2014. szeptember 30., kedd

Bukott a bukott baloldal jelöltje

45.jpg.ashx.jpg
Most olvasom a nagy hírt az egyik hírportálon, hogy Falus Ferenc a baloldali csürhe-csőcselék közös jelöltje visszalép és nem kíván Budapest főpolgármester jelöltje lenni.
Az új jelölt maga az országos közutálatnak örvendő Bokros Lajos. Én komolyan mondom nem értem meg a baloldalt meg azokat akik szövetségre lépnek velük, most ők ezt a választást is el akarják bukni? Mert, hogy nyerni nem akarnak, az már teljesen biztos a számomra, de ez legyen az ő bajuk.
A legszebb az egész történetben, hogy úgy állítják, be  dolgot, mintha Bokros Lajos és momás bandája egy jobboldali párt és így ő  maga egy jobboldali politikus lenne, amiből az következik, hogy a baloldal és a nagy demokratikus csőcselék egy jobboldali jelölt mögé sorakozna fel. Csak én azt nem értem, hogy Bokros mitől is jobboldali? Az, hogy ő valami perverz vágytól fogva, önmagát jobboldali-konzervatív politikusként definiálja, attól ő még nem az, attól, hogy 5 évig ült az EP-ben jó pénzért nem csinálva mást, mint lejáratta az országot és eljátszotta a "jobboldali" képviselő szerepét, ettől még nem az, legalábbis nem Magyarországon. Az EU-s főbohócokat eljátszhatja, hogy ő a jobboldal jelöltje Magyarországról, csak itt nem hiszi el senki.
Bokros Lajos ha tetszik, ha nem, függetlenül attól, hogy mit mond, mindig is a zűrös baloldal, a külföldi nagytőke, a pénzügyi háttérhatalom és a Bilderberg csoport magyarországi embere, akármit is mond ő soha nem lesz jobboldali, max arra jó, hogy kiparodizálják vele a jobboldalt. Mert, amit ő jobboldaliként művel egy rossz paródia
A legszebb a történetben, hogy Bokros Lajos úgy nagy "jobboldali", hogy az országban, de még messze a világban sem talál egy olyan magyar jobboldali meggyőződésű személyt, aki támogatná vagy szavazna rá. Elég csak a pártja eddigi eredményeit megnézni, nagy teljesítményre nem igazán képes. Igazából nem is értem a szuperdemokrata rettegők pártjait, hogy miféle perverz meggyőződésből sorakoznak fel egy olyan gyűlölt személy mögé, mint Bokros Lajos? Egyáltalán kinek a fejéből pattant ki ez az eleve halott ötlet? 
Még a biztos balos szavazók egy jelentős része is inkább másra fog szavazni, és nem a baloldal jobboldalinak mondott favoritjára, akinek a nevéhez a magyar emberek brutális megsarcolása kapcsolódik.
Azt sem értem a nagy összefogókban, hogy mitől lesz több szavazatuk attól, hogy összefognak? Attól, hogy az ami egykor 2 párt volt - mszp-szdsz - és az idők folyamán felaprózódott 6, 8 vagy 10 pártra nem jelent több szavazatot, hiszen ugyanannyian és ugyanazok állnak a 6 vagy 8 párt mögött, mint annak idején amikor csak 2 volt belőlük. Az azért szép, ahogy a bolhafingnyi támogatással rendelkező pártok politikai pozíciókat követelnek maguknak, de hogy még a végén az a mentőötletük, hogy egy olyan politikailag halott hullát, mint Bokros favorizáljon, ez még nekem is új tőlük.
Mindegy én örülök ennek, mert a bukott baloldal, még egy lépést tett az irányba, hogy a történelem szemétdombjára és a politika pöcegödrébe kerüljön végérvényesen. 

Azt már látni előre, hogy ilyen leszerepelt jelöltekkel választást még ilyen könnyen Tarlós István vagy a Fidesz nem nyert még soha. Jó lesz látni idén már harmadjára, ahogy a sok hatalom és pozícióéhes balos arcára fagy a mosoly, amikor majd bejelentik a végeredményt. Újabb szép nap lesz és újabb arculcsapás a baloldalnak október 12-ike.

2014. szeptember 27., szombat

Olajfolt Gyurcsányon (Magyar Nemzet Online)


Az ezerkilencszázkilencvenes évek közepe. Egy fővárosi szállodában a titkosszolgálatok és a szervezett bűnözés ellen létrehozott Központi Bűnüldözési Igazgatóság (KBI) tisztjei gyülekeztek. A konspiráció irányítója a Szovjetunióban végzett Stefán Géza volt, aki 1994. augusztus 1-jétől, a Horn-kormány megalakulása után lett a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) főigazgatója. A dokumentált találkozón részt vett Kerekes István is, aki korábban a Nemzetbiztonsági Hivatal területi igazgatóságán dolgozott, éppen Stefán Géza alatt.

A megbeszélésen abban állapodtak meg, hogy a katonai titkosszolgálat szoros ellenőrzés alá vonja az olajkereskedelemmel foglalkozó Energol Rt.-t, ettől az időponttól kezdve a cég üzletpolitikájának minden mozzanatáról jelenteni kellett Stefán Gézának. (Az egykori KBI nyugalmazott alezredese, Sándor István „Papa” is úgy tudja, a katonai titkosszolgálatok cége volt az Energol. Legalábbis erről beszélt, amikor 2000 novemberében az olajügyeket vizsgáló parlamenti vizsgálóbizottság tagjainak a kérdéseire válaszolt.)
Koordinált embargósértés

Az Energolt a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből verbuválódott személyek alapították 1994. november 30-án. Az olajvállalat részvényesei között megjelent Portik Tamás, akit a tököli fiatalkorúak börtöne készített fel az életre. Ott volt két, visszaeső bűnözőként – betörőként – nyilvántartott személy, Drobilich Gábor és Ferencsik Attila. Felbukkant a titkosszolgálati kapcsolatokkal rendelkező Kerekes István és Gulyás Emil, valamint az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályát megjárt, majd 1995-ben a Belügyminisztérium adatfeldolgozó háttérintézményétől leszerelt Csikós József is. Keszthelyi Péterről, Dékány Istvánról, a társaság volt vezetőiről, illetve Vankó Krisztináról, a nagy hatalmú titkárnőről pedig majd később.

