelynek, a lápvidéki halásznak vagy legvégül a turáni nomád ősnek. Mi maradt meg ebből? Mikor a szá­zad fordulóján uralomra vergődött a zsidó közszel­lem, mióta teremtésben és kritikatan a zsidó vette át a döntő szót, a zsidómagyar irodalom egyszerre elfordult a természettől, témáit azóta az emberi vi­szonylatokban keresi a természet abszolút kizárásával. Az irodalomból számüzetett a magyar nyelvkincsnek az az óriási kontingense, mely a természet tárgyainak és tüneteinek megnevezésére szolgál; irodalmivá lett a zsidólélek, a zsidóerkölcs mellett a zsidómagyar újságnyelv a maga öt-hatezer szavú nyomorult szó­készletével. Akadnak irodalomtanáraink és esztétiku­saink, kik restelkedés nélkül póriasságnak, provincia­lizmusnak ócsárolják a czakómadár, a szécs, a pet­rerzce, a sutnya stb., stb. emlegetését, minthogy az effélék hiányoznak a zsidómagyar irodalmi nyelvből. A zsidólélek természetiszonya szépen kifejeződik a festészetben is. Mint művész kerüli, mint műkritikus nem érti és nem méltányolja a természeti tárgyat. Inkább fest arcképet, aktot, interieurt, nagyvárosi témákat. Ha már ráfanyalodik a tájképfestésre, részlet helyett maszatot nyújt, a természeti tárgy helyett a maga tolakodó egyéniségét erőszakolja. Képtelenség elgondolni olyan zsidó festőt, kinek természetismerete és természetimá­data olyan mértékű legyen, hogy a természeti tárgy­ban elmerüljön s azt hűen feldolgozza. A széles­ecset kezelés, a nagyvonalúság, a folttechnika a zsidó­művészetnél nem festészeti irány, hanem fajiságának szükséglete, kényszerű segédeszköz tudatlansága leplezésére. A zsidó nem azért híve a túlzó impresszio­nizmusnak, futurizmusnak, szimbolizmusnak meg han­gulatfestésnek, mert most az a divat. A zsidónak mindenkor szüksége lesz olyan irányokra és kap is azokon, amik módot nyújtanak neki befolyásra törekvő egyénisége erőszakolásához, a lelkétől idegen termé­szeti téma lekicsinyléséhez és elnyomásához. Viszont szembeszökő, hogy festéssel foglalkozó fajvéreinkben minden irányzat mellett előtör a természeti téma ismerete és megbecsülése, bármilyen nagyra tartják is az egyé­niséget.

Az akarati élet olyan bensőségesen van össze­szövődve az értelmi és érzelmi élettel, hogy emezek taglalása után már nem kell külön foglalkoznunk a zsidó fajiság akarati jelenségeivel. Annyit megemlít­hetünk, amit különben mindenki tud és már az eddi­giekből is következik, hogy a zsidó kezdeményező, szívós, ernyedetlen akaratú. Bátran mondhatjuk, hogy a zsidó fajiságban az akarati élet az uralkodó. Már az a tulajdonság, hogy a zsidó mindenben és min­denkivel szemben befolyásolásra törekszik, akarati ele­met visz a zsidó minden lelki aktivitásába. Ugyan­ezért hiányzik a zsidó fajiságból mindaz a pszichikai vonás, ami ellentétes az impulzív akarati élettel, mint a magyar fajt jellemző igazságszeretet, méltányosság; tisztelettudás, szégyenérzés, erkölcsi érzék. A zsidó mindig akar, s mivel természete az egyéni és faji önzés, minden lelki aktivitásával boldogulni akar egyé­nileg és fajilag. Nem szemlélődve vagy tépelődve gondolkozik, hanem spekulál, nem befelé érez, hanem inpulzíve. Magánbeszédben, szépirodalomban, tudo­mányban ostorozza, üldözi az akarat minden korlát­ját: illemet, erkölcsöt, rendet, törvényt. A zsidó aka­ratnak nem is lehet más akadálya, mint a külső materiális kényszer. Ezzel szemben a magyar akarati jellem lassú, szünékeny és ingadozó. Ez megint kap­csolatban van a magyar lélek gazdag érzelemvilágá­val. A magyar lélek rendkívül érzékeny érzelmi re­agens; sokféle külső körülmény hozhatja hullámzásba és minden újabb érzelem hullámsírjává válik egy korábbi akaratnak, termőtalajává egy újabbnak. A szé­gyenérzés, az igazságosság, a felelősségérzés stb. nagyon sokszor lefékezik a kifelé való akarást és tét­lenségre szorítják az egyént vagy arra, hogy újat akarjon. Mindezek az impedimentumok a zsidóakarást nem korlátozzák, mert a zsidó fajiságban ezek az érzelmek hiányzanak. Azért a zsidó temérdek olyan időt megnyer a maga akarása számára, amit a magyar érzelmisége hullámzásai folytán elveszít.

Jellemeztük nagy vonásokban a zsidó és magyar fajiságot. A tárgy kimerítésére nem volna sok egy egész élet. Csak a főbb vonások kiemelésére szorít­koztunk, azokra, melyeknek különös jelentősége van a faji létküzdelemben. Láttuk, hogy a zsidó fajiság főbb vonásai: erős értelem, befolyásoló ösztön, kriti­cizmus, faji és egyéni önzés, faji önérzet, faji állhata­tosság, bujaság, sikerimádat, szégyentelenség, erkölcsi érzék hiánya, szívós akarat. A magyar fajiság elemei befolyásolhatóság, faji és egyéni önzetlenség, faji változandóság, faji önérzet hiánya, szemérmesség, igaz­ságszeretet, erkölcsi és esztétikai szépérzék, ingadozó akarat. Hogy a két fajiság közül melyik az életre­valóbb, mutatja a faji létküzdelem eredménye. Ötven esztendő elég volt ahhoz, hogy az egymilliónyi zsidó­ság a húszmilliós magyar nemzet nemzeti vagyoná­nak körülbelül 70%-át, szellemi élete irányításának 90%-át kisajátítsa. Nyilvánvaló, hogy a zsidó fajiság eddig biológiai szempontból értékesebbnek bizonyult, mint a magyar. De a biológia nemcsak azt tanítja, hogy az erősebb győz, hanem azt is, hogy aki élni akar, az győzzön, tehát ha élni akarunk, harcolnunk kell, mert aki nem küzd, az nem győzhet. Eddig nem harcoltunk istenigazában, hát alul maradtunk; de itt az ideje, hogy felvegyük a küzdelmet, mert nemsokára késő lesz. A magyar fajiság oly becses elemekben gazdag, hogy pusztulásra hagyni bűn volna az embe­riség egyetemes érdekei ellen. Különben is a zsidó fajtól tanultuk meg a legobjektívebb élettörvényt, hogy az erősnek természeti joga van a sikerhez. Meg kell próbálnunk, hogy erősek vagyunk-e?

vége

Dr ANGYAL PÁL EGYETEMI PROFESSZOR: FAJVÉDELEM ÉS BÜNTETŐJOG

FAJVÉDELEM ÉS BÜNTETŐJOG

ÍRTA: Dr ANGYAL PÁL EGYETEMI PROFESSZOR, A MI TUD. AKADÉMIA RENDES TAGJA

A feladat, mellyel foglalkoznom kell, nem tartozik a legkönnyebbek közé. Nem először azért, mert egy napjainkban, erősen homloktérbe került problémához: a fajkérdéshez vezet el, mely – bármely szemszögből nézzük is – rendkívül bonyolult. Nem másodszor azért, mert a faj-fogalom meghatározásánál s még inkább a fajok értékelésénél még a legszigorúbb tudományos kutatás is politikai célok szolgálatába szegődik s bármenynyire kíván is a tudomány parancsolta objektív keretek között maradni, nem egyszer prekoncipiált gondolatok rabjává lesz. De nehéz végül a feladat azért is, mert a fajnak jogi regulázása s a fajvédelemnek büntetőjogi alátámasztása rendkívüli óvatosságra int, amennyiben egy-egy elhamarkodott, következményeiben kellően meg nem fontolt jogszabály életbehívása és végrehajtása több kárt okozhat az államnak, sőt a védelemben részesíteni kívánt fajnak, mint amennyi előny az ily védelemhez fűződhetik.

