2014. február 26., szerda

Tudja milyen nyilatkozat született 1993. február 26-án? (Deres TV)

Forrás

Bizonyára keveseknek ugrik be egyből erről a dátumról, pedig fontos lenne, hogy legalább a hazafias erők emlékezzenek rá, mert különös jelentőséggel bír.

Bizony, ezen a napon adta botrányos és a magyarságot sértő és megalázó nyilatkozatát Landeszmann György főrabbi.

A Heti Magyarország című lap február 26-i számában, egy interjúban Landeszmann György budapesti vezető főrabbi kijelentette: ha kivonnák a zsidó értékeket Magyarországról, `akkor nem maradna más, csak a bő gatya és fütyülős barack`. Arra a kérdésre: `Miért nem vállalnak sorsközösséget a magyar nép mártírjaival?` - azt válaszolta: szerinte a második világháborúban elesett magyar katonák nem a magyar nép mártírjai `mert [...] a fasizmus mellett harcoltak a bolsevizmus ellen, és akkor a fasizmus volt a nagyobb veszély.`

Manapság, amikor az országot elborítják a holokauszt megemlékezések (olyakor inkább a megemlékezés szó helyett helyesebb a megalázkodás szó használata), és a zsidóságról kizárólag a legpozitívabb értelemben lehet nyilatkozni, akkor különös jelentősége van annak ennek a nyilatkozatnak.

vége

Ugyanis a sok későbbi tűzoltó jellegű elhatárolódás ellenére ez a nyilatkozat világította meg jól a zsidó-magyar kapcsolatok azon részét, amelyről soha nem esik szó, nevezetesen azt, hogy a zsidók egy markáns és meghatározó része milyen véleménnyel van a magyarságról.

2014. február 16., vasárnap

1945. február 13.: Drezdában menekült civilek százezreit égetik halálra a nyugati szövetségesek (Harcunkinfó)


A II. világháború a maga szörnyűségeivel, s nagyszámú polgári áldozatával felülmúlta az összes addigi háború rémtetteit.

A világháború befejezése óta eltelt időben a győztes történetírás az ördögi gonosz képében kizárólag a németeket tünteti fel, rémtörténetek ezreit mesélve a polgári lakossággal szembeni kegyetlenkedésekről, holott a szövetséges erők brutalitásaival nehéz versenyre kelni. Egy történelmi város megsemmisítése, a II. világháború egyik legnagyobb tömeggyilkossága, Drezda terrorbombázása messze túlmutat a katonai bűncselekményeken, a városban meggyilkolt ártatlan százezrek vére örök szégyenfolt lesz a nyugati szövetségeken.

A Németország és konkrétan Drezda elleni támadás okait 1945 január 25-re lehet visszavezetni, amikor Churchill felelősségre vonta Archibald Sinclair légügyi minisztert a Bombázóparancsnokság viszonylagos tétlenségéért. A Bombázóparancsnokság főnöke Charles Portall főmarsall javasolta Berlin, Drezda, Lipcse és Chemnitz elleni támadásokat, amelyeket Churchill jóváhagyott.

A hadműveleti tervek alapján a Drezda elleni támadásra február 13-14-én került sor. Hogy miért szerepelt Drezda a célpontok között, nagyon nehéz megérteni. Drezdában ekkor nem tartózkodtak katonai alakulatok, 1944 december végétől elhagyták a német tisztviselők és a város Vöröskereszt védelme alá került. A városban százezres nagyságrendben tartózkodtak kelet-európai menekültek, közöttük magyarok is.

A drezdai tömeggyilkosság képeit sokszor holokauszt kiállítások is "kölcsönvették" már a zsidó szenvedések bemutatására.

A bemutató véresre sikeredett, a Mennykőcsapás hadművelet első hulláma este 10 óra körül érte el Drezda légterét. Az első hullám 70 perce alatt Lancaster és Mosquito gépek támadták a várost, hagyományos és gyújtóbombákat alkalmazva. A gyújtóbombáknak köszönhetően Drezda belvárosa égő pokollá változott. 200-300 km/h-s sebességű tűzvihar járta halálos táncát.

Jellemző, hogy a második hullámban érkező gépek már nem tudtak pontos célmegjelölést végezni, vaktában dobáltak le célmegjelölő fáklyáikat. Ezután még több hullámban támadták angol és amerikai gépek a halálkatlanná vált várost, közöttük a hírhedt B17-es bombázók. Jellemző a terrortámadás nagyságára, hogy a szövetséges repülők 3000 tonna hagyományos, és 650 000 darab gyújtóbombát dobtak a semmilyen katonai erővel nem védett városra. A város központ kb. 18 négyzetkilométeres területen gyakorlatilag eltűnt, 35 000 lakóépületből 28 000 semmisült meg. A halottak számáról élénk viták folytak és folynak. Valószínűleg a Konrad Adenauer 1955-ben mondott 250 000-es és a Vöröskereszt titkos kimutatásaiban szereplő 275 000-es számát lehet az áldozatok reális nagyságrendjének tekinteni.

