2017. szeptember 25., hétfő

Szanyi Tiborról a mindenki kapitányáról

Szanyi Tiborról pár gondolta Demcsák Zsuzsa kapcsán.

Szanyi Tibor minden csak nem őszinte, és ezzel gyakorlatilag mindent elmondtam erről az emberről. Igen nagyon szép dolog volt tőle, hogy anno kiállt a vasárnapi nyitvatartásiért, amit a pártja teljes mellszélességgel elutasított, sőt még népszavazási kezdeményezést is benyújtottak, elég zavaros és botrányos körülmények között - de ezt hagyjuk is - , amit még azelőtt elbuktak, hogy kiírták volna a népszavazást. De ettől még nem lett őszintébb a szememben. 

Szép dolog volt az is tőle, hogy ígéretének eleget téve meghívta megválasztása után Brüsszelbe a Gój Motorosokat, gondolom jót ettek és ittak - főleg - volt egy ok, hogy jól berúgjon szokásához híven. De még ez sem teszi őt őszinte emberré a szememben. Miközben az MSZP és Szanyi folyamatosan arról prédikálnak az embereknek, hogy szociális érzékenység, ami nem több édes rózsaszín máznál.

Az is egy érdekes sztori vele kapcsolatba, hogy egyszer a Facebookos oldalán arról rizsázott, hogy neki van egy kispolskija és az milyen jó, megszerelte és azzal száguldozott a XIII. kerületben, ezzel pedig azt a látszatot akarta kelteni, mintha neki csak egy kispolskira futná, pedig vagyonnyilatkozatában egy nagyon nagy értékű gépkocsi szerepelt, arról pedig soha egy szót sem ejtett, biztosan mert nem szerette volna ha a hívei tudomására jutott volna, de ez sem baj, hiszen a politika ilyen. 

Az még megbocsátható, hogy huszonéves gyakornokával hancúrozgat a parlamenti munka mellett, miközben otthon fiatal feleség várja egy gyermekkel. De ne legyünk prűdek, ez még megbocsátható, főleg egy politikusnál, főleg egy baloldali politikusnál, akiknél a család sohasem volt szentség, az a konzervatív jobboldal sajátja, ők mindig is a szabadosság és a deviancia pártján álltak, szóval ezért is megszólni őket értelmetlenség lenne. Ezzel csak a jobboldali szavazóknak lehet példálózni, hogy mennyire is romlott a baloldal. 

Anno én több ügyben írtam neki levelet emailben, természetesen egyre sem jött válasz, amin meg sem lepődtem és igazából nem is vártam el, hogy valaha is válaszra fog méltatni engem a mindenki Szanyi kapitánya. 

Aztán egyszer email helyett írtam nyilvánosan Szanyi kapitányunk facebookos oldalára egy elég hosszúra sikerült bejegyzést, sajnos azóta törölve lett, a bejegyzés is és az oldal is - Facebook által - ahonnan írtam és nem mentettem le a szöveget. Az említett bejegyzés a munkahelyemen történt visszaélésekről szólt - részletekbe, cégnévbe és egyéb személyek neveibe nem mennék bele, mert nem igazán tartozik a témához -, arról, hogy feketén foglalkoztatnak embereket éhbérért, ráadásul egy olyan cégnél, amelyiknek tulajdonosai és vezetése igencsak közel áll az MSZP-hez, sőt bevallottan ezt a pártot támogatja. Ennek majdnem már 5 vagy talán 6 éve, már nem is emlékszem.

Tiborunk - lehet, hogy nem ő, de - válaszolt nekem. A válasz nem volt túl baráti és meggyőző. Valami olyat hordott nekem össze, hogy neki nem kötelessége és feladata egyes cégek és emberek munkahelyi problémáival foglalkozni, tegyük hozzá, hogy főleg nem az MSZPhez közel álló cégek esetében, akik még esetleg anyagilag támogatják is a pártot. Persze ez csak azért érdekes, mert az egészségügyi, oktatási és egyéb területek dolgozóiért - legalábbis szóban - mindig kiáll. 

A nagy javaslata az volt, amit minden hozzá hasonló senkiházi sablonként nyom, menjek munkaügyi bíróságra. Mindez azért is érdekes, mert mindez a Gyöngyöspatai "keresztégetéses" balhé előtt volt, amikor is Tomcat jól megszivatta egy kamutörténettel. Arra egyből lecsapott mint tyúk a takonyra. 

Persze ezen sincs mit csodálkozni, csak számomra az ilyen ember egyrészt elvtelen, másrészt hiteltelen, attól függetlenül, hogy milyen ügyeket vállal fel ön és pártja népszerűsítése érdekében. 