Részemről jelen tanulmányom során arra törekszem, hogy: 1. a fajkérdést – bonyolult volta ellenére – tőlem telhetőleg megvilágítsam; 2. hogy a problémával politikamentesen és tehát semmiféle irányzattól magamat befolyásoltatni nem engedve: tárgyilagosan foglalkozzam; és 3. hogy – főleg a magyar viszonylatok szem előtt tartásával – megállapítsam: vájjon juttatható-e szerep a büntetőjognak a fajvédelem terén.

I. A fajvédelemnek büntetőjogi eszközökkel való erősítése az európai államokban eleddig ismeretlen fogalom volt. – Az Északamerikai Egyesült Államokban a néger-kérdés megoldására törekvés a közigazgatási rendszabályokon felül szórványosan büntetőjogi intézkedéseket is életbehívott. A fehér lakosság ugyanis a néger faj szaporaságában, igénytelenségében, gyors vagyonosodásában: magára nézve súlyos veszélyt lát s ezért gyűlölettel fordul a színesek ellen s mindenképpen megalázásukra törekszik. Az Egyesült Államokban a rabszolga-behurcolás eredményeként már 1800 körül egymillióra rúgott a négerek száma, mely szám ma elérte a 12 milliót. Egész Amerikában közel 20 millió néger él. – Afrikában kb. 92 millió a négerek száma. Különösen súlyos a helyzet a Délafrikai Unióban, hol másfél millió fehérbőrűvel szemben, közel öt millió színesbőrű áll. – Mindazonáltal itt is inkább közigazgatási és társadalmi téren igyekeznek a fehérek uralmukat s vezető szerepüket biztosítani. A faj büntetőjogi védelmének gondolata a legutóbbi időkben Németországban, a Harmadik Birodalom megalapítása óta lett gyakorlatiassá. – Amikor általánossá lett a ,,Volksgemeinschaft ist Blutsgemeinschaft” tétel s a Parteiprogramm 4. pontja, kimondotta, hogy teljes jogú német állampolgár csak az lehet, kinek ereiben német vér csergedez, szinte önként alakult ki az árja-faj védelmét célzó jogi s ezek sorában büntelőjogi intézkedések kiépítésének terve. – A porosz igazságügyminiszternek „Nationalsozialistisches Strafrecht” című 1933-ban kiadott emlékirata idevágólag a következő megokolással szolgál: „Megállapítható a történelemből, hogy a faj romlása a nép pusztulásához vezet; viszont megállapítható az is, hogy oly népek, melyeknek sikerült idegen népfajoktól, főleg a zsidóktól megszabadulni: magas fejlődést értek el.” Az emlékirat itt idézi Franciaországot, hol a fejlődés 1394- ben a zsidók kiűzése után indult meg, s hivatkozik Angliára, hol 1291-ben, szintén a zsidók kiszorítása után erősödött meg az állami és társadalmi élet. – Kiemeli az emlékirat, hogy az állatok természetes ösztöne szintén fajuk tisztaságának, fenntartására irányuló életrendet vált ki. A még ma is többhelyütt helyeselt az a tétel, mely szerint: aki embervonást hord magán, a többivel egyenlő: kárhozatos tanítás, mert következetes keresztülvitelében tönkre teszi a fajt s a nép életerejét: „zerstört die Rasse und damit die Lebenskraft des Volkes”. A nemzeti szocialista állam első rendű feladatának tekinti tehát, hogy a Németországban századok óta folyó fajkeveredésnek gátat vessen, s arra törekedjék, hogy a német népet, még mindig jellemző északi vér, visszanyerje nemes veretét. – Ez a törekvés termelte ki az ú. n. Aufnordnung gondolatát, melynek első követelménye, hogy a német vérbe ezentúl zsidó, néger s más színes faj vére ne keveredjék. – A keveredésnek e tilalma az emlékirat szerint büntetőjogi szankció alá helyezendő olyképpen, hogy büntetéssel sújtassék oly vérközösséghez, vagy fajhoz tartozóval való nemi érintkezés, amelyet a törvény a keveredés szempontjából nem tart kívánatos verközösségnek, vagy fajnak. Ez a rendszabály nem vonatkoznék az ezidőszerint fennálló kevert fajú házasságokra, a jövőre azonban tilalom alá helyezendő az ily házasságok kötése. Az emlékirat elismeri, hogy az árja és nemárja faj fogalmai határozatlanok, miért is ezeknek meghatározása törvénybe nem vehető fel, ezért választandó az „Angehörige fremder Blutsgemeinschaften” kifejezés és pedig éppen a zsidókra tekintettel, mert – úgymond az emlékirat – a zsidók nem fajt, hanem egy nagy faj5 keverékei képviselnek, mely a több százados beltenyészet következtében vérközösséggé lett. Ugyanígy lehet és kell német vérközösségről is beszélni, mert a németek szintén mint fajkeverék nyertek különállást. Flittner szerint: ,,Heutzutage ist jedes Volk cin Rassenmisch-masch” (v. ö. Gerichtssaal 1934. évf. 243.). – E gondolatmenet három bűncselekmény konstrukcióhoz vezet, melyek a következők:

1. Rasseverrat. Fajárulás címen büntetendő minden nemi keveredés – ,,jede geschechtliche Vermischung” – a német és idegen fajú között, s e cselekmény mindkét elkövetővel szemben büntetés alá vonandó. – Az ily tiltott nemi érintkezés büntetendőségét nem zárja ki az a körülmény, hogy a felek óvószert használtak.

Különösen súlyos büntetés éri a fajárulás bűntettének idegen fajú elkövetőjét, ha ez idegen fajhoz tartozóságát a másik fél előtt csalárdul elhallgatta, mikor is közönbös, hogy a nemi érintkezés házasságon belül, vagy kívül ment végbe. – Még súlyosabb a büntetés, ha az idegen fajhoz tartozó, a másik felet csalárd tévesztéssel házasságon kívüli nemi érintkezésre, vagy éppen házasságkötésre vette rá. Magánjogilag a kevert házasság kötése semmisségi ok.

2. Verletzung der Rassenehre. – Az emlékirat különleges jelentőséget kölcsönöz a fajbecsület fogalmának, s megállapítja, hogy a fajbecsület megsértése is bűncselekménnyé teendő. Nem kétséges ugyanis, hogy mélyen sérti, a népérzületet, ha például egy német nő négerrel szemérmetlen módon viselkedik. A büntetés alkalmazásának mégis feltétele legyen, hogy az ily szemérmetlen viselkedés nyilvánosan történt légyen s a népérzület durva megsértésével járjon. Példaként hozza fel az emlékirat, e bűncselekmény tényálladékaként: ha egy német nő négerrel nyilvános helyen szemérmetlen táncot lejt. – E rendelkezést az emlékirat csak a színes fajúakkal való elkövetésre korlátozza.

3. Rassengefährdung. A fajromlás megakadályozása céljából szükség van az emlékirat szerint oly kerettörvényre, mely minden egyéb – a német vérközösség tisztántartása és nemesítése érdekében kiadott – törvény ellen irányuló támadást büntetés alá von. így midőn a Parteiprogramm 8. pontja az idegen fajnak bevándorlását tiltja; az e tilalom ellen vétő, büntetéssel sújtandó. – A kerettörvény szövegébe a ,,zur Reinhaltung und Veredelung der deutschen Blutsgemeinschaft” kifejezés felvételét javasolja az emlékirat, mert ezzel kihangsúlyozható a nemzeti szocialista állam célja, mely nem egyéb, mint hogy a német vérközösségben ismét a legértékesebb réteg: ,,das nordische Blut”, jusson fokozott mértékben érvényre. – Az ily keret-törvény megnyitja a lehetőségét annak, hogy büntetés érje azt, ki a fajnemesítés érdekében kifejteti hatósági felvilágosító intézkedésekkel szemben rosszhiszemű ellenagitációl fejt ki; az ily ellenmozgalom szereplőinek megbüntetése annál szükségesebb, meri – mint az emlékirat panaszolja . sajnos még ma is akad író, ki a fajkeveredés mellett emel sőt, sőt azt vitatja, hogy az európai kultúra fellendülése akkor vette kezdetét, amikor a népvándorlás után bekövet kezett a fajok keveredése. Íme ez a német terv, mely ezidőszerint e minőségében egyedülálló a világon.