Drezda romjai 1945-ben. A város kb. 18 négyzetkilométeres területen gyakorlatilag eltűnt.

Mint ebből a néhány adatból is világosan kivehető, a támadást végrehajtó angolszász pilóták és az őket terrorbombázásra utasítók 100 százalékban háborús bűncselekményt hajtottak végre. Ezért soha, egyikőjüket sem vonták felelősségre. Pedig a nürnbergi per óta tudjuk, hogy a "háborús bűnök" nem évülnek el és azóta azt is tudja az emberiség, hogy vannak, akiknek nem lehet a "parancsra tettem" szavakkal kibújni a bűnösség alól. De a törvények a győztesekre nem vonatkoztak. Mi azonban nem feledkezhetünk meg Drezda véreskezű gyilkosairól, az angol és amerikai háborús gépezetet működtető nemzetközi terroristák tömeggyilkosságáról, mely a világtörténelem mindeddig legnagyobb áldozattal járó légitámadásaként egy hatalmas krematóriummá változtatta Drezdát, ahol az ártatlan emberáldozatok száma nagyobb volt, mint az amerikai atomcsapásoké Hirosima és Nagaszaki ellen együttvéve.

vége

A bukott baloldal, bukott kampánya!

bn.jpg
A baloldal lassan kezd lemenni a béka segge alá, amit ők kampánynak és politizálásnak neveznek, az mindennek a rossz paródiája, amin még nevetni sem tud a társadalom nagy többsége, amit személy szerint én nem sajnálok. A bal vagy jobban mondva a politikai bohócoldalon megteremtették a nagy baloldali "összefogást", ami inkább hasonlít egy nagy összefosásra, mert csak összekeverték a szart, amit az elmúlt "négy" évben kitermeltek. Fogták magukat és összeszedték az elmúlt 25 év összes, idétlen, leszerepelt, levitézlett,oldaltól független és bukott politikusokat és létrehozta szánalmas szövetségüket. Annyira gagyi és gáz a politikai összefosás, hogy még az egységes arculatra és kampányra sem futja. Néha nem tudom eldönteni, hogy most egymás mellett vagy ellen kampányolnak. A politikai ellenfeleiknek, lassan semmit nem kell tenni a baloldal saját magát járatja le, amit szintén nem sajnálok. Minden résztvevő külön kampányol és az ellenkezőjét mondja annak, amit a szövetségesei. Nekem olybá tűnik, hogy egyáltalán nem akarnak nyerni és csak az egész a demokratikus bohóckodásuk része, amit személy szerint nem bánok. Húzzanak és tűnjenek el végre a magyar politikai közéletből és beteges eszméik kerüljenek oda, ahová valók a történelem szemétdombjára.
Elég csak megnézni ki mivel próbál szavazatokra szert tenni. Ott van először is az ütődött Gyurcsány - Csótány - Ferenc, aki beteges módon és görcsösen ragaszkodik megszorításokhoz. Ez az egyetlen amit képes kiejteni a száján. Úgy gondolja, ez az egyetlen megoldás, ami gyógyír minden problémára ebben az országban, pedig csak arra jó, hogy konzerválja a korrupciót, a bürokráciát és a szegénységet az országban. Ha betegesen csak elveszünk mindent az emberektől, akkor nekik nem marad semmi, ergo képtelenek a gyarapodásra. És mi közben a legszegényebbek hozzák a legnagyobb áldozatot ők kerülnek még mélyebbre, miközben nap mint nap azzal a demagóg dumával tömik a fejüket, hogy ez az utolsó, hogy csak egyszer kell kibírni, de nem is olyan sokára minden sokkal, de sokkal jobb lesz, de ez a kamu szöveg soha nem jön be, viszont mindig elhangzik.
Aztán ott a másik az idegen érdekek első számú magyarországi képviselője a libapásztor LiBajnai, igaz ő egy fokkal jobb, legalábbis az próbál lenni, ő a megfontolt megszorításokkal kampányol, hogy fájni fog, de majd ez, meg az lesz, meg majd kapnak ezt-azt az emberek. Amiből persze nem lesz semmi a végén. És azért tudjuk, hogy a vége az,hogy csak egy szűk réteg húz hasznot az egészből. Én csak azon csodálkozom, hogy van olyan, aki elhiszi ennek a pojácának egyetlen szavát is. Azért meg kell jegyezni, hogy Libajnai egy tipikusan olyan politikus, aki gyakorlatilag nulla tehetséggel és nulla szónoki képességgel küzdötte fel magát a magyar politikai palettára. Ez azért nem semmi teljesítmény. Ő azt képzeli magáról, hogy a társadalom széles rétegei állnak mögötte és értenek vele egyet. A látványos kezdetet, látványos zuhanás követte. Ha nincs az összefosás, akkor már a parlamenti bejutási küszöböt sem érte volna el, de mégis úgy tesz, mintha ő lenne a teljes baloldal első számú vezére, pedig csak egy sokadik kiskapitány. 