A vállalkozás 1995. december 28-án megszerezte a kőolajtermékek és -származékok nagykereskedelmét lehetővé tevő jövedéki engedélyt, a cég megkezdte a működését. A Horn-kormány idején a titkosszolgálat vigyázó tekintete mellett a vállalkozás erőszakos terjeszkedésbe fogott. Ez az Energolban szerepet vállaló, bűnözői életmódra berendezkedő személyeknek nem is esett nehezére. A telephelyek meghódítását követően beindult az olajbiznisz, amihez jól képzett ügyvédek hada asszisztált. A visszaélésekre az adott lehetőséget, hogy szociális megfontolásból kevésbé adóztatták a kályhákba való háztartási tüzelőolajat (hto), mint a járművekbe töltendő, kémiailag azonos gázolajat. Ha tehát az országba hto-ként csempésztek be dízelüzemanyagot, alig kellett közterhet fizetni. Megkezdődött az olajszőkítés, vagonokat utaztattak keresztül-kasul az országban, miközben hatalmas kár érte a költségvetést. A büdzsé megcsapolásához ugyancsak nagyban hozzájárult a halasztott vámfizetés intézményének bevezetése. A hamis papírokkal alapított cégek hatalmas forgalmat bonyolítottak, amikor azonban a járulékok befizetésére került volna sor, a vállalkozások a bűnüldöző szervek számára fellelhetetlennek bizonyultak. A bűnös úton felhalmozott pénz lehetővé tette az alvilág megerősödését. Akkora vagyonok keletkeztek, hogy a bűnözők számára gyakorlatilag nem léteztek olyan személyek, akiket ne tudtak volna megvásárolni. A politika, a közigazgatás és a rendvédelem egyes szereplőit csak az árfolyamuk különböztette meg egymástól.

Az Energol Rt. működtetése azonban más célt, nagypolitikai érdeket is szolgált. Ebben az időszakban – 1992-től – ENSZ-embargó volt érvényben Szerbiával szemben. Oroszország azonban a korlátozások ellenére minden eszközzel megpróbálta segíteni a Milosevics-rezsimet. A szocialisták 1994-es hatalomra kerülését követően, a kiváló orosz kapcsolatokkal rendelkező Stefán Géza, engedve a baráti kérésnek, az Energolon keresztül – amelynek legfőbb felügyelője volt – egyengette néhány olajszállítmány áthaladását az országon. Volt olyan dokumentált szállítás, amelyben egy egész szerelvény olaj utazott a déli határig, ahonnan – téves címzés miatt – visszafordították ugyan, ám a visszaúton a tartályokban már nem olaj, hanem víz volt. A folyékony arany minden bizonnyal Szerbiában kötött ki.
A per

Maga az Energol Rt. 1997 elejéig – papíron – ötmilliárd forintos forgalmat bonyolított. A valóságban persze készpénzes adásvétel is folyt, de sem a „hivatalos” adócsalásnak, sem a feketézésnek nem lett következménye. Ám kódolva volt, hogy az illegális olajkereskedelemből kivehető hatalmas nyereség előbb-utóbb egymásnak ugrasztja az alvilág pénzembereit. Prisztás József 1996. novemberi meggyilkolásával vette kezdetét a leszámolássorozat. Innentől kezdve a hatóságok aktívabban igyekeztek feltárni az olajüzletek hátterét, nyomozás indult az Energol ügyletei miatt. Portik Tamás – értesülve a rá leselkedő veszélyről – olajra lépett, és bár a rendőrséghez számos bejelentés érkezett arról, hogy éppen Újbudán, Solymár környékén vagy Bécsben húzza meg magát, a hatóságok nem intézkedtek az ügyben. Voltak ugyanakkor információk, amelyek szerint Portik az Egyesült Államokba tette át székhelyét. Tény, élettársa négy gyermeknek adott életet a tengerentúlon, akik így automatikusan amerikai állampolgárrá váltak. Az évszázad olajpereként beharangozott, Portik távollétében zajló Energol-per később közröhejbe fulladt. Az ügyészség kihátrált saját vádirata mögül, rács mögé a bíróság 2007. novemberi – szocialista kormány idején hozott – ítéletét követően szinte senki nem került. Portik még egy ideig bujkált, majd az elévülést kivárva egyre otthonosabban mozgott Budapesten.



Stefán Géza: a Katonai Biztonsági Hivatal elmozdíthatatlan főigazgatója volt. Ezt a tisztségét egészen haláláig betöltötte. Leválthatatlanságát állítólag a sokak féltett titkát rejtő páncélszekrényének köszönhette. Rendkívül jó orosz kapcsolatokkal rendelkezett, ami nem is csoda, hiszen tanulmányait a Szovjetunióban végezte. Ő bábáskodott az Energol alapításánál, és figyelemmel kísérte a cég működését.

Kerekes István: az Energol első vezérigazgatója aktív állományú nemzetbiztonsági tiszti minőségében vett részt az üzlet beindításában. Amikor Kerekes 1996-ban összekülönbözött Portikékkal, a vezérigazgató Csikós József lett.

Portik Tamás: a tököli fiatalkorúak börtönét is megjárt férfi az éjszakai életben portásként kezdte karrierjét, majd 1994-től a társaság egyik igazgatójaként vett részt az Energol tevékenységében. A kiváló titkosszolgálati és MSZP-s kapcsolatokkal is rendelkező Portik jelentős befolyásra tett szert az éjszakai életben. Nem jogerősen idén februárban ítélték el Prisztás József 1996-os kivégzésével összefüggésben. Az alvilág egyik vezetőjének tartott férfi emellett vádlott az 1998-as Aranykéz utcai robbantás ügyében, illetve gyanúsított a Seres Zoltán 1999-es megölése miatt elrendelt büntetőeljárásban.