II. Az előadottak alapján önként tolulnak előtérbe a következő kérdések: utánzásra méltó példát statuál-e a német elgondolás? alkalmas s az igazságosság és célszerűség követelményeinek megfelelő eszköz-e egyáltalában a büntetőjog a f aj védelemnek? S vájjon kívánatosnak s helyesnek mutatkozik-e az ismertetett német tervezetnek – habár módosítással – a hazai jogrendszerbe átültetése?

1. A német álláspont helyessége mellett az emlékirat megjelenése után, 1933. évi június 28-án dr. Frick porosz belügyminiszter ugyan szenvedélyes igazoló beszédet tartott, melynek befejezésekor hangsúlyozottan emelte ki, hogy: ,,Wir müssen wieder den Mut haben, unseren Volkskörper nach seinem Erbwert zu gliedern, um dem Staat geeignete Führer zur Verfügung zu stellen4', de hozzáteszi: ,,Wenn andere Völker und volksfremde Elemente uns auf diesem Wege nicht folgen wollen, so ist das ihre Sache”' (v. ö. Volk und Rasse 8. évf. 142. L). – Bár nem kétséges, hogy valóban minden állam a maga viszonylatainak szem előtt tartásával ítéli meg s értékeli helyzetét, midőn törvényt alkot, de viszont nem egyszer fordult s fordul elő, hogy az állam – engedve bizonyos politikai áramlatnak – idegenből átvesz oly jogi rendelkezést, mely sokszor önmagában sem helyes, vagy bár talán meg is felel az azt életbehívó állam törekvéseinek, de nem juthat összhangba az átvevő állam jogi és társadalmi rendjével, mert a két állam kulturális, gazdasági, politikai s egyéb szemszögből erősen különbözik egymástól s így amely intézmény az egyik államban talán megfelelő és helyes, az a másikban éppen nem szolgálja a célt, sőt, mert idegen testként nyomakodott be az állam szervezetébe, ott csak zavart idéz elő.

Idevágólag mindenesetre figyelmet kíván gróf Bethlen Istvánnak a képviselőház közjogi bizottságában február 9-én tartott beszédjéből intelemként kicsendülő következő részlet: ,,a zsidókérdésnek német szisztéma alapján való megoldása ebben az országban a gazdasági és pénzügyi rendet egyik napról a másikra azonnal felforgatná, – és az egészen más következményekkel járna, mint Németországban”.

Erről az oldalról szemlélve problémánkat: mindenesetre megfontolásra int az a körülmény, hogy míg Németország népe nagyban-egészben bizonyos f a j i egységre vél támaszkodni (v. ö. Herbert Meyer, Rasse und Recht című 1937-ben megjelent művét) annak ellenére, hogy az egyes nem képvisel tiszta fajiságot, mert mint Hagemann megjegyzi: a középeurópai ember s így a német is a népek sokszoros vándorlásai és eltolódást mozgalmainak produktuma, ú. n. Mischungs- und Mengenprodukt (v. ö. Handwörterbuch der Kriminologie II. k. 457.), – addig Magyarországban az ú. n. tiszta magyar faj rendkívül csekély számot képvisel.

érdektelen ehelyütt Werbőczy-t idéznem, ki, midőn Hármas Könyvének III. rész 25. titulusában a jobbágyoknak nevezett falusiak állapotjárói és törvényeiről (De villanorum, quos jobagyones nuncupamus, conditionibus ét legibus) beszél, a következőket közli: ,,Kiknek állapotja sokféle, mert némelyek magyarok, mások szászok és németek, mások pedig csehek és tótok. . ., akik a keresztény hitet vallják; ezenkívül némelyek oláhok és oroszok, némelyek pedig ráczok vagy szerbek és bolgárok, kik a görög tévelygést követik; vannak ezenfelül jászok és kunok, kik királyi földeken telepedtek le és ott laknak és hasonlóképen a keresztény hitet vallják.”

A helyzet 1514 óta mindenesetre javult, mindazonáltal manapság sem lehet oly értelemben magyar fajról beszélni, mint ahogy a németek az árja fajhoz tartozóságot emelik ki. Helyesen állapítja meg Krisztinkovich Antal egy legutóbb megjelent tanulmányában, hogy: ,,a mai magyarság ezer éven át keveredett európai elemekkel” és hogy: ,.a honfoglaló ősök ivadéhai az évezredes keveredés folytán meggyarapodtak, a magukba olvasztott, jó magyarrá vált idegenfajúakkal, akiknek ereiben most már túlnyomóan magyar vér csörgedez”. (V. ö. Magyar Rendőr 1938. évf. 4. sz.). Nem érdektelen ezzel kapcsolatban Darányi Gyulának nemrég, – február 16-án, – tartott előadásában kiemelt az a tétel, hogy a magyaroknál ötven százalékban dinári típus fordul elő. – Németországban, a védelem tárgya többé-kevésbbé körülhatárolható: faji alapon, – nálunk a magyarságba beleolvadt sokféle faj a nép- és nemzetegységet teremtette meg s így hazánkban a védelem tárgya nem faji, hanem népi s nemzeti alapról nő ki. – De ha «nem azonos az az – egyébként jogi értékelés alá eső – érdek, melynek büntetőjogi védelméről szó van, akkor nem lehet – logikai hiba nélkül – azonos a védelem módja, ami más szavakkal annyit jelent, hogy a faj védelmét szolgálni hivatott német büntetőjogi szabályok nem minősíthetők nálunk utánzásra méltó mintának. – Nálunk szó lehet, s nézetem szerint kell is, hogy szó legyen a magyar nép védelméről: az egészségvédelem, gazdasági védelem, családvédelem formájában, – de nem lehet szó a magyar faj védelméről, mely – ha átvennők a német gondolatot – odajuttatna, hogy nemcsak a zsidókkal, hanem az oláhokkal, tótokkal, szerbekkel és más itt élő, a magyar fajtól különböző fajbeliekkel való nemi érintkezést is büntetőjogi tilalom alá kellene helyezni, ami úgy vélem, nem juthat eszébe a legfanatikusabb magyar fajvédőnek sem. – Mindebből távolról sem kívánom azt a következtetést vonni le, mintha a történelmi, erkölcsi és kulturális szempontból magyar népegység védelmének gondolata, elutasítandó. – Ellenkezőleg!

A fajvédelem ugyanis nemcsak a fajiság tisztántartására, hanem és inkább az idegen fajokkal szemben való védekezésre irányul s természetszerűleg, ott, lesz szinte életszükségletté, ahol más fajták a politikai, gazdasági, vagy társadalmi életben bizonyos túlsúlyra jutnak, vagy erre törekszenek. – A fajiság lényegileg csak életstílust, hajlamirányokat ad, melyek az egyént az adott életszíntérben másokkal szemben jobban felvértezik, vagy a kiselejtezésnek könnyebben áldozatul vetik. – Bizonyos: akár alacsonyabb rendű, akár oly fajjal szemben való védekezés ellen, mely a nemzet törzsét s fenntartó elemét alkotó történelmi, erkölcsi és kulturális népegység veszélyére jogosulatlan túltengő törekvéssel lép fel s ily törekvéseket részben már meg is valósított: erkölcsi szempontból kifogás nem emelhető, míg az ily védelem erkölcsileg s jogilag megengedett eszközöket használ.”