És ott van Mester akarom mondani Szarházi Attila. Ő próbál ezek között a politikai hulladékok, meg a kormány ígéretei között lavírozni. Egyik pillanatban arról beszél, hogy minden marad a régiben, sőt ő még tovább is fejleszti az eddig kormány intézkedéseit, majd a másik pillanatban, minden rossz,mindent megszüntetnek. Ez aztán a megfontolt és logikus politizálás. De róla nem szeretnék sok szót ejteni, mert az eddigi politikai tevékenysége nem több szerencsétlenkedésnél és a nagyurak seggnyalásánál. Egy biztos ő sem az a politikus, aki az ország érdekeit tartja szem előtt. Ezt mi sem bizonyítsa jobban, hogy kormányváltás címén mindenféle politikai bűnözőkkel - abból is a legaljasabbakkal - összeborult, hogy leváltsa a jelenlegi kormányt.

2014. február 13., csütörtök

Jeszenszki András 2014. országgyűlési választás (Pestisrácok)

Forrás


Nyíregyháza I
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, 01. számú választókörzet
MSZP

Kiválóan tud pózolni a nyíregyházi Örökzöld Nyugdíjas Klubban, amelynek rendszeres vendége a fiatal politikus, aki úgy tűnik, hogy igen reálisan méri fel a szóba jöhető szavazókat. A nyugdíjas otthonon kívül néha interjút is ad, amelyben a család generációkon átívelő baloldaliságot hangsúlyozza. „Nagyapámat például elhurcolták a szovjetek malenkij robotra, aki gyalogosan tért haza. Édesapám mesélte, hogy ennek ellenére nagypapám élete végéig baloldali maradt. Ilyen család vagyunk” – vallott színt. Számára nagyon fontos, hogy „az ember egy olyan közösséghez tartozhat, amit Horn Gyula fémjelez”. Ezek után szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy Jeszenkszkinek esze ágában sincs megújítani az MSZP-t, jó neki úgy, ahogy van. A pártnak sem érdeke a vérfrissítés, így az olyan fiatalok, mint Jeszenkszki, akiknek elég jó a jelenlegi rendszer is, fémjelzik a szocialisták hatalomhoz ragaszkodó keménymagjának túlélését.

vége

Egy valóságos holokauszt: Drezda elpusztítása 1945. február 13-14-én (Betyárvilág)


1.rész: Az előzmények. 1945 elején a nagy világégés a végéhez közeledett Európában. A szövetséges koalíció hadereje két irányból támadta a tengelyhatalmak legerősebb államát, Németországot. 

Nyugaton a brit-amerikai erőket igen kemény próbatétel elé állította a Wehrmacht és a Luftwaffe, hiszen a szárazföldön 1944. december közepén az Ardennekben indítottak a németek ellentámadást, amelyet csupán nagy nehézségek és áldozatok árán tudtak a túlerőben lévő angolszászok megállítani, ugyanakkor pilótáik körében páni félelmet váltott ki egy új német csodafegyver, az első sugárhajtóműves repülőgép, az ME-262 megjelenése, amely jó 200 km/óra sebességgel múlta felül a leggyorsabb szövetséges vadászgépeket is. 

Ennélfogva az amerikai-brit erők még 1945 januárjában sem tudtak átkelni a Rajnán. A keleti fronton ellenben az oroszok nagy iramban nyomultak előre, jó esélyük volt arra, hogy, akár Németország egész területét megszállva, a szovjet hatalmi övezetet kiterjesztik a Rajna vonaláig. Ez a tragédia alighanem be is következett volna, amennyiben – már a kortársak által is a sztálingrádi csatához hasonlított – budapesti ostrom idején fővárosunk hős magyar és német védői nem állítják meg a Vörös Hadsereg Duna-völgyi előrenyomulását két hónapra. A baltikumi fronton azonban a szovjet haderő 1945 januárjában meghódította Nyugat- és Kelet-Poroszországot, sőt, január 23-án elérte az Oderát is. 