A Botka féle szörnyszövetségről - tárgyilagosan

Az infantilis és töketlen Botka vezette MSZP - Mindig Szégyen Párt - meghirdette a legújabb "kormányváltó" szövetséget. Mint négy éve - és persze több időközi választáson - a baloldali pártok nem mernek egyedül elindulni, mert jobban félnek a parlamentből való kieséstől, mint magától a vereségtől. Ez csak azért érdemes, hogy közben magukat "demokratikusnak" nevezik magukat, csak a demokráciát sajátosan értelmezik, az ő világukban a demokrácia az, ahol totálisan lehet manipulálni a választókat és ezáltal a választási eredményeket, mint ahogy ezt korábban már láthattuk, az ő esetükbe. Attól nem tudom mitől lesz igazságos egy választás, ha a baloldali szavazók szavazataira támaszkodva súlytalan, tetszhalott állapotban lévő pártokat cipelnek be a parlamentben, mindezt a bolhapöcsnyi szavazatokért, amit fel tudnak mutatni. A legtöbb - baloldali - ellenzéki párt támogatottságát már ki sem lehet mutatni. Azt meg végképp nem értem, hogy volt anno, egy MSZP, akiknek a törzsszavazói szétoszlanak a kis balos pártok között, és ha ezeket összefogják, akkor mitől is lesz nekik több szavazójuk? De ezt pár éve egyszer már megkérdeztem, válasz pedig sehonnan nem jött, na nem mintha vártam volna. A legszebb, hogy azok a balos pártok szólják meg legjobban a KDNP-ét, akiknek még annyi támogatottságuk sincs, mint a KDNP-nek!

Kedves balosok egy tisztességes és igazságos választáson, mindenki - értitek mindenki - önállóan indulna, hogy a választási programját végrehajtsa, nem pedig sumák módon a rendszert kijátszva mindenféle társadalmi támogatottság nélkül jártatják a pofájukat feleslegesen jó pénzért a parlamentben.

Akárhogyan is nézem, mintha az MSZP és klónpártjai a 2014-es politikai kottát leporolták volna és ugyanazt a nótát kezdenék el játszani apróbb módosításokkal. Nekem úgy tűnik, ők már a 2022-es választásra készülnek, nem elírás szerintem a 2022-es választás a fő cél, ezt a választást meg valahogy ki kell bekkelni és meg kell szabadulni a legfőbb balos riválisoktól.

És mint ahogy 2014-ben most 2018-ban sem mernek egyedül elindulni a választásokon. Az utolsó pillanatban rájöttek, hogy a pofon nem fog csattani akkorát, ha "csapatban" leszerepelt és súlytalan pártokkal összefogva indulnak. És 2014-ben ott volt az aduász Gyurcsány-Furmány Ferenc, akire végül rá lehetett kenni a vereséget. Mondjuk az is igaz, hogy sok helyen eleve leszerepelt, levitézlett, bukott jelölteket indítottak. Csak néhány név Kuncze, Helmeczy, Fodor stb. Ezekkel a nevekkel nem indul el egy olyan párt, amelyik nyerni szeretne, ilyen nevekkel a vesztesek vágnak neki egy választásnak. 

Persze most is valami hasonlóra készülnek, jelképesen felajánlották a helyeket, amiket még meg sem nyertek, csakhogy valahogy túléljenek. Hogyan lehet komolyan venni egy olyan kormányváltó szövetséget, amelyik még választást sem nyertek, de már a pozíciókon osztozkodnak, mintha az garancia volna bármire is, aztán meg majd csodálkoznak - a mi legnagyobb örömünkre - az újabb vereségen. Kötve hiszem, hogy fél éven belül bármi is fog változni a jelenlegi politikai felálláson. Persze a végeredményekben lesznek változások, de nem olyan számottevőek, mint azt sokan gondolnák a baloldalon. 

Az eddigi baloldali próbálkozások semmilyen sikert nem hoztak a baloldal és az MSZP számára, inkább csak konzerválták a jelenlegi eredményeket. De ők tudják, nekem öröm lesz nézni a baloldal legújabb vereségét, lassan már a négy évente megrendezett választások kötelező kelléke lesz. Persze mindent megpróbálnak, hogy valamilyen szinten manipulálják az eredményeket. A legújabb, hogy azért nem nyerhetnek, mert a jelenlegi választási rendszer igazságtalan. Persze, amikor nekik kedvezett a választási rendszer, akkor semmi baj nem volt vele, eszükbe nem jutott volna, hogy megváltoztassák azt, de most, hogy nem tudnak nyerni hirtelen már nem jó. Amikor 1994-ben az MSZP nyert nagyot - de nem kétharmadot - akkor semmi baj nem volt a választási rendszerrel. Azt is sajnálják, hogy a jelenlegi rendszer egyfordulós így a két választás között a különböző politikai alkukkal és visszalépésekkel nem tudják már érdemben befolyásolni a végeredményeket. Tehát, ha egy focicsapat nem tud bejutni a Bajnokok Ligájában, akkor nem a szabályokkal van a baj, hanem hogy maga a csapat a szar.