2. Ezzel elérkeztem a második kérdés küszöbéhez, melyet imigyen vetettem fel: alkalmas s az igazságosság és célszerűség követelményeinek megfelelő eszköze-e egyáltalában a büntetőjog a fajvédelemnek? – Ha e kérdésre meg akarom találni a helyes feleletet, azon kell kezdenem – mit ismét kérdés alakjában vetek fel – mi a büntetőjog feladata s belevonható-e e feladatkörbe a fajvédelem?

a) A büntetőjog feladata – az immár évszázados múltra visszatekintő, ez idő szerint világszerte uralkodónak mondható felfogás szerint – rövid összefoglalásban – imigyen rajzolható meg: az egyéni és közösségi élet nyugalmának megteremtése és fenntartása céljából mellőzhetetlen az oly cselekmények visszaszorítása s ezek elkövetőinek féken tartása, melyek illetőleg, kik e nyugalom megzavarását idézik elő; e visszaszorítás és fékentartás nyilván az állam kötelessége, mely ennek teljesítése során egy felül meghatározza azokat a cselekményeket, melyek a védelemszükségi vonal fölé emelkedett és tehát jogi védelmet igénylő érdekek sérelmét vagy veszélyeztetését vonják maguk után, másfelől kiépíti azoknak a jogkövetkezményeknek rendszerét, amelyekkel – részint ezeknek kilátásba helyezése (az ezekkel való fenyegetés), részint végrehajtásuk útján – hatályossá tehető a bűntettesek elleni küzdelem. – Midőn az állam a büntetőjog e feladatának teljesítését vállalja, a büntetőjog következményeket többrendbeli közelebbi cél szolgálatába állítja be; e célok: a megrögzött bűntettesnek egyszersmindenkorra vagy hosszú időre kirekesztése a társadalomból, a fiatalkorú bűntettes megjavítása, a beteg bűntettes gyógyítása, a szenvedélyes bűntettes megfékezése, az alkalmi bűntettesnek észretérítése. – Tüzetesebb szemlélet eredményeként megállapítható, hogy a fajtisztaság ellen vétő, e kategóriák egyikébe sem állítható be, miért is, hogy a német irány igazolhassa magát: szembehelyezkedik az uralkodó nézettel s a büntetést fajvédelmi eszköznek minősíti s annak úgvszólván kizárólagos hivatását a káros elemek kiválasztásában véli felismerni: „Auslese der sozial Schädlichen zu treffen und sie unschädlich zu machen . . . ist der eigentliche Straf-Zweck” \Hagemann, u. ö. Handwörterbuch der Kriminologie, II. k. 1934. 459. L, Stier, Das Recht als Kampfordnung der Rasse, 1934.). – A fajvédelem tehát – hacsak ki nem forgatjuk a büntetőjogot – mai szilárd állásából: nem igényelhet büntetőjogi beavatkozást. De nem igényelheti a büntetőjog segítségét más okokon sem. Mint mondottam: a büntetőjog feladata csak akkor megalapozott ha: 1. a törvényben meghatározott, szabatosan körülhatárolható érdeket ér sérelem, vagy veszély, 2. ha e sérelmet, vagy veszélyt, oly cselekmény okozza, mely tényálladékszerűen körülírható s megállapítása nem jár bizonyítási nehézségekkel. ad 1. Ami az első feltételt illeti, rá kell mutatnom arra, hogy míg a büntetőjog részéről eddig védett érdekek tartalmi elemei s határai tekintetében semmiféle nehézséggel nem találkozunk (az élet, testi épség, szemérem, becsület, vagyon, valamint a legkülönbözőbb közjavak: leszűrődött, szoros keretekkel határolt érdekek), – addig a faj-fogalom s annak mellékhajtásai még ma is a tudomány legvitatottabb problémái közé tartozik. Bár nem feladatom, mégis nem lesz talán felesleges, ha rövid vázlatban eszmetörténeti áttekintést nyújtok a fajt érdeklő felfogásokról (idevágólag alapul vettem Hertz, hallei professzornak Rasse című tanulmányát, v. ö. Handwörterbuch der Soziologie, 1931. 458. s köv. 1. s. az ott idézett irodalom.). – Az egyes népek testi és szellemi tulajdonságainak különbözősége s eltérő volta már a legrégibb időkben feltűnt. Ezt az eltérőséget majd öröklődő faj-jellegre vezették vissza, majd népjellegzetességnek tulajdonították, melyet hagyomány, nevelés, törvények s a környezet alakítanak ki.

Az antik elméletek szerint a népkülönbségek oka: a temperamentum, mely a klímától függ (így Hyppokrates, Arisztoteles, Polybyos); mások úgy vélik, hogy a differenciálódást a törvények s társadalmi formák idézik elő (így Platón); van nézel, mely a földrajzi adottságokra s főleg a közlekedésre vezeti vissza a különbségeket (így Thukydides, Kphoros, Strabo), sőt nem egyedülálló az a felfogás sem, mely a csillagok állásával hozza összefüggésbe a népkülönbségeket (Ptolemaeus.). Nem érdektelen, hogy Aristoteles a rabszolgaság intézményének igazolását abban látja, hogy a barbárok testileg s szellemileg kisebb értékűek a görögöknél, leigázásuk tehát megengedett. Platón ugyan ellene fordul Aristoteles e tételének, de azt ő is vitatja, hogy a magasabb osztálybeliek nemesebb anyagból valók.

A klíma és csillagvilág befolyásának hite tovább élt s még a középkorban, sőt a humanizmus korában is talált követőkre. Bodin az éghajlat befolyását emeli ki, Hűmé, Kant, Herder, a veleszületett sajátosságokra helyezik a súlyt, Montesquieu, Herder, a geográfiai tagozottságnak tulajdonítanak jelentőséget (ez a felfogás alapja különben a modern anthropogeográfiának Ritter-nél s Ratzel-nál); Buckle a természeti tényezők hatását vitatja; Taine pedig történetszemléletét három tényezőre alapítja: a fajra, a környezetre s a szerzett sajátosságokra.

Mindezek a felfogások csupán interpretatív teóriák, amenynyiben arra törekszenek, hogy felkutassák a nemzeti s népi jellegzetességek eredetét.

Értékelő szemszögből elsőnek Boulinvilliers foglalkozik a problémával, a XVIII. században. Kimutatni törekszik, hogy a francia nemesség a frank hódítók leszármazottja, viszont a harmadik rendet, a leigázottak sarjai alkotják. – Boulinvilliers e tanításával nyilván politikai célt kívánt szolgálni: a nemesi jogokat igyekezett megalapozni. A fajproblémával való foglalkozásra élénkítőleg hatott az indógermán nyelvrokonság felfedezése, majd a darvinizmus; rövidesen kialakulnak a modern fajelméletek, melyeknek tartalmi elemeire észrevehető befolyást gyakoroltak a szociális és politikai ellentétek.

Gobineau 1853-ban megjelent ,,Essai sur l'inegalité des races” című művében nyíltan bevallja, hogy annak megírására a demokrácia elleni gyűlölet s a lezajlott forradalmak benyomásai vezették.
Vacher de Lapouye a szelekció jelenségét a faj-ideákkal kombinálta, megalapítja az anthroposzociologiát s behatóan foglalkozik a fajromlás okaival.

Angliában Disraeli ír a fajok történeti jelentőségéről, szintén elég irányzatosan. Különösen Németországban vett nagy lendületet a faj-irodalom, mely leplezetlenül a germán faj nagyobb értékűségének kimutatását tűzte ki célul. Messze vezetne, ha Wagner-től és Schemann-tól kezdve napjainkig részletesen kívánnék foglalkozni a német fajirodalom tanításával, így csupán néhány író álláspontját érintem.

Ottó Ammon statisztikai adatokra támaszkodva hirdeti, hogy a legerősebb fajrontó tényező a városi élet. Ludwig Woltmann a génié f aj-jellegét kutatja; tétele, hogy: „die ganze europäische Zivilisation, auch in den slawischen und romanischen Ländern, ist eine Leistung der germanischen Rasse”. S amikor kénytelen elismerni, hogy sok genie fajkeveredés terméke, kijelenti, hogy: ,,Dante, Raphael, Luther usw. sind Genies, – nicht weil sie, sondern trotzdem sie Mischlinge sind. Ihre geniale Anlage ist das Erbteil der germanischen Rasse!” Hans Günther, fajbiológus, Jenában a szociálanthropologia professzora, különösen Rassenkunde des deutschen Volkes és Rassenkunde des jüdischen Volkes című 1930-ban megjelent munkáival tűnik fel, melyekben a homo nordicus elsőbbségét vitatja.