Ebben a válságos helyzetben rendelte el Dönitz admirális a Hannibál-hadművelet lebonyolítását, vagyis Kelet-Poroszország evakuálását az ottani német lakosság életének megmentése végett. A vörös ármádia ugyanis bosszúszomjasan lépte át a német határt. A tábori bordély intézményét nélkülöző szovjet katonákat Ilja Ehrenburg zsidó származású szovjet állampolgár író verseivel arra tüzelte, hogy Németország területére lépve erőszakolják meg a nőket, verjék szét a csecsemők fejét s álljanak kegyetlen bosszút a civil lakosságon. 


A vörös veszedelem megérkezésekor aztán a világtörténelem legnagyobb méretű evakuálási programját hajtották végre: a Wehrmacht, ezen belül a Luftwaffe és a Kriegsmarine egységei: példás rendben és precizitással ürítették ki a veszélyeztetett területeket. Mintegy 2,2-2,5 millió embert telepítettek át nyugatra, s mindezt kemény téli időben, mínusz 15, mínusz 20 fokos hidegben, háborús körülmények között. 

A megpróbáltatásokat mégis vállalta minden érintett, hiszen egy kelet-poroszországi település, Nemmersdorf (ma Oroszország európai enklávéja részeként Majakovszkojének hívják) polgárai már a megelőző, 1944-es év októberében ízelítőt kaphattak abból, mi vár rájuk az orosz megszállás alatt. Amikor a Wehrmachtnak átmenetileg sikerült visszafoglalnia a községet, még a sok borzalmat látott katonák is szinte sokkot kaptak a látványtól: házuk kapujára szegezett emberek, karóba húzott áldozatok és bestiális módon halálra erőszakolt nők, árkokba lőtt gyermekek és puskatussal agyonvert csecsemők maradtak szerteszét heverve, haló poraikban is meggyalázva a vörös horda kétnapos uralma után a település utcáin. Sőt, a barbár hódítók még a félszáz francia hadifogolynak sem kegyelmeztek, a németekkel együtt őket is elpusztították. A keleti porosz területekről evakuáltak számára 1945. január végére egyetlen menekülési útvonal maradt: a Balti-tenger. Ezért a két fontos kikötővárosban, Danzigban és Gotenhafenben óriási zsúfoltság alakult ki, a tömeget ráadásul folyamatosan fenyegették az ellenséges bombázók, mégsem hagyta ott senki sem a helyét, hiszen ez esetben nem volt esélye arra, hogy valamelyik hajó fedélzetére feljusson. 

A Wilhelm Gustloff 

1945. január 28-án megkezdődött a menekültek behajózása a Wilhelm Gustloff fedélzetére, amelyet a szovjetek két nappal később, január 30-án este megtorpedóztak, több mint 9 ezer halálos áldozatot hagyva a Balti-tenger hullámsírjában. 


A nyugati fronton zajló eseményeket tekintve elmondható, hogy a brit királyi légierő, a RAF lényegében már a háború kezdete óta támadott német polgári célpontokat, például alig két nappal azután, hogy a britek hadat üzentek Németországnak, 1939. szeptember 5-én lebombázták Wilhelmshaven és Cuxhaven sűrűn lakott, belső városrészeit. Katonailag Drezda elpusztításának semmi értelme nem volt, csupán az angolszászok hatalmi demonstrációját, illetve a bosszúállást, a megfélemlítést és a német civil lakosság, valamint fegyveres alakulatok demoralizálását szolgálta. Az angol propaganda igyekezett a Coventry elleni 1940. november 14-ei német támadásra adott válaszként beállítani Drezda lerombolását. Az angol város bombázásakor azonban mindössze 554-en vesztették életüket, a drezdai tűzvihar és holokauszt eredményeképpen majd félmillióan. (Elképzelhető az is, hogy többen.) 


1944 nyarának nyugati háborús fejleményei aztán újabb alkalmakat szolgáltattak a briteknek a szőnyegbombázási teória továbbfejlesztésére. A német légierő ugyanis ekkor vetette be a V-1 elnevezésű csodafegyvert, ami lényegében egy szárnyas bomba volt, majd rövidesen megjelent a világtörténelem első ballisztikus rakétája a V-2 fantázianevű megtorlófegyver. Mivel a V-fegyverek bevetésével a németek már elkéstek, nagymértékű pusztító hatásuk nem volt, ám olyan lélektani következményük mindenképpen, hogy a brit miniszterelnök, Churchill – a nemzetközi egyezmények által tiltott – gázbombák bevetését sürgette német célpontok ellen. Végül is ettől az angol politikai és katonai vezetés elállt, azonban megtorlásképpen szőnyegbombázások tucatjait hajtották végre német városok ellen1943-1944 folyamán, különösen hírhedett és pusztító volt a Hamburg, Kassel, Königsberg, Darmstadt, Brunswick és Heilbronn ellen intézett légi terrorakció. 