Drobilich Gábor: a bűnözői életmódra berendezkedő férfi az Energol részvényese volt. Több betöréses ügy fűződik a nevéhez.

Ferencsik Attila: betörőként biztosított magának megélhetést, bekerült az Energol részvényesei közé. Rendkívül erőszakos természete, félelmet keltő fellépése sokak „jobb belátásra térítésében” segített. Idén április közepén letartóztatták cigarettacsempészet miatt.

Csikós József: korábban az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályán ténykedett. 1995-ben a Belügyminisztérium adatfeldolgozójától szerelt le. Neve az Energol vezérigazgatójaként vált ismertté.


Portik Tamás a bíróságon


Stefán Géza kitüntetése 2005-ben, az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából. Sólyom László államfő Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Szili Katalin házelnök jelenlétében adta át az elismerést

vége

2014. szeptember 16., kedd

Egy újabb bukta a baloldalon, Hiszékeny aki hiszékeny

45.jpg.ashx.jpg

Újabb friss hír a baloldalról, Hiszékeny Dezső mentelmi jogának felfüggesztését kérte az ügyészség az országgyűléstől, mivel vesztegetéssel és befolyással való visszaéléssel vádolják. Egy újabb baloldali akiről kiderült, hogy köztörvényes bűnöző. Miért van az, hogy az MSZP vagy a baloldal tagjait, csak köztörvényes ügyekben vádol a magyar igazságszolgáltatás, míg a Jobbik vagy a nemzeti oldal tagjait politikai ügyekben keresi meg.
A szomorú az egészben, hogy az országgyűlésben a 145 igen mellett 25-en nemmel szavaztak a mentelmi jog felfüggesztésének az ügyében. Vajon ki volt az a 25 aki nem akarja, hogy a magyar igazságszolgáltatás kiderítse az igazságot Hiszékeny ügyében? Vajon ki az a 25 képviselő, aki azt szeretné, ha eltusolnák az ügyet és feledésbe merülne ez az ügy? Nem kell nagyon találgatni, az a 25 ember Hiszékeny párttársa és elvbarátja. Legalább annyi tisztesség lehetne a baloldalban, hogy az igazság kiderítésére törekedne egyszer és akkor a választók nem fordulnának el a baloldaltól.
Hiszékeny szerint az ügyészség politikai megrendelésre vádolta meg, szerintem szimplán csak lebukott, és aki lebukott az így jár. A poén az egészben, hogy ez 2013-ban történt, 3 évvel a 2010-es vereség után, Hagyó, Hunvald, a BKV és a MÁV botrányok és a nokiás és a whiskys dobozok után. Ezek soha nem tanulnak? Ők beszélnek itt maffiáról meg mutyiról és lám itt az élő példa, hogy ők sem jobbak, sőt még rosszabbak, és még csak nem is tanultak a hibáikból. Én csak egy kérdést tennék fel Hiszékenynek, ha politikai megrendelésre történt, akkor a kormány miért nem a második erőnek számító a Jobbik tagjaival próbálkozik hasonlókkal, és miért egy olyan párttal, amelyik már az utolsókat rúgja és szépen lassan darabjaira hullik szét. Tulajdonképpen a kormánynak semmit nem kell tenni, mert a baloldali összefogás tagjai, saját magukat fogják felőrölni, a pozíciókért folytatott ádáz küzdelemben.
Megint csak azt tudom mondani, hogy vegyenek példát a Jobbikról, akik mindig az igazság mellett vannak, megszüntetnék a mentelmi jogot, önszántukból kérik a mentelmi jog felfüggesztését és pozitív kampányt folytatnak, tagjait pedig érdekes módon soha nem állítják köztörvényes vádakkal bíróság elé. Soha nem került még a vádlottak padjára jobbikos vesztegetés, csalás vagy egyéb gazdasági bűncselekményekért, csak és kizárólag olyan "bűnökért" emeltek vádat ellenük, ami a meggyőződésükkel van kapcsolatba és egy normális országban még csak bűncselekménynek sem számítana, csak ott ahol minden áron elnyomják a hazafiakat és a kormányzat idegen érdekek szolgálatában áll.
Bár a baloldalon ebben semmi meglepő nincs, már-már törvényszerű, hogy heti egy baloldali rettegőtől és szuperdemokratáról derül ki, hogy tesz a törvényekre és, hogy aprópénzért meg lehet venni. Bár ha a jelenlegi vezérüknek Tóbiás Józsefnek teljesen természetes, hogy jogtalanul és törvényellenesen, vesz fel költségtérítést évekig, olyan lakcím után, aminek még a közelébe sem ment évekig, akkor ezek után már az lenne a furcsa, ha valakiről kiderülne hogy tisztességes és becsületes.

A baloldalról már megint kiderült, hogy felvételi követelmény, hogy valaki megvesztegethető, korrupt és tisztességtelen legyen. Minek indít ilyeneket az MSZP meg a baloldali összehányás, mint Hiszékény és miért vannak meglepődve akkor, amikor a kormánypárti Fidesz minden választáson úgy elveri a baloldali összeborulást, mint ahogy a mondásban "a szódás a lovát"! És miért csodálkoznak, hogy a második erő már a nemzeti oldal Magyarországon, aki egyedül több támogatóra számíthat, mint a baloldali összerándulás pártjai együtt.