Az amerikai írók minden törekvésüket a színes fajok alacsonyabbrendűségének kimutatására irányítják (így Madison Grant, Lothrop Stoddard.). – Többször hangoztatott tételük, hogy: a néger nem ember, tehát rabszolgaságba vetése igazolt; a néger az Istentől elátkozott emberek utóda. Káin-jegyet visel magán. – Nem mellőzhetem még az egyik – éppen a mi tárgykörünk nézőszögéből – igen jelentős kérdésben való állásfoglalások ellentétére vonatkozó figyelmeztetést. – A mai német irodalom általában azt a nézetet vallja, mely szerint a fajkeveredés degenerálódásra s a kultúra pusztulására vezet. Ezzel szemben igen tekintélyes írók – a régebbiek közül Treitschke, az újabbak sorában Kretschmer, a fajkeveredésben a kultúrhaladás egyik leghatalmasabb tényezőjét vélik felismerni. – így Kretschmer szerint az új európai kultúra szempontjából rendkívüli nagy jelentőségű a ,,nordischalpine Vermischungszone”.

A homo nordicus jellemben s ügyességben kiváló – úgymond – de relatíve igen szegény a találékonyságban s a kulturális produktivitásban, tehát más értékes fajbelivel való keveredésre szorul. – Közvetítő álláspontot foglal el Reibmayr, ki annak a nézetnek híve, mely szerint a kultúra haladását a keresztezés és beltenyészés szabályszerű felváltása hivatott biztosítani.

E rövid vázlatból megállapítható, hogy a fajproblémával foglalkozó, merőben tudományos elméletek úgy számban, mint jelentőségben messze visszamaradnak az értékelő s inkább politikai célt szolgáló teóriák mögött. Ez utóbbiaknak legnagyobb fogyatkozása, hogy a természettudományi tételekel minden kritika nélkül átviszik s érvényesítik a szellemtudomámoknak egészen más módszereket kívánó területére.

Nem hagyhatom említés nélkül végezetül azt a tényt, hogy még a fajok fogalmi s megkülönböztető ismérvei s ezeknek egymással való viszonylata tárgyában sincs megegyezés a tudományban. A meghatározások nagy többsége ugyan az öröklődő ismérveket emeli ki, mint a fajfogalom gerincét, – így Grosse szerint: a faj oly emberek nagyobb csoportja, kik meghatározott, velük - született testi és szellemi alkat öröklődő közös birtoka következtében, egymással kapcsolatban, más ilynemű csoportoktól eltérő jellegzetességet hordanak magukon, – vagy Hans Günther szerint: a faj oly embercsoport, mely az azt jellemző testi és lelki tulajdonságuk sajátos egysége folytán minden más embercsoporttól különbözik s mindig, ismét csak magához hasonló egyedeknek ad létet, – ám e meghatározásakkal szemben nem csekély számmal vonulnak fel tekintélyes kutatók, kik kétségbe vonják a szellemi fajtulajdonságuk létét, illetve ezeknek a testi ismérvekkel való korrelativitását, sőt Ratzel egyenesen kijelenti, hogy: ,.Es gibt nur eine einzige Menschenart, deren Abwandlungen zahlreich sind, aber nicht tief gehen”, majd így folytatja: ,,Die Rasse hat mit dem Kulturbesitz an sich nichts zu tun”; Felix von Lnsvhau is annak a nézetnek híve, mely szerint: ,,Es gibt keine wilden Völker, – es gibt nur Völker mit einer anderen Kultur als die unsere”, s ugyanő vitatja, hogy az egyes fajok közötti különbség, – főleg morális és intelligenciális szempontból korántsem oly nagy, mint az ugyanazon fajhoz tartozó egyedek között.

– Ennek a nézetnek hívei többek között: Hettner, Vierkandt, Schmidt, Thurnwald, a filozófusok sorában: Jodl, a historikusok körében: Eduard Meyer, s a szociológusok részéről: Max Weber.
Luschau szerint az a tétel, hogy a fajkeveredés degenerál: „törichte Fabel”, s ugyanő tagadja a szellemi fajtulajdonságok létezését annál is inkább, mert példákkal igazolja, hogy egy-egy nép jellegzetes szellemi tulajdonságait a klíma, a szociális környezet s egyéb tényezők termelik ki; hivatkozik többek között az izraelitákra, kik egykor mint barbár harcosok törtek be Kánaánba, később békés parasztokká lettek, végül mint kereskedők tűntek fel. A fajkeveredés előnyös tulajdonságait emeli ki Darányi Gyula is előbb idézett előadásában. Hivatkozik egy angol tudósra, ki abban látja a világbéke eszményképét, ha az összes fajok egybekeverednének, ami természetesen lehetetlen. Hogy az egyes keveredések mily kedvező eredménnyel járnak, erre Darányi a néger eredetű Dumas példájára hivatkozik. Nem érdektelen Orsós Ferenc-nek ,,Fajunk sorskérdései” címen röviddel ezelőtt megjelent rendkívül értékes tanulmányának az a megállapítása, hogy: „a gének általában egységesen is gyengülhetnek a túlerőltetés folytán, úgy hogy ha bárhogyan kombinálódnak is, az egymást követő generációkban kimagasló új kombinációkat, egyedeket nem termelnek” (v. ö. Nemzeti Figyelő 1938. február 20. szám.). – Egyébként Flitner a német tervezet egyik legszenvedélyesebb védője is kijelenti: „Es ist ein Irrtum, jede Kassenmischung als schädlich zu bezeichnen'4, (i. m. 244. L). Maga Hertz, a mai német irány egyik legtekintélyesebb képviselője is kijelenti, hogy: „die Verschiedenheit bedeutet noch nicht absolute Verschiedenwertigkeit” és hogy „höhere Kultur wohl nur dort eigenwüchsig emporgesprossen ist, wo mehrere Rassen sich gemischt haben”.

Nem kívánok a szélsőséges, egymással a lényeges alapkérdésekben erősen szembekerülő elméletekkel kritikailag foglalkozni; ez nem is tartozik feladatom körébe, de mint a problémát, a büntetőjog síkjáról szemlélő, az alapfogalom határozatlanságának tényéből módomban áll a büntetőjogot érdeklő következtetést levonnom.

Mint mondottam: a büntetőjogi védelem csak szabatosan meghatározható jogtárgyakra terjedhet ki. Ám a fajtisztasághoz fűződő érdek alapjaként szereplő faj – az előadottakból megállapíthatóan éppen nem sorozható be – a szorosan körülhatárolható jogtárgyak közé, minélfogva büntetőjogi védelemben nem részesíthető, ami – újból hangsúlyozom, – nem zárja ki a jogvédelem egyéb eszközeinek igénybevételét. ad 2. De nem volna helyes a fajtisztaságot sértő, vagy veszélyeztethető cselekményt bűncselekmény rangjára emelni azért sem, mert e cselekmények tényálladékszerű meghatározása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik s azoknak bizonyíthatása alig biztat sikerrel, hacsak meg nem nyitjuk annak lehetőségét, hogy az egyén legintimusabb életviszonyainak felderítésére a nyomozó közegeknek teljhatalom adassék. – Vajjon nem járna-e ez a társadalmi élet nyugalmának kockáztatásával s nem okozna-e ezen az oldalon több kárt, mint amennyi problematikus haszon állna be a másik oldalon.

b) A büntetőjog feladatkörébe – nézetem szerint – a fajvédelem nem vonható be, mert – összefoglalva tételeimet – a faj nem sorozható be azok közé a jogtárgyak közé, melyek büntetőjogi beavatkozásra igényt tarthatnak, s mert az elkövetési tevékenység nélkülözi azokat az ismérveket, melyek a bűncselekmény törvényes fogalmát betöltő tényálladék tényálladékszerűségébe felvehetők. A Rasseverrat cselek menyének büntetés alá vonása azért sem helyeselhető, meri végeláthatatlan sorát nyitná meg a zsarolásoknak.