Persze most már szeretnének megszabadulni Gyurcsánytól is, de ők meg ebben a formában nem kívánnak közösködni, hiszen így a szeretett vezérük kiesik a parlamentből, ahová az utóbbi időben "elfelejtett" bejárni, na nem mintha bárkinek is hiányozna, ehelyett a börtönkapukat látogatja, biztosan ismerkedik az új környezettel és úton-útfélen koncepciós perekről hadovál. Persze ha valamelyik talpnyalóját felmentik, akkor nincs koncepciós eljárás, csak tisztességes bíróság.

De a legszebb az csak most jön, a támogatóik is azon spekulálnak, hogy az ilyen vagy olyan összefogással majd leváltják a kormányt, akire már nem is tudják, hogy igazából miért is haragszanak, de ők tudják, jó lesz látni az újabb csalódottságot az arcukon.

Fideszes poén, a jobbikos plakátokra! (csak kép)

Fideszes poén, a jobbikos plakátokra! 





vége

2017. szeptember 19., kedd

Egy kis Gyurcsány (csak kép)


Veri a nyálát a bűnöző trió: Tátrai, Csaszy ....Gyurcsány!? És a többi balos rohadéknak!


Csaszy Zsolt bevonult ma a tököli börtönbe, Gyurcsány Ferenc és leszerepelt politikai sleppjének a haknija kíséretében Tátrai Miklós után, hogy valami nevetséges pár hónapot letöltsenek - és legyünk őszinték, ami igazából nem is börtönbüntetés lesz, csak egy hosszúra elnyújtott wellnessüdülés, amiért, ha minden jól megy, még a végén egy kisebb összeggel meg is fogjuk honorálni nekik a bent létet - azért mert milliárdokkal megkárosították a magyar államot és vele a magyar embereket, méghozzá mindezt bizalmi állásban. 

Egy normális országban természetesen ezek az emberek örök életükre - természetesen teljes vagyonelkobzás mellett - börtönbe lenne a helyük, természetesen az agytröszttel Gyurcsány Ferenccel az élen, akinek miniszterelnöksége a rendszerváltás utáni idők legsötétebb korszaka volt.

Persze Feri jól trükközk ismét, hiszen anno ő maga is beismerte, hogy egy gazi trükkmester, hogy minden eljárás, amit ellenük folytatnak - hiába a tanúknak és bizonyítékoknak - nem több koncepciós pernél. Szerencsére a bíróság és a magyar igazságszolgáltatás nem osztja a mi Ferink álláspontját, de tudjuk ők a hülyék nem Feri. Bár mit várunk egy olyan eltűnőben lévő tehetségtelen politkustól, mint Gyurcsány, aki foggal körömmel kapaszkodik mindenbe, hogy a neve ne kopjon ki a köztudatból, mert akkor a végén még a hívei sem lesznek vevők a baromságaira. 

Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, ha a számukra nem kedves személyeket piti ügyekért hosszú időre börtönbe dugnak, az teljesen rendben van. 

Ha Fletoban lenne némi becsület, önkritika vagy lelkiismeret, akkor nem ezeket a léhűtőket sajnálná, hanem ott tüntetne minden nap a bíróság előtt Budaházyék szabadon bocsátásáért és felmentséért, és térden állva esedezne a bocsánatukért, akkor tényleg hiteles ember lenne, de ez persze csak hipotézis, ilyet egy ilyen suttyó embertől, mint ő ne is várjunk.  

De sajnos ez nem egy normális ország. Ebben az országban bizonyíték nélkül pár száz forintos rongálásért Budaházy és társai 125 évet kaphatnak, de ha milliárdokkal behúzod a magyar államot akkor megúszod nevetséges másfél évvel, és még pattoghatsz is hozzá, hogy ártatlan vagy - tudjuk a Remény rabjai óta vagy fasz volt at ügyvéded - alkotmányjogi panasz meg majd Strassbourg meg Brüsszel. És a végén még mi adófizetők fogunk fizetni az "ártatlan" akasztófavirágoknak azért, mert ők bizalmi állásban voltak olyan "kedvesek" és megkárosítottak minket nem kevés összeggel. 

De a hab a tortán nem is ez, mert ezen már el sem csodálkozunk, ehhez már hozzászoktunk, hogy akik nagy értékben károsítják meg a magyar adófizetőket kevesebbet kapnak, mint egy bolti szarka. Hanem az, hogy Gyurcsány még a védelmükre kelt, és a törvényes magyar bírói ítéletet, amit bizonyítékokkal alátámasztottak egyszerű koncepciós pernek állít be. Mert ugye ő a becsület mintaképe, csak éppenséggel nem ebben az univerzumban. 