Egy szemtanú, Sir Robert Saundby Hamburg 1943. júliusi pusztulásáról szóbeli közlésben így vallott David Irvingnek: „A légitámadás megindulása után 40 perccel tudni lehetett, hogy Németország első nagy tűzvihara vette kezdetét: a felemelkedő meleg levegő tornádója minden irányból friss oxigént szívott el, ezzel olyan vihart eredményezett, ami hurrikánszerű erősséget ért el, hogy elsöpört egész épületeket, vasúti kocsikat, járműveket, fákat, és az embereket akaratuk ellenére belesodorta-szippantotta az égő pokolba. A tűz pillanatok alatt lángba borított egész utcákat. Azok közül, akik elég közel voltak ahhoz, hogy a pokoli látvány szemtanúi legyenek, kevesen élték túl az eseményeket. A tűzvész olyan volt, mint egy szörnyűséges Moloch, aki elpusztít mindenkit, aki szemet vet rá. A hőség olyan nagy volt, hogy megolvasztotta az üveget, vasat, a téglákat; elhamvasztott épületeket, óvóhelyeket és azokat, akik benne tartózkodtak – tekintet nélkül nemre, életkorra vagy betegségre”. 

A szövetségesek politikai vezetői először 1944 végén gondoltak a Drezda elleni légitámadás lehetőségére. A RAF vezérkari főnöke októberben javasolta, hogy a koalíciós szovjet légierőt fel lehetne kérni a város bombázására, rövidesen azonban úgy döntöttek, hogy angolszász célpont lesz az Elba-parti Athén. Ebben az sem zavarta a legfelsőbb londoni politikai és katonai vezetést, hogy Drezdában több száz angol hadifogoly tartózkodott. A helyi lakosság a háború előtti időktől kezdve rokonszenvezett az angolokkal, és számos barátot szereztek a hadifoglyok közül. Az egyik brit katona ezeket a sorokat vetette papírra 1944 karácsonyán: „Az itt lévő németek a legjobb emberek, akikkel valaha is találkoztam. A parancsnok igazi úriember: rendkívül nagy szabadságot engedélyezett számunkra a városban. Az őrmester már elvitt engem megtekinteni a város központját. Kétségtelenül gyönyörű – szeretnék a városból többet látni.” 

Ami Drezda stratégiai jelentőségét illeti, elhanyagolható volt annak ellenére, hogy a német postai és távíróhálózat egyik központja volt, s a postai infrastruktúra elpusztítása megnehezítette a kapcsolattartást a keleti fronttal egy időre. A megnövekedett forgalom akadálytalan lebonyolítása céljából a Birodalmi Munkaszolgálat és a Háborús Kisegítő Munkaszolgálat angol hadifoglyok százait osztotta be postai munkára. Ezen kívül néhány ipari üzem volt a város körzetében – a Lehmann, a Zeiss-Ikon Optikai Művek, a Siemens Gas AG stb. –, de ezek egyike sem volt a város központjától számított 3 mérfölden belül, amely majd a RAF bombázóinak célpontja lesz. Az angoloknak azért is válhatott „ideális” megsemmisítendő ponttá Drezda, mert a birodalmi kormány, annak tudatában, hogy a városnak nincs stratégiai jelentősége – művelődéstörténeti ellenben annál inkább – ide telepítette a közigazgatási és kereskedelmi hivatalokat, különösen azt követően, hogy 1943-ban egyre szaporodtak a főváros, Berlin elleni brit légitámadások. A későbbi fejlemények tükrében végzetes – de előre nem látható – lépésnek bizonyult a drezdai, 4. Légvédelmi Körzet tüzérségének áthelyezése részben a keleti frontra, részben a Ruhr-vidékre. Ennek oka az volt, hogy a háború ideje alatt mindössze két kisebb bombatámadás érte Drezdát, ezért a katonai légi hatóságok teljes joggal tartották feleslegesnek az itteni légvédelmi tüzéralakulat állomásoztatását. 

Így születhetett meg az a széles körben elterjedt, de végzetes városi legenda, hogy a várost sohasem fogják bombázni a szövetségesek. Miként David Irving brit történész írja Apokalipszis 1945 című klasszikus alapművében, bármilyen tragikusnak, sőt betegesnek tűnik is a visszapillantás során, ezeket a szóbeszédeket nemcsak Drezda 650 ezer fős állandó lakossága hitte el, hanem elhitték a városi hatóságok is, ezek a szóbeszédek vésődtek bele annak a minimum 1 millió embernek az emlékezetébe, akik 1945 januárja után özönlöttek a városba, amikor keleten megkezdődött az apokaliptikus szovjet-orosz invázió. E tragikus biztonságérzet mintegy félmillió emberéletet követel majd egyetlen nap alatt. 