III. Az utolsó kérdésre: juttatható-e szerep a büntetőjognak a fajvédelem terén magyar viszonylatban: a tagadó felelet egyenest következik az eddig elmondottakból s abból is, amire megelőzően már utaltam; a magyar faji viszonyok annyira eltérők a németekétől, hogy azok a büntetőrendszabályok, melyekkel a németek kísérleteznek, nálunk semmmiesetre sem helyesek. Szent István királyunk, Szent Imre herceghez intézett intelmeiben ugyan kijelenti: ,,In hospitibus ét adventitiis viris tanta inest utilitas” (a vendég és jövevény népekben nagy haszon vagyon; v. ö. Szent István I. k. 6. fej. bev. szavak), és hangsúlyozottan emeli ki, hogy: „Nam unius linguae uniusque moris regnum, imbecille ét fragile est” (gyönge és töredékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország; v. ö. u. o. 3. bek.), mindazonáltal éppenséggel nem vitatható el a feltétlenül káros s a magyar nemzet létérdeke szempontjából nem kívánatos fajok s népelemek túltengő törekvéseivel szemben szükségesnek mutatkozó, erkölcsileg is megengedett társadalmi s jogi védekezés kiépítésének időszerűsége.

Nyilván hasonló elgondolás vezette Krisztinkovics Antalt is, midőn idézett tanulmányában kijelenti, hogy: ,,okos, céltudatos, előrelátó fajvédelemmel segítsünk magunkon”; és hogy: ,,a józanul értelmezett fajiság céltudatos védelmé”-nek feladata: ,,a fajt pusztító betegségek, elsősorban az egyke leküzdése és a magyar fajnak szellemi, testi és gazdasági erőiben mind magasabbra emelése”. – Amennyire nem juttatható szerep e téren a büntetőjognak, olyannyira jöhetnek szóba megfelelő magán- és közigazgatásjogi intézkedések, mint például, a bevándorlás megakadályozása, a kiutasítás, a rendőri felügyelet alá helyezés, a zárt szám rendszerének szélesebb keretben kiépítése stb. –; viszont az eddiginél nagyobb súly volna helyezendő a nemzetegységbe olvadt magyarság egészségügyi, erkölcsi, családi, és gazdasági megerősítését célzó pozitív védelemre. Ez a kérdés azonban kívül esvén feladatom körén, annak taglalásától felmentve érzem magamat.

Prohászka nagy püspökünk szavaival zárom tanulmányomat: ,,Nem a faj végett él az ember, . . . hanem azért él, hogy benne: hitében és szeretetében az egész nemzet lelkisége magasabbra emelkedjék” (v. ö. Összegyűjtött munkái. XXII. köt. 346. l).

vége

2012. szeptember 29., szombat

A kormány (csak kép)


A DK = degenerált kamusokról és a nevetséges kezdeményezésükről

gyurcsany_wanted1.JPG
Állítólag a degenerált kamusok vezérüknek; csótány fegyencnek egy rosszul koreografált komédiába illő éhségsztrájkos színjátéka után aláírásgyűjtésbe kezdenek a Fidesz- kormány által tervezett előzetes választási regisztráció bevezetésének megakadályozása érdekében.

Mivel ezt az egész csótányos-dkás akciót nem tartom másnak, mint egy jól leszervezett kutyakomédiának, ezért biztosan soha nem is fogom aláírni vagy támogatni, sőt akit lehet lebeszélem vagy meggyőzöm arról, hogy ugyanúgy cselekedjen, mint én, ha már aláírást akarnak gyűjteni azt tegyék értelmes dolgokért, ne ilyen mondvacsinált lényegtelen hülye ügyekért, aminek nem igazán van sok értelme, azt leszámítva hogy Csótány Fegyenc így próbál némi népszerűségre szert tenni, a társadalmon szélesebb köreiben. Azzal tisztában vagyok, hogy az embere többsége ezt nem látja át, és naívan bedől szeretett ferink és hóhányó bandájának a trükkjeinek.

Persze vannak emberek ebben az országban, akiket mindenféle hülyeséggel meg lehet vezetni. Néha a fogom a fejem, azon amit a sok agymosott ember ír nekik az interneten. Írnak a nyomorúságukról, a munkanélküliségükről, a szegénységükről, a nyomorukról - amiért szívből és őszintén sajnálom őket -, de elfelejtik, hogy ezért többek között pont az az ember a felelős, akit annyira istenítenek. De ez legyen az ő bajuk. Tehát a hóhértól várják a feloldozást? Kicsit morbid ez így nekem!

Sokan az "ötéves" országlása után is képesek bedőlni neki. Ez az ember gyakorlatilag romba döntötte, az amúgy is gyenge lábakon álló országot és annak gazdaságát. A bűneiért egyszer remélem megkapja méltó büntetését.

Egy biztos, ha egy ilyen degenerált kamus aláírásgyűjtő be mer kopogni az ajtómon - az ÉN ajtómon -, vagy le mer szólítani az utcán, azt hiszem megemlegeti, amit akkor és ott kapni fog tőlem. Mert én biztos, hogy nem fogok velük kesztyűs kézzel bánni, amikor majd elküldöm őket melegebb éghajlatra, vagy a jó édes kurva anyjukba. De ha szerencséjük lesz, akkor engemet nagy ívben elkerülnek nagyon messziről, és akkor majd ugyanezt megteszi más helyettem.

Ez a rajz önmagáért beszél :)


A rajz nagyon sok mindent elárul Isten kiválasztott népéről.

2012. szeptember 28., péntek

Az egykori magyar belügyminiszter nyíregyházi beszéde (Huszadik Század)


Forrás

"Nyiregyháza, november 29.

Rakovszky Iván belügyminiszter vasárnap tartotta beszámolóját Nyiregyházán. Kiséretében ideérkeztek Pesthy Pál igazságügyminiszter, gróf Teleki Pál és több nemzetgyülési képviselő, Rakovszky Iván nagy beszédben vázolta a kormány munkaprogramját belpolitikai téren.

- A kormányzat teendői – mondotta – három pontban foglalhatók össze. A legelső föladata volt a belső rend helyreállitása, amelyet nyomon követett az államháztartás egyensulyának helyreállitása. Mindkét föladat már nagyjából sikeresen befejezést nyert. Most a harmadik föladatot kell a kormánynak megoldania, az egyének boldogulásának előmozditására kell törekednie. Ezt a célt szolgálja a mezőgazdasági hitel és munkaalkalomról való gondoskodás az ipar és kereskedelem számára. Rövidesen érezhetővé fog válni a kormány beruházási programjának kedvező hatása. 

Ugyancsak főgondja a kormánynak a tisztviselők helyzetének javitása. Elsősorban a tényleges tisztviselők, de azután a nyugdijasok, az özvegyek és árvák sorsán kiván a kormány hathatósan segiteni.

A belpolitikai helyzetről szólva, kifejtette a belügyminiszter, hogy a kormány csupán a forradalmak után elkövetett bünöknek akart véget vetni, de nem vállalkozott egyuttal a nemzeti föllángolás megszüntetésére. Nem lehet szabad kezet engedni a nemzetközi aspirációknak, amint nem lehet megengedni sem jobb-, sem baloldali kilengéseket.

Foglalkozott ezután a belügyminiszter az oktoberizmussal, amelyről megállapitotta, hogy az nem szabadságot, hanem elnyomást jelent minden téren és a kormányzat nem hajlandó szalónképessé tenni.

Majd a demokráciáról beszélt és kifejtette, hogy a demokratikus pártok között nincs összhang, mert a demokratizmust különféleképpen értelmezik. Egyoldalu politika nem lehet demokrata. Az igaz demokratikus politika a társadalom minden osztályának érdekét kell hogy szolgálja. Beszédét azzal fejeztbe be, hogy a kormányzat végső célja a háboru előtti állapotoknak minden téren való visszaállitása.

Ezután Pesthy Pál igazságügyminiszter szólalt föl, aki az osztályok és felekezetek közötti egyetértés szükségességét hangsulyozta. A mi országunkban – mondotta -, amely agrárország, csak a többtermelés problémájának megoldása biztosithatja a társadalmi osztályok létérdekeit.


Gróf Teleki Pál, mint a politikai élettől távolálló vendég, külföldi tapasztalatairól számolt be. Gróf Bethlen István egyéniségét a külföld is tiszteli és nagyrabecsüli. Az állandó kormányzás a külföld szemében politikai érettségünk garanciáját jelenti. A kisántánt egyetlen létalapja, hogy mi vagyunk
Amig ez a helyzet fönnáll, addig Európában megnyugvásról nem lehet szó.