2014. szeptember 1., hétfő

Az integrális nacionalizmustól a Szvoboda felemelkedéséig – Az ukrán szélsőjobb útja a parlamentbe


I. A fogalmak „Ukrajna“ és „ukrán“

Ukrajna 1991-ben vált függetlenné, területét tekintve Európa második legnagyobb állama. Mai társadalmi problémáinak jelentős része abból fakad, hogy Ukrajna különböző történelmű, civilizációjú, kultúrájú területekből jött létre és történelme folyamán –, annak ellenére, hogy már két alkalommal 1918-ban és 1941-ben is kikiáltottak egy ukrán államot – valójában mindig is más országok fennhatósága alatt állt. 
A középkortól kezdve az etnikai ukrán területek nagy része a Lengyel Királyság uralma alatt álltak, majd Lengyelország 1772-ben elkezdődött felosztásai nyomán az ukránok által lakott területek egy része az Osztrák-Magyar Monarchiához került Galícia néven, míg a többi etnikai ukrán terület a cári Oroszország fennhatósága alá. A két világháború között az egykori galíciai tartomány visszakerült Lengyelországhoz, míg a többi ukrán terület a Szovjetunióhoz került, Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság néven, előbb Harkov, majd Kijev fővárossal. A II. világháború után Ukrajna továbbra is a Szovjetunió része maradt, de még hozzácsatolták Kárpátalját, amely az I. világháborúig Magyarországé majd a két világháború között Csehszlovákiáé volt, és Észak-Bukovinát, amely egykor az Osztrák-Magyar Monarchia, majd a két világháború között Romániához tartozott. Ezentúl a II. világháború után a Budzsakot, Besszarábia déli részét csatolták Ukrajnához. A Krím 1854-ben „Hruscsov ajándékaként“ került Ukrajnához, mert az akkori szovjet vezetés ezzel az odaengedéssel akarta az ukrán, szovjetellenes nacionalizmust csitítani – a perejaszlavi szövetség 300-as évfordulójának alkalmával. Akkor az ukrán kozákok, Bohdan Hmelnicki hetmán vezetésével kötöttek szövetséget I. Aleksej orosz cárral a lengyel királyság, a Rzeczpospolita ellen. Erre a szövetségre már a cári Oroszországban, de még inkább a Szovjetunióban hivatkoztak bizonyítékul arra, hogy Ukrajna önkéntesen lett Oroszország illetve a Szovjetunió része. 
Annak, hogy a mai Ukrajna mint láttuk ennyire különböző történelmű területekből, régiókból állt össze máig ható következményei vannak. Az ukrán nagypolitika is a régiók mentén oszlik meg, és ezek a régiók jelentősen különböznek vallásilag és nemzetiségileg is. Különösen markáns a különbség a szovjet múlthoz való viszonyban, annak megítélésében. Ez a viszonyrendszer döntően befolyásolja az ukránokat abban, hogy miként szavaznak egyes politikai szituációkban. A legmarkánsabb a törésvonal a nyugati, elsősorban az egykori Osztrák-Magyar Monarchiához, majd Lengyelországhoz tartozó területek –, amelyek határozottabban nyugat és Európa orientáltabbak –, és a keleti területek, a Donyeck medence, az ún. Donbas, amely inkább orosz orientációjú, lakossága is orosz anyanyelvű. A Krím lakossága többsége szintén orosz anyanyelvű. A 1989 óta visszatért krími tatárok se Nyugat felé, se Oroszország felé, hanem inkább Törökország felé néznek. 
A Szovjetunió összeomlása után megszületett [1] új ukrán államnak a gazdasági problémák mellett, identitási és nemzet építési nehézségekkel is szembe kellett néznie. Mivel hiányzott a folyamatos államiság, ezért a mai ukrán történetírás az un. „ukrán földek” története kifejezést használja, amely alatt az ukrán etnikum lakta területek történetét értik. Felfogásuk szerint, ha ukrán állam nem is, de az ukrán nép folyamatosan jelen volt az adott területen, csak más államok fennhatósága alatt élt.[2] Persze az is kérdéseket vet fel, hogy kik is az ukránok. Maga a népnév is csak a 19. század folyamán jelenik meg. Korábban ruténnek vagy ruszinnak nevezték őket.

II. Az ukrán nemzeti eszme és az ukrán nacionalizmus[3] történelmi kialakulása

1. Az ukrán nemzeti eszme kibontakozása az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig

Az ukrán nemzeti gondolat csak a 19. század második felében alakult ki. Központja az akkor a Habsburg Birodalomhoz tartózó Galícia (ma Nyugat-Ukrajna) tartomány volt. Galíciát Lengyelország 1772-es felosztása nyomán szerezték meg az osztrákok, akik már az első felméréseik után döbbenten tapasztalták, hogy az egykori lengyel területen nem csak lengyelek élnek, hanem egy olyan etnikum is, amelynek a Habsburg birodalmi közigazgatásban nem is volt neve. Ők volt a ruténok vagy más néven ruszinok, akik tulajdonképpen a mai ukránok elődeinek tekinthetők. Ráadásul az akkor kb. 90 ezer km² területű[4] tartomány lakosságának többségét alkották, bár létszámuk csak csekély mértékben haladta meg az ott élő lengyelekét. Társadalmi fejlettség és kulturális vonatkozásokban azonban jelentős hátrányban voltak a 19 század folyamán is a lengyelekkel szemben. A csekély számú ukrán értelmiségi réteg főleg a görög-katolikus papság soraiból került ki, a nemesség erősen ellengyelesedett, illetve a cári Oroszország területén élők eloroszosodtak. 
1848-ban alakult meg Galíciában a Rutén Főtanács – Holovna Ruszka Rada, amely már akkor követelte a tartomány lengyel ill. rutén részre való felosztását. Az osztrák kormányzat az „oszd meg és uralkodj” elv alapján sikeresen használta fel a lengyeleket az ukránokkal szemben és fordítva is. Maguk a galíciai lengyelek is azt gondolták, hogy az ukrán nemzeti mozgalmat tulajdonképpen a Habsburgok hozták létre.
Az ukrán nemzeti gondolat filozófiai és érzelmi megformálói közül Tarasz Sevcsenko (1814-1861) és Ivan Franko (1856-1916) munkássága meghatározó. Sevcsenko a modern ukrán irodalmi nyelv megteremtője, műveiben bemutatta a falusi életet, felfedezte a népi balladákat és az egykori kozák múltat, amelyet verseiben erős romantikus hangsúllyal mutat be. A galíciai születésű Ivan Franko az értelmiség szerepét emelte ki az ukrán nemzet megformálásában, elméleteket állított fel a nemzetté válás folyamatáról. Fontos eszköznek tekintette a történetírást, amelyben szerinte hangsúlyozni kell az ukránok különbözőségét oroszokkal szemben. 
Az első világháború következtében megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország is, tehát azok a hatalmak, amelyek az etnikai ukrán területeket uralták, így felcsillant a lehetősége egy esetleges független ukrán állam megteremtésének. 1918. november 13-án Lembergben kikiáltják a Nyugat-ukrán Népköztársaságot, amelynek vezetője Jevhen Petrusevics lett, és fővárosául éppen Lemberget (ukránul Lviv) szánták. Ez a lengyelek érdekeit mélyen sértette, hiszen számukra Lemberg/Lwów szintén szimbolikus jelentőségű város, és ezzel elkezdődött a lengyel-ukrán háború. 
Ugyanakkor a bolsevik forradalom következtében az egykori cári orosz területen is létrejött egy magát függetlennek tekintő Ukrán Népköztársaság (1918. január 9.). A két állami formáció ugyan papíron 1919. január 22-én egyesült, de ez ténylegesen nem tudott megvalósulni, részben a köztük feszülő ellentétek és a közben zajló lengyel-ukrán, majd a lengyelek és a bolsevikok között kitört háború miatt. Persze azt is fontos megjegyeznünk, hogy egy független ukrán államot egyik nagyhatalom sem akart, külső szövetségesük nem volt. A lengyel-szovjet konfliktus 1921-ben a rigai békével zárult, 1923-ban a Népszövetség rögzítette a határokat. Ukrajnának megint nem jutott „semmi”, az egykori Galícia Lengyelországhoz került, Lemberggel, a többi etnikai ukrán terület a Szovjetunió része lett.