Lipusz Zsolt

vége

2014. február 12., szerda

Lipusz Zsolt: Szent Korona a máglyán – Táncsics, a preszocialista baloldali ikon (Betyárvilág)


Táncsics Alapítvány, Táncsics-díj, Táncsics Mihály

Táncsics Mihály az 1848. március 15-ei pesti forradalmi események szimbolikus alakjává vált, hiszen, mint egyetlen politikai foglyot, a lelkes forradalmi tömeg hatalmas ováció közepette kiszabadította.

Nos, az 1848-1849. évi forradalom számos problémát és megválaszolandó kérdést felvet, hiszen, bármennyire is a nemzeti mitológia fényes csillagaivá lettek a radikális márciusi ifjak, voltaképpen a polgári átalakulás jogi kereteit megteremtő áprilisi törvényeket az utolsó rendi országgyűlés alkotta meg Pozsonyban, s az uralkodó, V. Ferdinánd szentesítette azokat. Táncsics azonban még a ’48-as alapokon álló szabadelvű nemesi elit számára is elfogadhatatlan volt a maga szocialista és republikánus nézeteivel. Az pedig végképp érthetetlen, hogy a nemzeti jobboldalon miért örvend ez az alapvetően baloldali ideológiát hirdető politikus-lapszerkesztő a mai napig osztatlan elismerésnek és tiszteletnek. Az alábbi vázlatos áttekintésünkben megpróbálunk Táncsicsról egy ideológia-politikai jellegű portrét festeni.

Szekfű Gyula nevezetes, mindmáig az egyik legkiválóbb történeti szintézisnek számító Magyar történetében a következő sommás összegzést adja Táncsics reformkori tevékenységéről: „…a nép szava ekkor csak egy volt takácslegény, majd vándortanító, Stancsics Mihály írásaiban szólalt meg, aki félműveltségében ugyan képtelen volt a politika aktuális kérdéseit megérteni, egyformán hadakozott a vasútépítés, az akadémia alapítása és Széchenyi kétgarasos adóterve ellen, de már rájött, hogy a nemesség jobban cselekednék, ha váltság nélkül tenné a jobbágyot szabad birtokossá…”

A márciusi forradalom okozta politikai változások lehetőséget teremtettek arra, hogy Táncsics a sajtó útján is hirdethesse meglehetősen zavaros nézeteit. Lapja, a Munkások Újsága 1848. április 2-án indult hatezres példányszámmal, eleinte csak hetenként egyszer, vasárnap reggel, utóbb, augusztus 10-étől kezdve hetenként kétszer látott napvilágot. Az első magyar szocialista újságot alapító Táncsics szemei előtt a francia forradalmár – még a jakobinus Danton által is őrültnek tartott – Marat lapjának, az Ami du Peuple-nek (A nép barátja) a példája lebegett. Marat a vörös terrorista bűnöző egyik legelső, 18. századi előfutára volt, aki újságjában bevett szokása szerint, rutinszerűen sorolta a bűnözők közé az olyan politikusokat, akik nem nyerték el a tetszését, ezek eszerint nem csupán hazug nézeteket vallanak, hanem embertelen, „népellenes” vámpírok is, akiket minél előbb ki kell hasítani a politikai nemzettestből, mi több, biológiailag is likvidálni kell őket. A franciák szerencséjére egy tiszta, heroikus lelkű nő, CharlotteCorday – élete feláldozásának biztos tudatában – végzett vele.

Az 1848. október 13-ai számban egy illusztrációt is találunk, egy szignálatlan fametszetet, Pragmatica Sanctio cím alatt. A kép égő máglyára vetett papírtekercset és koronát ábrázol.





Táncsics magyarázatot is fűzött hozzá: „A pragmatica sanctio a koronával együtt tűzre van hányva, ez az egész. E kettőt így meg kell égetni, vagy akármi más módon meg kell semmisíteni, különben nem boldogulhatunk soha.” Majd hozzátette, hogy a Szent Koronát legalábbis zárják múzeumba – ezt hangoztatják jelenkori szociálliberális politikai-ideológiai örökösei is –, hogy soha többé egyetlen osztrák császár a fejére ne tehesse. A magyar népnek kormányzó kell, mégpedig Kossuth személyében. Táncsics Kossuth iránti naiv rajongása olyan mértékűvé fajult, hogy 1849. március 15-én született leányát a népvezér politikus iránti tiszteletéből, eszelős módon Lajoskának nevezte el. 