A gyülés után a Korona-szállodában bankett volt, amelyen Rakovszky Iván belügyminiszter a város polgáraira, Pesthy Pál igazságügyminiszter pedig a választóközönségre üritette poharát."

2012. szeptember 26., szerda

Szokásos baromság és marhaság szanyi kapitánytól

szanyi tibor.jpg

Szanyi kapitányunk a következőt írta a facebookos oldalára, valószínűleg megint többet ivott a kelleténél:

"Az jó jel, hogy a médiát kizárólag az MSZP kormányfő-jelöltje izgatja, senki másé ... :)"

Én meg a következőt írtam neki - teljesen józanul - válaszban:


"Az MSZP miniszterelnök-jelöltjét max csak az MSZP-ét meg a baloldali vagy hozzájuk erősen kapcsolódó médiát érdekli, mert a lakosság 55 %-a tesz a politikára és a pártokra, a hazafiakat, még a fideszt, az LMPét, sőt még a degenerált kamusokat sem nagyon érdekli a ti miniszterelnökötök, mint ahogy egyetlen embert sem izgat, hogy mit csinálnak nemzetünk hóhérai és sírásói. Volt 8 évük, hogy bizonyítsanak és tudjuk mi lett az eredménye. Annak viszont örülök, hogy a baloldali testvérpártok - szocionisták, zsidesz, lehet menni a picsába és a degenerált kamusok - egymást nyírják. Hajrá csak így tovább!!!! Adjon az Isten szebb jövőt!"

Akik eltörölték volna a múltat – néhány megjegyzés a tegnapi találós kérdéshez (Lipusz Zsolt)




A Kuruc.info tegnapi találós kérdésében egy 1919. május 1-jének kommunista megünneplésével kapcsolatos kép szerepelt. A vörös terroruralom 133 napja idején e napon a mai Hősök terén lévő Millenniumi emlékművet vörös drapériával vonták be a bolsevikok, Gábriel arkangyal szobrát obeliszkké alakították, és eléje az ateista vallásalapító Marx hét méteres gipszből öntött alakját állították.
A Habsburg-királyok (I. Ferdinánd, III. Károly, Mária Terézia, II. Lipót és Ferenc József) szobrait kiemelték és Vignali Rafael öntödei vállalatához szállították. Ekkor semmisítették meg az eredeti Ferenc József-szobrot, amelyet pár vörös terrorista vert szét. A két világháború között ezeket a királyalakokat ismét felállították. Az új Ferenc József-szobor (immár nem katonai uniformisban, hanem koronázási ruhában, azonban a Szent Korona nélkül ábrázolja az uralkodót) 1926-ra készült el.
Ezen a napon vörös drapériák borították Budapesten a királyi vár oszlopos homlokzatát, diadalkapu magasodott a Lánchíd budai hídfőjén Marx és Engels szobraival.
A Vérmezőn Leninnek állítottak szobrot a proletárünnep alkalmából. Ugyanitt hatalmas vörös katafalk emlékeztet a Martinovics-per kivégzett áldozataira.
Reggel hatkor zenés ébresztő, kilencig gyülekező a főváros huszonnyolc helyén az ünnepi felvonuláshoz. Színpadok, tánchelyek mindenütt, főképp a Városligetben és a Népligetben.
Zenekarok játszották a kommunista örökzöldeket a Mátyás-templom, a Bazilika erkélyein, az Operaház és a Nemzeti Színház előtt.
Kilenctől déli egy óráig hömpölygőit a Hősök terén álló dísztribün előtt a felvonulók sokezres tömege.
Nagy feltűnést keltett a teljesen egyedül menetelő Franz Chatwal kovácsmester, aki Linz városából gyalogolt Budapestre, hogy részt vehessen a munkásszolidaritás nemzetközi ünnepén. Szegény proletárzarándok… A maga díszítette májusfát, amelyet a menetben vitt, a különböző mesterségek jelvényei borították.
Minden úgy zajlott látszólag, ahogy a kormányzótanács részletes rendelete előírta.
Kun Béláék tehát valóban el akarták a múltat végképp törölni, ez nyilvánult meg a május 1-jei rendezvényeik külsőségeiben és koreográfiájában is. A magyar nemzet szerencséjére ekkor csupán 133 nap adatott az ország- és hagyományrombolásra számukra. Soha ne feledjük Wass Albert szavait, aki definíciószerűen így határozta meg röviden és lényegretörően ezt „különleges anyagból gyúrt” élőlényfajtát:
„A bolsevik olyan ember, aki elégedetlen, irigy és tele van gyűlölködéssel. Mindenkit gyűlöl, aki nem úgy gondolkodik, mint ő… Aki csak rest, és ezért elégedetlen. Aki tehetségtelen, és ezért irigy… Aki nem akar egyebet, mint munka nélkül hozzájutni valamihez, osztozkodni a másén. És gyilkosságokkal csinál helyet magának a világban. Mindegy, hogy minek nevezi magát. Mindegy, hogy milyen jelszó nevében fosztogat, és milyen zászló alatt vonul fel az utcákon. Végeredményben egy és ugyanaz. Homo bestialis. Állatember”.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Adolf Hitler végrendelete


Első verzió

Immár 30 év telt el azóta, hogy 1914-ben szerény erőmmel szolgálatba álltam az első világháborúban, amelyet ráerőltettek a Birodalomra.

Ez alatt a három évtized alatt az összes gondolatomat, minden tettemet és az egész életemet csakis a népem iránti szeretet és hűség vezérelte. Ezek az érzelmek adtak erőt ahhoz, hogy meghozzam a legnehezebb döntéseket, amelyeket egy halandó mindeddig hozhatott. E három évtized során nem kíméltem időmet, erőmet és egészségemet.

  Nem igaz, hogy én vagy bárki más Németországban háborút akart 1939-ben. A háborút kizárólag zsidó származású vagy a zsidó érdekekért ténykedő nemzetközi üzletemberek akarták és provokálták ki. Túl sok javaslatot tettem, amelyeket az utókor majd nem vonhat örökké kétségbe, a fegyverzetcsökkentés és fegyverzetkorlátozás érdekében, hogy a háború kirobbantásával vádolhassanak.

Nem akartam, hogy az első világháború szerencsétlen végkifejlete után egy második háború robbanjon ki Angliával vagy akár Amerikával. Elmúlnak majd az évszázadok, de városaink és műemlékeink romjaiból mindig újjá fog születni a gyűlölet a végeredményben felelős nép ellen, amelynek az összes szerencsétlenségünket köszönhetjük: a nemzetközi zsidóság és csatlósaik ellen.
Három nappal a német-lengyel háború kirobbanása előtt ajánlatot tettem a berlini brit nagykövetnek a német-lengyel problémának a Saar-vidék problémájával azonos, nemzetközi ellenőrzés alatti megoldására. Ezt az ajánlatot sem lehet kétségbe vonni. Csak azért utasították vissza, mert az angol politika vezető körei akarták a háborút, részben kereskedelmi érdekeik miatt, részben a nemzetközi zsidóság és propagandája által gyakorolt nyomás miatt.

Nem hagytam semmiféle kétértelműséget a tekintetben, hogy ha Európa népeit ismét a nemzetközi finánctőke összeesküvéséhez tartozó részvénypakettnek tekintik, akkor annak a népnek, amely valóban felelős ezért a gyilkos harcért, a zsidó népnek, ez alkalommal számot kell adnia. Van egy másik pont is, amelyet nem akartam árnyékban hagyni: ez alkalommal már nem lesz többé lehetséges, hogy európai árja népek gyermekeinek milliói éhezzenek, hogy férfiak millióit megöljék, hogy nők és gyermekek százezreit megégessék és halálra bombázzák a városokban anélkül, hogy a valódi bűnös meglakolna a bűnéért, noha emberségesebb módszerek által.

Hat évnyi harc után, amely minden kudarc ellenére egy nép élni akarásának a legdicsőségesebb és legbátrabb megnyilvánulásaként fog fennmaradni a történelemben, nem hagyhatom el a várost, amely a Birodalom fővárosa. Mivel erőink túlságosan csekélyek ahhoz, hogy sokáig megállíthassák az ellenség támadását, elvakult és jellegtelen gépemberek fokozatosan legyűrik az ellenállásunkat, és osztozni akarok a sorsban, amelyet más milliók elfogadtak, ebben a városban maradva.