2. Az ukrán nacionalisták 1921 után és szerepük a II. világháborúban

Az ukrán nacionalizmus megerősödése és főleg radikalizálódása éppen az 1918-1921-as események kudarcából született. 
A lengyel fennhatóság alatt álló Kelet-Galíciában 1920-ban megalakult az Ukrán Katonai Szervezet (UVO) Jevhen Konovalec ezredes (1891-1938) vezetésével, aki részt vett az 1917-1920-as függetlenségért vívott bolsevik ellenes harcokban, majd 1922-től emigrációba kényszerült. Az UVO létrehozásával az Ukrajna függetlenségéért folytatott küzdelem új, minőségileg is más szakaszba lépett. Konovalec illegális szervezetének célja fegyveresen, partizán akciókkal, merényletekkel felszabadítani a különböző megszállók által uralt ukrán etnikai területeket. Tevékenységük minden ukránok lakta országra kiterjedt, így Lengyelország és a Szovjetunió mellett Romániára és Csehszlovákiára is. Nagy hangsúlyt fektettek a fiatalok katonai nevelése, és minden eszközzel hátráltattak a lengyel területen már létrejött ukrán pártok tevékenységét, mondván ők elárulják az ukrán függetlenség ügyét. Az UVO egyik leglátványosabb akciója az 1921-ben az éppen Lembergben tartózkodó Józef Pilsudski elleni meghiúsult merénylet volt. 
Miután a Népszövetség véglegesítette a Nyugat-Ukrajna (Galícia) feletti lengyel fennhatóságot sokan elhagyták a szervezetet. Az ezt követő években több ukrán nacionalista szerveződés jött létre Csehszlovákiában és Lengyelországban, amelyek végül az 1929-ben, Bécsben megtartott közös kongresszuson egyesültek Ukrán Nacionalisták Szervezete /Orhanizacija Ukrajinyszkih Nacionalisztyiv – OUN/ néven. A szervezet első elnöke szintén Konovalec lett. 
Az UVO és az OUN ideológiai hátterét Dmitro Doncov (1883-1973) munkássága szolgáltatta. Az általa képviselt ún. integrális nacionalizmus alapvetéseit az 1926-ban megjelent Nacionalizmus című művében írta le. Az erősen szociáldarwinista szemlélete mellett nagy hangsúlyt helyez Ukrajna „európai” jellegére, amely szemben áll az „ázsiai”, orosz mentalitással és állam szerkezettel. Ukrajnát ezért mintegy az európai civilizáció „védőbástyájának” tekinti. Szerinte a nemzeti érdek mindenek felett áll, amiért a fegyveres harcot is vállalni kell.
Már a 20-as években is kereste a kapcsolatot az UVO és Németország egymással, az előbbinek pénz kellett a függetlenségért vívott küzdelemhez, Németországnak pedig egy olyan szövetséges, amely belülről tudja bomlasztani a Szovjetuniót, illetve Lengyelországot. Ugyanezt a taktikát alkalmazták a balti államokban is, ahol autonómiát ígértek az ottani nacionalistáknak. Miután Konovalecet 1938-ban Rotterdamban egy szovjet ügynök meggyilkolta, az OUN vezetését Andrij Melnyik vette át, aki korábban a Nyugat-Ukrán Népköztársaság ezredese volt. A szervezeten belül azonban domináns szerepben voltak azok a fiatal, galíciai diákok, akik elégedetlenek voltak Melnyik mérsékeltebb politikájával, ezért 1940-ben kettévált a szervezet, a Melnyik vezette OUN – M-re és a nálánál jóval radikálisabb Stepan Bandera által vezetett OUN–B[5]-re. 
Bandera 1909-ben született Galíciában, a 30-as években számos merényletet szervezett a lengyelek hatóságok ellen, 1934-ben pedig részt vett Bronislaw Pieracki belügyminiszter meggyilkolásában. Emiatt halálra ítélték, de végül az ítéletet életfogytiglanra mérsékelték. Lengyelország német megszállása után viszont kiengedték a börtönből. 
Mindkét OUN szárny már Lengyelország német megszállásakor nyíltan együttműködött a nácikkal. Bandera tárgyalt az Abwehr vezetőségével, amelynek következményeképpen létrehoztak két a nácik oldalán harcoló ukrán hadosztályt: a Nachtigallt és a Rolandot, amelyeknek elsődleges feladattal, hogy Szovjetunió elleni harcoljanak, de számos pogromban és etnikai tisztogatásban is szerepük volt.[6]
1941. június 30-án az OUN Bandera vezette szárnya kikiáltotta Lembergben a független Ukrán Államot, amelynek első kormányát Jaroszlav Sztecko vezette. Berlinnek azonban nem állt szándékában egy ukrán állam létrehozása, nem támogatta az ukrán függetlenségről szőtt álmokat, Banderát és Szteckot azonnal letartóztatták, több mint ezer OUN taggal együtt. Banderát 1944-ig a sachsenhauseni koncentrációs tábor különleges foglyok számára fenntartott ún. Zellenbau Bunker részében őrizték. 
1943-ban az OUN-B frakcióból megalakult az Ukrán Felkelő Hadsereg (Ukrajinska Pavsztanszka Armija-UPA) Roman Suhevics vezetésével, aki korábban még a nácikkal együttműködő Nachtigall zászlóalj vezetője volt. Az UPA számos tömeggyilkosságban és etnikai tisztogatásban is részt vett, a leghírhedtebb ilyen akciójukat 1943 júliusában Volhiniában hajtotta végre, amikor is 40 ezer lengyel civilt mészároltak le. A Felkelő Hadsereg 1944-től tulajdonképpen egyszerre harcolt a nácik és a szovjetek ellen, továbbra is egy független ukrán állam reményében. Partizán akcióikat, szabotázs tevékenységüket egészen 1956-ig folytatták a Szovjetunióban. 
Stepan Banderát 1944 szeptemberében elengedték a németek, azzal a céllal, hogy szervezzen partizán alakulatokat a szovjetek ellen. A háború után Németországba menekült, ahol 1959-ben a KGB ölte meg. 