Ha Gyurcsányban lenne némi becsület, legalább megtehetné nekünk átlagpolgároknak azt a szívességet, hogy csendben marad, ha legalább már  - számunkra érthetetlen módon, mert ugye akkora diktatúra van, és őt annyira üldözik - megúszta a jól megérdemelt börtönt. Abban igaza van, hogy nem Tátrainak és Csaszynak kellene csak börtönbe vonulnia. De ő nem, és még van bőr a pökkhendi pofáján nagyképűsködni, előadni, hogy a bűnöző barátai "ártatlanok", mert mindenki hülye, de ő tudja az igazságot, egy szép színházi bohózatot láthatunk tőle. Aki ezek után is, Feri mellett áll, az egy bűnpártoló bűnözőt támogat.

Ja és szarok Orbán Viktorba és a Fideszbe, az ő bűneik semmit nem változtatnak a Ferién.

2017. szeptember 17., vasárnap

Mszp programja és más baromságai


Miért nem szavazzon az ember az mszp-re és úgy a baloldalra. Azért, mert ők sohasem a nép pártján állnak. Magyarországon pedig ez duplán igaz. A magát Magyar Szocialista Pártnak nevező pártot maga a tömeggyilkos Kun Béla és bitangjai alapították és ezzel gyakorlatilag mindent elmondtam erről a pártról .Aki pedig elhiszi ennek az ellenkezőjét, az ne csodálkozzon, ha utána átverik, ugyanis én szóltam. A baloldal nem a becsület pártja, számukra ez a szó semmit nem jelent. Mint ahogy a haza a család és bármi, ami hagyományos, tradicionális. Bár érdekes, hogy a legtöbb baloldali ismerősöm kifejezetten családcentrikus és a családja körében, és a családjával kapcsolatos ügyekben e legvégsőkig konzervatív. Persze ezzel semmi baj nem volna, de mégis minden erejükkel azon vannak, hogy lerombolják mindazt, ami tradicionális. A másik, hogy megvezetik az embereket, méghozzá azzal, hogy szocialistának nevezik magukat és ezzel azt hitetik el az emberekkel, hogy ők, csakis ők szociálisan érzékenyek.

Elég csak megnézni az ő programjukat. Ugye a kerítésre egyből nemet mondtak, pedig mint a példa is mutatja igencsak bevált a módszer. Nem mondom és nem állítom, hogy a legjobb módszer, de amióta felhúzták, azóta kétség nem fér hozzá, hogy a leghatékonyabb. Persze azóta már nem is annyira "nem" az a nem, a kerítésre, de ez is csak átmeneti náluk, inkább csak ócska piárfogás nem több, mert ha hatalomra kerülnének, hirtelen lebontanák az egészet, és senki nem állná útját a menekültek újabb ellenőrizetlen hullámának.

És a kerítéshez szorosan kapcsolódik a menekültek kérdése. Ugye ha a menekültek befogadásáról van szó, akkor a baloldal valami perverz vágytól vezérelve teljes mellszélességgel a menekültek-migránsok befogadása mellett tör lándzsát, abszolút figyelmen kívül hagyják az ország vagy a nemzet valódi érdekeit, sőt képesek az emberek feje felett dönteni, ha éppen kedvük úgy tartja, nem érdekelte őket soha a társadalom többségének a véleménye.

Aztán ott van a bevándorlás-elvándorlás kérdése. Az ő megoldási javaslatuk, hogy a gazdasági gondokra és a munkaerőhiányra az egyetlen jó megoldás a bevándorlás. Nem a születések számának a növelése, vagy az abortuszok számának csökkenése, vagy az elvándoroltak visszacsábítása, nem az eszükbe sem jut, hanem harmadik országból befogadni minél nagyobb tömegben bevándorlókat, mert azok majd minden gondra megoldás, az eszükbe sem jut, hogy esetleg megszűrjék őket, minek hiszen mindenki agysebész és mérnök, csak utólag derül ki, hogy a sok bevándorló még írni és olvasni sem tud, és semmilyen munkára nem alkalmasak és az államnak és az adófizetőknek csak pénzbe kerül az eltartásuk. Persze a szocialisták mindig csak a legszegényebbeknek kedveznének, azoknak, akik az anyagi javak nagy részét kitermelik szívük szerint semmit nem adnának. Csak halkan jegyzem meg, hogy az anno több hullámban érkező, és már 800 éve velünk élő cigányságnak a mai napig nem sikerült beintegrálódnia a magyar társadalomba.