Táncsics szociológiai jellegű javaslatai mind inkább a vészes, francia forradalmi megoldás felé kezdtek mutatni. Mind karakterisztikusabban a felforgató, szocialista eszmeiséggel telítődtek. Egyik példaképe, Marat és a francia jakobinusok politikai ténykedése vészes történelmi precedensként szolgált arra, hogy az „áruló és nép ellensége” fogalmi körbe mindazon személyek vagy politikai irányzatok képviselői beletartozzanak, akik az éppen regnáló terrorisztikus hatalomnak nem tetszenek. Valós vagy potenciális ellenzéket vélt bennük felfedezni. Világképéről, a magyarországi társadalmi-politikai viszonyok kívülről történő mesterséges átalakítására irányuló törekvéseiről tanúskodik az 1849. március első felében megjelent évfordulós röpirata, az „Uj alkotmány-javaslat, Marczius 15-kének évnapi emlékeül” címmel napvilágra került kiadvány. 

Sajnálatos, hogy az említett politikai-ideológiai oldalon sokan ezzel még ma sincsenek tisztában. A hasonló jellegű politikai identitászavarra utaló példák még hosszasan sorolhatók nemzeti históriánkból. (Őstörténeti kérdések, Szent István és Koppány hatalmi harca, a Dózsa-féle parasztlázadás, a Habsburg Birodalom és Magyarország viszonya, a kereszt és félhold európai konfliktusának Duna-völgyi vonatkozásai, 1848-1849 megítélése, második világháborús szerepvállalásunk stb.) A baloldali politikai erők történelmi identitáskeresése jóval adekvátabb és hitelesebb a jobboldalnál, saját szempontjukból tekintve. Nem véletlenül kapta a nevét az MSZP pártalapítványa épp Táncsics Mihályról. Az viszont már érthetetlennek tűnhet, hogy az 1990-es impériumváltás után miért Táncsicsról nevezték el a legrangosabb hazai újságírói kitüntetést. A Táncsics Mihály-díjat a kimagasló újságírói tevékenység elismerésére alapították 1990-ben, a korábbi Rózsa Ferenc-díj felváltására. Átadására minden évben a magyar sajtó napján, március 15-én kerül sor. Halaszthatatlan feladat tehát a jobboldali politikai erők számára egy autentikus, vállalható magyar történelmi felfogás elsajátítása, amely semennyire nem közös az egykori SZDSZ kossuthozásával és az MSZP rég, legalább 1919 óta tartó petőfizésével. 

(A tanulmány teljes szövege a Magyar Hüperión című, jobboldali értelmiségi folyóirat 2014.február második felében megjelenő 4. számában olvasható majd.)

VÉGE

2014. február 9., vasárnap

Otto Wöhler tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnokának válasz üzenete

„Német katonák! Magyar fegyvertársak! Abban a pillanatban, amikor hősi harcotok véget ér és katonasorsotok beteljesedik, köszönt benneteket még egyszer a hadsereg és a hon! Hálával és mély tisztelettel hajol meg Németország és Magyarország hős fiai előtt. Eskütökhöz híven az utolsó lélegzetig és a végső odaadásig kockáztattátok életeteket. Egyenlőtlen harc volt, amit többszörös túlerő ellen kellett vívnotok; s ez annál magasabbra emeli példamutató vitézségetek. Kötelességtudatotok és állhatatosságotok lehetővé tette a vezetésnek és a csapatoknak, hogy a nyugat-magyarországi arcvonalon harci intézkedéseket hajtson végre az ellenség ellen, amelyek meghiúsítják azt a tervét, hogy az egész hadszínteret összeomlassza, hogy Magyarországot lerohanja és Bécs alá vonuljon. Húsz szovjet hadosztályt, több nehézfegyver-seregtestet és megközelítőleg ezer repülőgépet vontatok magatokra és kötöttetek le. Eredményes védekezésetek jelentősen meggyengítette az ellenség harci erejét. Minden vöröskatona, akit leterítettetek, minden páncélos, amelyet megsemmisítettetek, minden repülő, amelyet lelőttetek, gyengítette az ellenséget, amely a német és a magyar nép megsemmisítésére özönlik előre. A történelem magasabbra fogja értékelni a kultúra- és néppusztító bolsevizmus elleni hajthatatlan ellenállásotokat annál a katonai sikernél is, amit minden idők egyik legnagyobb városharcában vívtatok ki, s idealizmusotokat, amellyel a keleti sztyeppe-özön elé álltatok. Budapest védőrsége mindig a kötelességteljesítés ragyogó példaképe marad az európai nemzetek közössége számára. Felrázó példátok elátkoz minden gyáva lemondást, emberi nagyságotok a jövő forrása, dicsőséges tetteitek az életet jelentik. Olyan szellemet tanúsítottatok, Budapest katonái, amely által Németország és Magyarország ismét új magasságokba emelkednek fel. Nagyon reméljük hogy egykor majd viszontlátjuk egymást egy nagy, szabad hazában. Tiétek segítő kezünk bajtársak, kik áttörtétek a Budapest körüli gyűrűt! Üdv és hűség a Führernek! Üdv Magyarország Nemzetvezetőjének!"