3. Visszaemlékezés az ukrán nacionalistákra, mint a független Ukrajna előfutáraira

2004-től az un narancsos forradalom után kerültek az OUN és az UPA vezető személyiségei ismét előtérbe. A Viktor Juscsenko nevével fémjelzett korszak alapvető céljának tekintette a szovjet múlttól való elhatárolódást, az orosz-szovjet időszak átértékelését. Az új ukrán identitásnak – , amelyet Juscsenkoék szerettek volna teremteni – fontos részét képezte a történelem újraírása, az eddig, a szovjet időszakban elhallgatott vagy tevékenységük miatt vállalhatatlan személyek – pl. Bandera, Suhevics – újra értelmezése, és mint az Ukrajna függetlenségéért vívott harcok hőseivé magasztalása. Hiszen az új ukrán nemzeti eszme és identitás egyik fontos részét képezte a függetlenségért folytatott folyamatos küzdelem. Ez az ideológiai kampány főként a fiatalságra gyakorolt nagy hatást, ugyanakkor sokakat taszított is. Ne feledjük, hogy több millió ukrán áldozta életét a fasizmus elleni harcokban, a Vörös Hadsereg soraiban és szintén több millióra tehető az ukrán civil áldozatok száma is.
Viktor Juscsenko 2007-ben nemzeti hősnek nyilvánította Roman Suhevicset és 2010-ben Stepan Banderat. Bandera hőssé avatása heves tiltakozásokat váltott ki, nemcsak Ukrajnában és Oroszországban, hanem Lengyelországban is. Az Európai Parlament szintén óva intette Ukrajnát az OUN dicsőítésétől és Bandera nemzeti hőssé nyilvánításától.[7]
Juscsenko és a narancsos forradalom bukásához – számos más tényező mellett – jelentős mértékben hozzájárult ez a fajta sajátosan értelmezett nacionalizmus és annak kétes hősei. Az ukrán nacionalizmus azonban tovább él és radikalizálódott, új, az eddigieknél szélsőségesebb formában jelent meg az elmúlt években, most már parlamenti pártként. 