Másik sokat hangoztatott csodafegyverük a gazdasági problémák megoldására az a többkulcsos adó, vagyis azokat büntetnék, akik sokat dolgoznak így viszont nem lesz érdekük bevallani az esetleges más forrásból származó jövedelmeiket, hiszen az komoly anyagi veszteségekkel járna, arról nem is beszélve, hogy mindezzel erősítve a feketemunkát. De ez az apróság sem zavarja őket. Mert ugye attól, ha valaki mondjuk két vagy három munkát is elvállal, akár részmunkaidőben, az alapvetően nem számít gazdagnak, attól ő még ugyanabba a társadalmi csoportba tartozik, csak szüksége van egyéb okok miatt pluszbevételekre. A lényeg a demagógia, csak az számít a baloldalnál. Azt, most meg sem említem, hogy a többkulcsos adó mennyire is igazságtalan, hiszen arányaiban így is nagyobb összeget fizetnek be azok, akik többet keresnek. A többkulcsos adónál még többet, miért is? Itt megint a minimálbéresekről van szó, persze az eszükbe sem jut, hogy arra kellene törekedni, hogy minél magasabb legyenek az átlagfizetések a minimálbérnél.

Aztán ott a rezsi emelése, amire az ő kormányzásuk első napjától lehet számítani, akinek van egy kis gógyija, az maga is szépen kikövetkeztetheti. Én nem mondom, hogy a jelenlegi kormánynak, anno ez a legjobb választása volt a rezsiköltségek emelésére, de jelenleg ennél jobb megoldást senki nem tud nekem mondani. És persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy a baloldali pártok élén az MSZP-vel szeretik ezt előszeretettel csúnyán félremagyarázni és burkoltan a szolgáltatók érdekeit képviselni.

Nem szabad elfeledkezni az ingatlanadóról, mellyel kapcsolatban még nagyobb demagógia nem volt sohasem a magyar történelemben, legalábbis a XX. század közepétől számítva. Ugye itt az a lényeg, hogy akinek ingatlana van, azt tulajdonképpen az állam egy büntetőadóval bűntetne, mindezt azért, mert volt olyan elszánt, hogy egy élet alatt összekuporgasson egy kis pénzt és saját otthont vásárolna. Persze ez tudom nagyon beleillene a "fizessenek a gazdagok" szlogenbe, meg "szociális érzékenység", csakhogy az ingatlantulajdonosok többsége nem a társadalom gazdagabb rétegéhez tartozik, persze ez az apróság sohasem zavarta a baloldalt és előszeretettel összemosta a szobakonyhás villany-nélküli kisnyugdíjast a budai luxusvillákban élő milliárdossal. Arról nem beszélve, hogy pont a milliárdosok bújnának ki mindenféle trükkökkel ennek az adónak a megfizetésének kötelezettsége alól.

Egy esetleges baloldali fordulatnál számítani lehet a magas kamatokra. Ennek okaira és összefüggéseire, most nem térnék ki külön, de szerintem mindenki tudja kapásból, hogy mire is gondolok. A lényeg, hogy ezzel is csak azokat büntetnék, akik valamilyen hitelt vettek fel autó, lakás vagy egyéb okból kifolyólag, de ez nem is lényeges igazából. 

Ahogy a Fidesz részéről sem történt meg semmilyen elszámoltatás, úgy a baloldali kormányoktól se várjunk hasonlókat. Lehet egy-két nevet bedobnának, de semmi komoly nem történne, csak hosszú évekre elnyújtott vizsgálatok és bírósági eljárások, aminek a végén aztán mindenkit felmentenének, vagy enyhe büntetéseket, megrovásokat kapnának. Elég csak 2002-re gondolni, ott sem történt meg a komolyabb elszámoltatás 4 évnyi Fidesz kormányzás után, pedig még közpénzügyi államtitkárt is kinevezett a balliberális oldal, akkor miért is lenne ez most másként? 

Annak idején a balliberális bajnai kormány volt az, amelyik a gyedet háromról két évre csökkentette, azóta visszaállították, sőt bevezetésre került a gyed-extra is.

Szintén a balliberális kormányok egyik nagy vívmánya, hogy gyakorlatilag évente egy hónapot ingyen dolgozunk a munkáltatónknak és ezzel, komoly összegek maradhatnak a munkáltatóknál. Ez a 13ik havi fizetés és persze ezzel párhuzamosan a 13ik havi nyugdíj. Ezt gondolom, senkinek nem kell magyarázni. 

A különböző szociális juttatások lefaragása is a szociálisan érzékeny balliberális kormányok egyik nagy vívmánya, amibe most bele sem mennék.

A jelenleg még kisebbségben élő cigányok támogatása is, központi helyet foglal el a balliberális pártok és természetesen az MSZP programjában. Amiről mindenki tudja, hogy nem több ablakon kidobott pénznél.