vége

Otto Wöhler tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnokának üzenete (Youtube)







vége

A "jóhiszemű" tévedés, avagy egy politikus harakirije

simong.jpg
Simon Gábor lebukott, vagy jobban mondva megbukott. Az MSZP és úgy általában az egész baloldal azonnal megpróbálja elbagatellizálni az ügyet. Se szó, se beszéd azonnali hatállyal "eltávolították" a pártból, mintha soha nem is lett volna ott, és úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne ehhez az egészhez. Persze tudjuk jól, hogy az ilyen bukott emberek egy kis idő múlva majd megint feltűnnek a párt körül, vagy ha ne adj isten nyernének bedugják valami jól fizető helyre vezetőnek, amiről senki sem hallott és szépen elfelejtik ezt az ügyet. Ezt a hozzáállást még valahol meg is érteném. 
De nézzük csak meg, hogy pontosan miről is szól a történet. Simon Gábor kb. 240 milliót parkoltat egy osztrák bankszámlán, amit állítása szerint "jóhiszeműen", elfelejtett megjelölni a vagyonbevallásában. Majd a volt felesége, aki megorrolt rá valamiért, és ezért felnyomja őt a "rivális" oldal pártjának első számú sajtóorgánumában (a Magyar Nemzetben). Nem véletlenül tettem idézőjelben a riválist, de erről már írtam korábban.
Persze a sok balos, azonnal védelmébe vette, hogy hát tévedni emberi dolog, meg ez az egész nem is igaz, csak kitaláció, az érdekes viszont az, hogy Simon még csak tagadni sem próbálja az ügyet, gondolom félti azt a 240 milliót, mert én biztosan félteném, bár a magyar állam biztosan nem fogja rátenni soha a kezét, mert Ausztriában nagyon nagy biztonságban van.
Én elgondolkodtam, azért pár dolgon. Az egyik, amikor azt állítja, hogy  "jóhiszeműen" tévedett, de könyörgöm 13-szor? Mert a mi kedves Simon barátunk 2002 óta országgyűlési képviselő és azóta minden évben be kellett nyújtania egy vagyonnyilatkozatot, és egyikben sem lett feltűntetve ez az összeg, vagyis akárhogy számolom - és ehhez nem kell egyetemi professzornak lenni - pontosan 13 vagyonnyilatkozatban nem tüntette fel azt a 240 milliót, vagyis 13szor tévedett jóhiszeműen? Még viccnek is rossz! Ez minden csak nem jóhiszemű tévedés, az ember nem feledkezik meg csak úgy véletlenül 240 millióról, egy bicigliről, vagy egy régi trabantról azt mondom ok, bár még ott is sántítana a történet, de legyen, azt nevezhetjük jóhiszemű tévedésnek, de ezt? Ezt nem! Ő szánt szándékkal nem vallotta be, hogy eltitkolja a külföldön rejtegetett pénzét a nagy nyilvánosság előtt. Ez jobban hasonlít egy rosszul megkoreografált saskabaréra mint jóhiszeműségre. Ezek után vagy ennek fényében a baloldal mondhatja azt, hogy a kormány mutyizik, meg közgépezik. Fura de ők is ugyanezt csinálták, persze megszokhattuk nekik lehet.
És akkor egy másik kérdés, amire soha nem fogunk választ kapni, hogy honnan van neki az a 240 milliója? Mert erre valahogy nem akar válaszolni a "jóhiszemű" politikus. Ha annyira legális pénzről van szó - mint állítják - akkor miért kellett titkolni és kivinni külföldre? Miért nem egy magyarországi bankszámlán parkoltatja ezt a pénzt? Mert erre a kérdésekre se kaptunk kézzelfogható választ.
Ez az ügy úgy bűzlik, ahogy van. Mint ahogy a mondás is tartja "a fejétől bűzlik a hal"! 

Egy biztos, bárhogy is alakuljon a jövőre nézve ennek a korrupt csaló Simonnak az élete, a barátai úgy is ki fogják mosni a szarból és 240 millióból azért szépen meg lehet élni évekig, anélkül, hogy az ember két szalmaszálat is keresztbe rakna.