III. A Szvoboda felemelkedése – út a parlamentbe

Szélsőséges pártoknak egészen a 2000-es évek közepéig nem volt befolyása és társadalmi támogatottsága. A Szvoboda párt története 1995-re nyúlik vissza, amikor is hivatalosan regisztrálták, akkor még Ukrán Szociálnacionalista Pártnak (SNPU) hívták. Szimpatizánsai elsősorban nyugat-ukrajnai ifjúsági szervezetek tagjaiból, antikommunista ellenzékiekből, az egykori ukrán nacionalistákból (OUN), afganisztáni veteránokból állt, és magukat szociál-nacionalistának aposztrofálták. 
Kezdetben minden valószínűség szerint a kanadai ukrán emigráció finanszírozta őket.[8] Szimbolikájuk és retorikájuk erősen emlékeztetett a nácikéra, jelképük az un. „Wolfsengel“[9] volt, vörös és fekete színű háttérben az N és az I betűvel. 2004-től azonban jelentős külső változáson ment keresztül a párt: megváltoztatta logójukat és a nevüket is. Felvették az ukrán nemzeti színeket a sárgát és a kéket, a nemzeti jelképre emlékeztető háromágú szigonyt imitáló hármas számot mutató kéz lett a párt új jelképe, nevüket pedig Szvoboda vagyis Szabadság pártra változtatták. Vezetőjük a fiatal, lembergi görög-katolikus orvos családból származó Oleh Tjahnyibok (1968) lett. 
2004-ben ötezer tagjuk volt, 2010-re – saját adataik szerint – 15 ezerre nőtt tagságuk.[10]
A párt életében a 2010-es önkormányzati választás hozta meg a nagy áttörést, Nyugat Ukrajnában, az egykori Kelet-Galíciában a szavazatok 25.7% szerezték meg, és a legtöbb egyéni körzetet is elhozták, Lvivben, Ternopilban, Ivano-Frankivskban az önkormányzati testületekben többségbe kerültek. A választási sikerek nyomán újra változtattak a párt arculatán, most már tartalmilag is: elsősorban a kormányzóképességük és kompetenciájuk bizonyítására helyezték a hangsúlyt és főleg arra, hogy az Ukrajnára oly jellemző oligarcha világtól és korrupciótól mentesek. 
Ami politikai céljaikat illeti, egy „szociális és nemzeti igazságra épülő erős ukrán nemzeti állam“ megteremtéséért küzdenek. Programjukban mindez erős rasszizmussal és homofóbiával párosul. El akarják törölni a krimi tatárok autonómiáját[11], és korlátozni akarják a bevándorlást, amely főleg Kirgizisztánból és Üzbegisztánból számottevő. Tjahnyibok programjában követelte, hogy tiltsák be a kommunista ideológiát, az útlevelekben pedig újból vezessenek nemzetiségi rovatot.[12] Külpolitikájukat tekintve is igen szélsőséges, konfliktusos a magatartásuk, elsősorban Oroszországgal és Lengyelországgal szemben. Minden olyan szövetségi rendszerből kilépnének, amelyben benne vannak az oroszok, Lengyelországgal szemben, pedig területi követeléseik vannak: az egykor Galícia teljes területét szeretnék. Az is céljaik között szerepel, hogy a világ az 1932-33-as nagy éhínséget az un. Holodomort ismerje el, mint az ukrán nép ellen elkövetett genocidiumot. A Holodomornak becslések szerint 3-4 millió[13] áldozata lehetett, és ma már a történészek nagy része is egységes abban, hogy kiváltó oka Sztálin elhibázott gazdaságpolitikája volt. Ugyanakkor – , és ezt az ukrán szélsőjobb tagadja – nem irányult egyik etnikum ellen sem, számos orosz és kazah áldozata is volt az éhínségnek.[14]
Szinte minden eddigi választási kampányban felmerült az ukrán nyelv ügye[15], ez a mostani 2012-es időszakban is így volt. A kormányzó Régiók Pártja néhány hónapja törvénytervezet nyújtott be, amely szerint egyes nyelveket regionális nyelvként fogadnának el.[16] Ez főleg Kelet-Ukrajnában, Odesszában vagy akár a Krímben jelentősen megemelhetné az orosz nyelv státuszát.
Természetesen a Szvoboda is hallatta a hangját az ügyben, heves tiltakozását kifejezve. Szerintük ez olyan lenne, mintha államnyelvvé nyilvánítanák az oroszt, és ezzel egy eloroszosodási folyamatot indíthatnak el. Mindez egy olyan országban, ahol az ukrán nyelv helyzete is még bizonytalan, hiszen – és ezt már a kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet felmérése állapította meg – Ukrajna lakosságának 11-18 százaléka, azaz 5-8 millióan az un. szurzsikot[17] beszéli – azaz a kevert orosz-ukrán nyelvet. Azt is megállapították, hogy a megkérdezetteknek csak mintegy 20 százaléka mondja magáról, hogy helyesen beszéli valamelyiket a két nyelv közül. A felmérés szerint felnőtt egy olyan nemzedék Ukrajnában, amelynek az orosz nyelvet már nem, az ukránt pedig még nem tanították az iskolákban.
Az is előfordult már, hogy a Szvoboda tagjai bizonyos kérdésekben erőszakosan lépnek fel. Gyakran szerveznek utcai demonstrációkat, tagságuk zömében fiatalokból áll, így könnyen tudnak mobilizálni. Lviv-ben, ahol a városi önkormányzat a Szvoboda kezében van szinte minden évben megzavarják a május 9.-i, Győzelem Napi rendezvényeket.[18] Nagy visszhangot váltott ki az is, hogy a lvivi önkormányzat engedélyezte, hogy az Ukrán Felkelő Hadsereg méltatására egy pub-ot nyissanak „Kryivka“ – „Bunker“ – néven, amely rendkívül népszerű a helyi fiatalok körében. Azokban a nyugat-ukrajnai városokban, ahol a Szvoboda van hatalmon, számos utcát, teret neveztek már el az OUN és az UPA vezetőkről vagy éppen a nácik oldalán harcoló Nachtigall zászlóaljról. Az egyik legutóbbi esemény az is, hogy Szvoboda aktivisták megakadályozták, hogy az UPA által megölt lengyelekről Huta Pieniackaban megemlékezzenek. 
Ukrán politológusok szerint a Szvoboda megerősödése egyértelműen a narancsos erők szétforgácsolódásának eredménye, amelyhez még egy általános, a gazdasági válság következtében kialakult radikalizálódás is társul. „A legtöbb nacionalista orientáltságú párt a narancsos kormányhoz kötődött az elmúlt öt évben vagy Juscsenko, vagy Timosenko oldalán. A narancsos erők gyenge szereplése azonban alapvetően hiteltelenítette a nemzeti demokratikus tábort. Az elmúlt tizenöt évben a nacionalizmus tradíciója hosszú időn át a demokrata és liberális oldalhoz kötődött. A narancsos forradalom után öt évvel megbukott a kormány. A nyugat-ukrajnai nacionalista orientációjú szavazókat kiábrándította a demokraták teljesítménye.”[19]

„a jobbra tolódás összeurópai tendencia. A Szvoboda ideológiai orientációja megegyezik az európai szélsőjobbéval. És látták a Jobbik és a svéd szélsőjobb sikerét Európában. A Szvoboda egyfajta populista-szociális párt, nemzeti érzelemmel. (…) A hétköznapi ember szemszögéből a Szvoboda a leginkább szociális érzelmű párt.“
2012 októberében az ukrán parlamenti választásokon a Szvoboda célba ért, minden várakozást fölülmúlva több mint 10%-ot ért el, és ezzel parlamenti párt lett. Ráadásul ez az eredmény azt mutatja, hogy az eddig elsősorban Nyugat-Ukrajnában népszerű párt már más régiókban is megvetette a lábát. 
Sikerének oka, mint az az előbbiekből is látható, több tényezőre vezethető vissza. Sajnos igazat kell adnunk a már idézett Volodimir Iscsenkonak, aki szerint nem az ukránok lettek nacionalistábbak, hanem egyszerűen kifogytak a választási lehetőségekből. „Az összes többi nacionalista, demokrata párt hiteltelenné vált.“