És ha esetleg balliberális kormányunk lenne, akkor továbbra is számíthatunk az alacsony bérekre. Ugyanis elég csak egy apró dologra gondolni, hogy mely pártok nem támogatják a Jobbik béruniós népszavazásra vonatkozó kezdeményezését? Ez azért sokat elárul a baloldali pártokról, egy ilyen nagy volumenű kezdeményezés mögé, egyetlen egy "szociálisan annyira, de annyira érzékeny" baloldali párt sem állt be, teljes mellszélességgel, pedig ezt elvárhatnánk tőlük.

Hirtelen ennyi jutott eszembe, ha valami még eszembe jut, akkor azt később korrigálni és frissíteni fogom.

Újabb robbantás! És?


("nagyvárosok mindennapi életéhez hozzátartozik, hogy a tömegközlekedési eszközökön labdabombák robbannak")

Pénteken újabb robbantás Londonban és támadás Párizsban. Gondolkodtam is, hogy egyáltalán írjak-e erről, hiszen már ez gyakorlatilag nem is hír, hanem a heti terrorcselekmény, ami lassan már olyan Európában, mint a reggeli menetrendszerű autóbusz, amivel az ember közlekedik.

Engem már meg sem lepett a dolog, az egyik ismerősöm újságolta el, aki állandóan a netet bújja és a híreket meg a hasonló szarokat olvassa, amikor mondta csak annyit kérdeztem: "és? Ebben mi a hír?" Természetesen ő hirtelen nem értette, hogy mire is gondolok, aztán kifejtettem neki, hogy nekem ez már nem is hír. Már nincs is akkora felháborodás, mint a Charlie Hebdo-nál, se virág, se zászlós kép, se gyertyagyújtás és a többi nyálas szar, ami ilyenkor lenni szokott. Az embereket lassan már meg sem hatja, hogy történik egy terrorakció. Lassan az lesz a meglepő, ha nem fog történni.

Mit is mondjak, hogy megint nem fog történni semmi, ezt már annyi posztban és kommentben kifejtettem, hogy már nincs is kedvem ismételgetni magamat újra, mint két-három héttel vagy hónappal korábban.

Az egyszerű embereket már annyira nem érdekli, hogy jobban érdekli, hogy a "Barátok közt"-ben Miklós mikor vall szerelmet Barta Zsoltnak, mint az, hogy Londonban megint egy muszlim erőforrás mit csinált, inkább átkapcsolnak a Megasztárra, hogy megtudják, hogy melyik tehetségtelen énekesnő kornyikált a legjobban. Persze előtte egy kis szörnyülködés, ami kb. az esti sőr vagy chips felbontásáig tart, majd egy jó "köcsögorbánozás vagy gyurcsányozás" és minden mehet tovább. Reggel már a kutyát sem fogja érdekelni, hogy mi történt Londonba.

Hát ez a szomorú, és mikor eljönnek a választások, akkor valamelyik félnótás pártra behúzzák az x-et és szépen hazamennek, mint aki jól végezte a dolgát, vagy egyszerűen el sem mennek szavazni. És akkor mitől is igazságos a demokrácia és a választási rendszer? De ebbe had ne menjek bele.

Igazából arra próbálok célozni, hogy már az emberek teljesen immúnisak lettek a terrorra, teljesen érdektelenek az ilyen hírekre, már teljességgel természetes, ha egy muszlim erőforrás robbant, vagy gázol. De könyörgöm, ezeket az állatokat az elmúlt 70 év elhibázott nyugati bevándorlás politikája termelte ki, és nem menekültek, ahogy a liberális mainstream politika próbálja ezt letolni a torkunkon, több kevesebb sikerrel, és a legszomorúbb, hogy erről senki nem akar tudomást venni.

A posztom lényege, hogy felhívjam újra a figyelmet arra, hogy mennyire rajtunk embereken múlik ez az egész, ha megfelelő politikai elitet választanánk, akkor ezek a terrorcselekmények és ami mindehhez hozzátartozik nem történik meg.

A baloldali kormányváltó erő (csak kép)


A kormányváltó erők (csak kép)


2017. szeptember 16., szombat

A Médiatörvény, saját blogokra vonatkozó része


Keserves vita előzte meg a Médiatörvényt. Nem lehetünk biztosak benne még ma sem, hogy mi a saját blogokra vonatkozó része! Egy jóbarát blogger, hivatalos állásfoglalást kért a Nemzeti Média -és Hírközlési Hatóságtól! A válaszlevelet olvassa el Mindenki, aki ír a neten, a későbbiekben még fontos lehet...
"Mindenekelőtt rögzítenünk kell, hogy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (a továbbiakban: Hatóság) a vonatkozó alkotmányjogi elvek és a közigazgatásra vonatkozó általános eljárási szabályok értelmében jogszabályi rendelkezéseket kizárólag egyedi hatósági ügyben, hatósági eljárás keretében, az ügy körülményeinek ismeretében, a tényállás tisztázását követően meghozott döntésében alkalmazhat, értelmezhet, mely értelmezést kizárólag hatósági döntésbe foglalva közölhet. 