Emellett nem akarok az ellenségeim kezébe kerülni, akiknek szükségük van a felizgatott tömegeik szórakoztatásához egy újabb, a zsidók által rendezett látványosságra. Úgy döntöttem, hogy Berlinben maradok, amíg egyetlen szabad földdarab is lesz benne, és hogy a halált választom abban a pillanatban, amikor úgy látom, hogy a Führer rezidenciáját és magát a birodalmi kancelláriát többé már nem lehet védeni. Meghalok, szemem előtt mindazzal, amit frontkatonáink, háziasszonyaink, parasztjaink, munkásaink és a nevemet viselő fiataljaink végrehajtottak, akiknek az elkötelezettsége egyedülálló a történelemben. Nem tehetek mást, mint szívem mélyéből kifejezem nekik a legmélyebb hálámat és azt az óhajomat, hogy semmiképpen se hagyják abba, bárhol is legyenek, a Haza ellenségei elleni harcot, Clausewitz tanításaihoz híven. Katonáink áldozatából, akikkel egységben maradok a halálig, egy napon ki fog sarjadni, így vagy úgy, a nemzetiszocializmus ragyogó újjászületésének a magja, és ezzel az újjászületéssel létrejön majd egy valódi népközösség.

Nagyon bátor férfiak és nők sokasága döntött úgy, hogy sorsukat ez enyémhez kötik mindhalálig. Arra kértem őket és végül megparancsoltam nekik, hogy ne tegyék ezt, hanem továbbra is vegyenek részt a Nemzet harcában. A Hadsereg, a Haditengerészet és a Légierő parancsnokaitól azt kértem, hogy minden eszközzel erősítsék meg katonáink ellenálló szellemiségét a nemzetiszocialista értelemben, súlyt helyezve arra a tényre, hogy én is, e mozgalom alapítója, inkább a halált választottam, mint a gyáva meghátrálást vagy a kapitulációt. A jövőben a becsület fogalma egy német tiszt számára azt jelentse, ahogyan már a Haditengerészetünk esetében, hogy a kapituláció nyílt terepen vagy a városban elképzelhetetlen, és hogy mindenekelőtt a vezetőknek mindig élen kell maradniuk és a mindhalálig hűségesen teljesített kötelesség ragyogó példáját kell szolgáltatniuk.


Berlin, 1945. április 29., 4 óra

vége

Második verzió
Immár 30 év telt el azóta, hogy 1914-ben szerény erőmmel szolgálatba álltam az első világháborúban, amelyet ráerőltettek a Birodalomra.

Ez alatt a három évtized alatt az összes gondolatomat, minden tettemet és az egész életemet csakis a népem iránti szeretet és hűség vezérelte. Ezek az érzelmek adtak erőt ahhoz, hogy meghozzam a legnehezebb döntéseket, amelyeket egy halandó mindeddig hozhatott. E három évtized során nem kíméltem időmet, erőmet és egészségemet.

Nem igaz, hogy én vagy bárki más Németországban háborút akart 1939-ben.
A háborút kizárólag zsidó származású vagy a zsidó érdekekért ténykedő nemzetközi üzletemberek akarták és provokálták ki. Túl sok javaslatot tettem, amelyeket az utókor majd nem vonhat örökké kétségbe, a fegyverzetcsökkentés és fegyverzetkorlátozás érdekében, hogy a háború kirobbantásával vádolhassanak.

Nem akartam, hogy az első világháború szerencsétlen végkifejlete után egy második háború robbanjon ki Angliával vagy akár Amerikával.
Elmúlnak majd az évszázadok, de városaink és műemlékeink romjaiból mindig újjá fog születni a gyűlölet a végeredményben felelős nép ellen, amelynek az összes szerencsétlenségünket köszönhetjük: a nemzetközi zsidóság és csatlósaik ellen.

Három nappal a német-lengyel háború kirobbanása előtt ajánlatot tettem a berlini brit nagykövetnek a német-lengyel problémának a Saar-vidék problémájával azonos, nemzetközi ellenőrzés alatti megoldására. Ezt az ajánlatot sem lehet kétségbe vonni. Csak azért utasították vissza, mert az angol politika vezető körei akarták a háborút, részben kereskedelmi érdekeik miatt, részben a nemzetközi zsidóság és propagandája által gyakorolt nyomás miatt.

Nem hagytam semmiféle kétértelműséget a tekintetben, hogy ha Európa népeit ismét a nemzetközi finánctőke összeesküvéséhez tartozó részvénypakettnek tekintik, akkor annak a népnek, amely valóban felelős ezért a gyilkos harcért, a zsidó népnek, ez alkalommal számot kell adnia.
Van egy másik pont is, amelyet nem akartam árnyékban hagyni: ez alkalommal már nem lesz többé lehetséges, hogy európai árja népek gyermekeinek milliói éhezzenek, hogy férfiak millióit megöljék, hogy nők és gyermekek százezreit megégessék és halálra bombázzák a városokban anélkül, hogy a valódi bűnös meglakolna a bűnéért, noha emberségesebb módszerek által.

Hat évnyi harc után, amely minden kudarc ellenére egy nép élni akarásának a legdicsőségesebb és legbátrabb megnyilvánulásaként fog fennmaradni a történelemben, nem hagyhatom el a várost, amely a Birodalom fővárosa.
Mivel erőink túlságosan csekélyek ahhoz, hogy sokáig megállíthassák az ellenség támadását, elvakult és jellegtelen gépemberek fokozatosan legyűrik az ellenállásunkat, és osztozni akarok a sorsban, amelyet más milliók elfogadtak, ebben a városban maradva.

Emellett nem akarok az ellenségeim kezébe kerülni, akiknek szükségük van a felizgatott tömegeik szórakoztatásához egy újabb, a zsidók által rendezett látványosságra.
Úgy döntöttem, hogy Berlinben maradok, amíg egyetlen szabad földdarab is lesz benne, és hogy a halált választom abban a pillanatban, amikor úgy látom, hogy a Führer rezidenciáját és magát a birodalmi kancelláriát többé már nem lehet védeni.

Meghalok, szemem előtt mindazzal, amit frontkatonáink, háziasszonyaink, parasztjaink, munkásaink és a nevemet viselő fiataljaink végrehajtottak, akiknek az elkötelezettsége egyedülálló a történelemben. Nem tehetek mást, mint szívem mélyéből kifejezem nekik a legmélyebb hálámat és azt az óhajomat, hogy semmiképpen se hagyják abba, bárhol is legyenek, a Haza ellenségei elleni harcot, Clausewitz tanításaihoz híven.

Katonáink áldozatából, akikkel egységben maradok a halálig, egy napon ki fog sarjadni, így vagy úgy, a nemzetiszocializmus ragyogó újjászületésének a magja, és ezzel az újjászületéssel létrejön majd egy valódi népközösség.

Nagyon bátor férfiak és nők sokasága döntött úgy, hogy sorsukat ez enyémhez kötik mindhalálig. Arra kértem őket és végül megparancsoltam nekik, hogy ne tegyék ezt, hanem továbbra is vegyenek részt a Nemzet harcában.
A Hadsereg, a Haditengerészet és a Légierő parancsnokaitól azt kértem, hogy minden eszközzel erősítsék meg katonáink ellenálló szellemiségét a nemzetiszocialista értelemben, súlyt helyezve arra a tényre, hogy én is, e mozgalom alapítója, inkább a halált választottam, mint a gyáva meghátrálást vagy a kapitulációt.

A jövőben a becsület fogalma egy német tiszt számára azt jelentse, ahogyan már a Haditengerészetünk esetében, hogy a kapituláció nyílt terepen vagy a városban elképzelhetetlen, és hogy mindenekelőtt a vezetőknek mindig élen kell maradniuk és a mindhalálig hűségesen teljesített kötelesség ragyogó példáját kell szolgáltatniuk.

Berlin, 1945. április 29., 4 óra
Forrás

Wehrmacht - Páncélos Induló

SS marschiert in Feindesland

(franciából fordította: Hep Titusz, AntiDogma)
Forrás
Gabor A Moor a képen

vége