[1] Ukrajna nem „született meg“ a Szovjetunió „összeomlása“ után, hanem az akkori kormányfője, Leonyid Kravcsuk, aktívan vett részt a Szovjetunió felszámolásában, amikor 1991 decemberében Borisz Jelcinnel és Sztaniszlav Suskjeviccsel találkozott és aláírta az ún. Belavezsai Megállapodást a Szovjetunió megszüntetéséről. 
[2] Az ukrán történetírás szemléletbeli változásáról bővebben Bocskor Medvecz Andrea: Nacionalizmus és történetírás. Az ukrán történelemformálás hatása a nemzetté válás folyamatában.
[3] Érdekes a „nemzeti eszme“ és a „nacionalizmus“ megkülönböztetése. Ebben megnyilvánul sok elemző kívánsága, hogy „jó“ integráló és „rossz“ kirekesztő nacionalizmus között hozzanak határvonalat. 
[4] Galícia területe többször változik. Végleges határai csak 1846 után alakulnak ki, amikor hozzácsatolják Krakkót is.
[5] Az M és B Melnyik és Bandera nevét jelentik.
[6] A Nachtigall és Roland tagjai nem csak a zsidók üldözésében tüntette ki magát – holott ezen a területen is eléggé aktívak voltak –, hanem a lengyel parasztság kiirtásában is, mert a lengyel lakosság útban volt egy majd tőlük létrehozandó független Ukrajnában. 
[7] A Simon Wiesenthal központ szintén tiltakozott egy tömeggyilkos eme dicsőítése ellen. Simon Wiesenthal ugyan már nem élt, de Galíciából származott. A németek bevonulása után éppen a Nachtigall tagjai letartoztatták Lembergben, és kis híján az ottani tömeges kivégzések áldozata lett, mielőtt koncentrációs táborba szállították. 
[8] A 19. század második felétől igen jelentős volt az ukrán kivándorlás. Napjainkban – egyes források szerint – közel 2 millió ukrán (azaz, magát ukránnak valló ember) él Kanadában.
[9] Helyesen Wolfsangel, tehát farkas-szög, vagy -kampó. Eredetileg egy vadászeszköz volt, farkasok elfogására használták, de egyesek szerint egy ősi rúna jel. Ezt a jelképet használta – habár ritkán – a Hitlerjugend, az SA valamint a nemzetiszocialista diákszövetség. Ma Németországban mint szélsőséges jelkép büntethető, de több városi címérben legálisan használják.
[10] A kievi Mohyla egyetemen, a zsidó tanulmányok intézetén tanító Vjacseszlav Lihacsev ma 60-70.000 főre becsli a Szvoboda tagságát. A presztizses egyetem főnöke, Serhej Kvit, a Szvoboda híve. (Junge Welt 20./21. 10. 2012)
[11] A krími tatárokat a németekkel való állítólagos együttműködésük miatt 1944-ben Közép-Ázsiába deportálták. Gorbacsov alatt 1988-tól engedélyezték visszatérésüket. Ukrajna függetlensége óta saját önkormányzattal rendelkeznek, a Madzslisszal. Az ukrán kormányok bizonyos mértékben támogatták a tatárokat, mert a Krím orosz lakosság ellen akarták használni. Törökországi kapcsolataik és támogatottságuk azonban központi és helyi hatóságoknál kellemetlen érzést vált ki. A tatárok jogi állása és képviselete máig tisztázatlan. 
[12] A nemzetiségi rovatot a független Ukrajna megszüntette az igazolványokból. A sok nemzetiség elismerése zavarta a független ukrán állam gondolatát, öntudatát. A Szvoboda követelte újra bevezetése azonban – e párt nacionalista beállítottságát figyelembe véve – két fajta állampolgársághoz vezetne: Az „igazi ukránokéhoz“ és a mellettük eltűrt „együtt lakokéhoz“.
[13] Néhány történész szerint ez a szám akár 7 millió is lehet.
[14] A Holodomor, az éhínség Ukrajnában – és a Szovjetunió más részeiben! – a szovjet mezőgazdaságot évekig bénító kényszeres kollektivizálás következménye volt. A beszolgáltatások miatt a parasztok levágták az állatokat. Az állítólagos szabotőrök elleni terror és milliók deportálása, valamint a hagyományos földművelés felszámolása nagymértékű terméskieséshez vezetett. Ezért a szovjet hatóságok az akkor viszonylag jól teljesítő Ukrajnából elvittek gyakorlatilag minden élelmet, hogy a gazdasági kudarcot anyagilag bepótolják és ideológiailag leplezzék. 
A kollektivizálás következményei a Szovjetunióban viszonylag gyéren dokumentált események. Feldolgozása ezért csak nagy anyagi ráfordítással lehetséges: túlélőket kellene kérdezni, ezek alapján felméréseket és statisztikákat készíteni. A hiányzó anyagi források mellett pedig a politikai akarat nincs meg, sem Ukrajnában, sem Oroszországban, sem a Szovjetunió más utód országaiban. A politikusoknak jobb, ha csak becslések léteznek, amelyeket politikai propagandára lehet használni.
[15] Eddig az ukrán nyelv az egyetlen elismert államnyelv. Kucsma és Janukovics választásai kampányaiban az orosz nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítását helyezték kilátásba, hogy az oroszok lakta területeken toborozzanak szavazókat, de győzelmük után eltekintettek tőle.
[16] A törvény a kárpátaljai magyaroknak is előnyös lehetne, bár már több helyen kijentették az önkormányzatok, hogy a törvény esetleges elfogadása esetén sem vezetnék azt be.
[17] A kifejezés eredetileg többfajta lisztből sütött kenyeret jelent. A szurzsikot beszélik Ukrajnán kívül Moldáviában és Dél-Oroszországban. Az első az ukrán nyelvet használó író, Iván Kotljarevszki, egy 1838-ban közzétett színdarabjában tesz rá utalást. Azóta az irodalomban többször használták, ha vidéki bunkókat akartak jellemezni. A tudományos világ csak a 1990-es években kezdett vele foglalkozni. 
[18] Mivel ezen a napon a Szovjetunió győzelmét a nemzetiszocialista Németország felett ünneplik, érthető, hogy ez nincs az ukrán nacionalisták inyére …

vége