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Hivatala (a továbbiakban: Hivatal) az Mttv. 41. §. (4) h), i) és a 184. § (1) a) pontjában meghatározott hatásköre alapján látja el a sajtótermékek nyilvántartását. A Hivatal hatásköre kiterjed a sajtótermékek nyilvántartásba vételére, a nyilvántartásba vétel megtagadására, a sajtótermékek nyilvántartásból való törlésére és a sajtótermékekkel kapcsolatos módosítások kezelésére. 

A sajtóterméknek az internetes újság vagy hírportál tekinthető, amelyet gazdasági szolgáltatásként nyújtanak, amelynek tartalmáért valamely természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság szerkesztői felelősséget visel, és amelynek elsődleges célja szövegből, illetve képekből álló tartalmaknak a nyilvánossághoz való eljuttatása tájékoztatás, szórakoztatás vagy oktatás céljából, nyomtatott formátumban vagy valamely elektronikus hírközlő hálózaton keresztül. 

1.A magánszemély által létrehozott blog, illetve weboldal ebből következően internetes sajtóterméknek kizárólag abban az esetben minősülhet, ha a szolgáltató médiatartalmat nyújt és ezt gazdasági szolgáltatásként végzi, amelynek tartalmáért a gazdasági társaság szerkesztői felelősséget vállal. 

2.-5. A regisztráció célja a sajtótermékek ellenőrzése. Az általános felfogás szerint a sajtóterméket – a törvényben szereplő fenti definíció egyes elemein túl – elsősorban az objektív, formális kritériumok alapján lehet meghatározni. Legfontosabb ezek közül a rendszeres, azonos címen történő megjelenés. A fogalmak egyes kritériumainak vizsgálatát követően egyértelműen megállapítható, hogy a magáncélú vagy céges honlapok, szöveges és videós blogok nem tartoznak a törvény hatálya alá, azaz nem szükséges nyilvántartásba venni őket. 

Felhívjuk szíves figyelmét arra, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága 60/1992. (XI. 17.) AB határozatának indokolása értelmében a Hatóság – hatósági eljárás kereteit nélkülöző eljárásban kiadott – állásfoglalása sem jogszabálynak, sem egyéb jogi eszköznek nem tekinthető, az semmiféle normatív jelleggel, jogi erővel, illetve kötelező tartalommal nem rendelkezik. 

Bízunk benne, hogy tájékoztatásunkkal segítségére lehettünk.


Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság
Ügyfélkapcsolati és Tájékoztatási Osztály
1133 Budapest, Visegrádi u. 106.
Tel: +36 1 468-0673



Kiemelt célunk a Hatósághoz fordulók hiteles és pontos tájékoztatása. Felhívjuk ugyanakkor szíves figyelmét, hogy az e-mailen érkező levelekre adott tájékoztatásunk - a vonatkozó alkotmányjogi elvek és a közigazgatásra vonatkozó általános eljárási szabályok alapján - sem normatív, sem jogi kötőerővel nem bír, erre bíróság vagy más hatóság előtt megalapozottan hivatkozni nem lehet. Továbbá a hatályos jogi szabályozásra tekintettel e-mailen hatósági eljárást kezdeményezni nem lehet, ezen az úton kizárólag tájékoztatást adhatunk."

2017. szeptember 14., csütörtök

Válogatás a legviccesebb iskolai dolgozatokból (Szuperjó)

Forrás

A kreatív de felkészületlen diákok mindig is tudtak olyan dolgozatokat írni, amiken nemcsak a tanár, de mindenki más is jókat derülhet.























vége

2017. szeptember 12., kedd

A liberálisok tovább erőltetik a fajelméletet

Forrás Forrás

Az Index.hu a Kaliforniai Egyetem kutatására hivatkozva azt írja, jobb a tanulmányi átlaga azoknak a diákoknak, akik más etnikumhoz tartozó személyekkel vannak kapcsolatban.
Jobb jegyeik lesznek azoknak a diákoknak, akik olyan iskolába járnak, ahol változatos az etnikai összetétel – írja az Index.hu, egy a Kaliforniai Egyetem diákjainak tanulmányi eredményeit vizsgáló kutatásra hivatkozva.
A lap szerint azoknak a diákoknak, akik legalább egy más etnikumú személlyel ebédeltek együtt, jobb lett a tanulmányi átlaguk, mint azoknak, akik csak saját etnikumukhoz tartozó személyekkel folytattak interakciót.
“A kutatók eredményei azt sugallják, hogy az iskolákban minél több lehetőséget kellene adni etnikailag változatos interakciókra az ebédidőn is túl” – írták.
A liberális lap által idézett kutatási eredmények illeszkednek ahhoz a – nyugati országokban terjesztett – fajelmélethez, miszerint a vegyes-házasságokból születő gyermekek szebbek és okosabbak, mint az azonos etnikumú szülők gyermekei.
Korábban ugyanezt a fajelméletet próbálták alátámasztani az Edinburgh Egyetemen végzett vizsgálatok is. A 2015-ös program során a világ országaiban végzett több mint 100 kutatás során rögzített egészségügyi és genetikai információkat elemezték, majd arra a következtetésre jutottak, hogy a kevert etnikumú gyermekek intelligensebbek, alapvetően jobb kognitív képességekkel rendelkeznek, és nagyobb eséllyel jutnak diplomához.
A kutatások tárgya alapján ráadásul lényegi hasonlóság fedezhető fel a XX. századi fajelmélet és a napjainkban a globalizációt népszerűsítő liberálisok eszméi közt; mindkét irányzat feltételezi, hogy az egyén bizonyos tulajdonságai (pl. intelligencia) fajilag determináltak. A két irányzat közti különbség, hogy míg a XX. századi fajelmélet a rasszok keveredését ellenezte, a XXI. századi liberális fajelmélet a rasszok keveredését tartja kívánatosnak.

2017. szeptember 11., hétfő

A kvótaper és a többi eus szolidáris szar

Magyarország elveszítette az un. kvótapert, mert az európai bíróság kimondta, hogy kötelező befogadni a menekülteket a szolidaritás nevében a nyugati államoktól. Tehát, ha tetszik ha nem nekünk kötelességünk, nem önkéntesség alapján befogadni a "menekülteknek" nevezett migránsokat, akik korábban a nyugati országok hívására és ösztönzésére, mint a The Walking Deadben a zombik elárasztották Európa nyugati felét. És mi magyarok voltunk az egyetlenek, akik mindent megtettek az áradat feltartóztatására. 

Persze ez nem a balliberális csőcseléknek az érdeme, mert ha rajtuk múlt volna, akkor az egész országot elárasztották volna - a saját állításuk és felfogásuk szerint - az írástudatlan menekült migránsokkal, akik nélkülözhetetlenek az ország számára, bár az nem egészen tiszta, hogy pontosan miben is olyan nagyon nélkülözhetetlenek, de egyszer talán majd rájövök. Természetesen a hab a tortán, hogy mindezt ők is a szolidaritás nevében tennék. 

Én csak egy valamit nem értek, ha valami önkéntes alapú, akkor hogyan lehet kötelező, mert ugye sok balos és az EU is azt fújta, hogy önkéntes a menekültek befogadása, de akkor most miért is kötelező? Ez egy komoly anomália és szerintem nem csak nekem tűnt fel.

Ma reggel pedig azt olvasom, hogy a német belügyér szerint, minden európai uniós országban - itt főleg a kelet-közép európai országokra gondolt - ugyanakkora segélyt kellene adni a menekülteknek, mint Németországba, mert akkor - most figyeljen mindenki - nem akarnának annyian jönni Németországba. Ez aztán a logika. És persze mindent az európai uniós szolidaritás nevében. Tehát, mivel ők nyakló nélkül beengednének mindenkit, és hogy ne menjenek annyian, mások szívjanak helyettük. Most persze szívnak nem is keveset a nyugati államok a sok migráns miatt, de mindezt maguknak köszönhetik, de ne várják el tőlünk, hogy az ő hülyeségükért mi fizessünk meg. Ha akkor nem tettek semmit, akkor most vállalják ennek a terhét. És ne jöjjenek a szolidaritással.

És mindezek után, csak egy apró dolgot nem értek. Itt van ugyebár a béruniós népszavazás, gyűjtik az aláírásokat. Most a európai szolidaritás hívei miért nem állnak be a kezdeményezés mögé? Vagy a menekültek befogadásában és a segélyezésükben kötelezően legyen szolidaritás, míg a béreket illetően nem. Vagy ugyanazért a munkáért egy magyar vagy kelet-európai munkavállaló nem érdemel meg ugyanannyi bérezést? Egy német munkavállaló munkája többet ér, mint egy magyaré? De ez még semmi, mert újabb hír, hogy az Európai Szakszervezeti Szövetség sem támogatja a béruniós kezdeményezést.Tehát a munkavállalók legnagyobb érdekvédelmi szervezete sem támogatja a munkavállalók legnagyobb követelését. Vajon ezek után mennyire hitelesek a munkavállalók érdekeinek a képviseletében? És a hab a tortán, hogy az Európai Szakszervezeti Szövetség is támogatja a menekültek és migránsok minél nagyobb számú befogadását. Ez igen, ez aztán az érdekképviselet. 

Nesze neked önkéntesség meg szolidaritás. Aminek önkéntesnek kellene lenni, az kötelező, amiben szolidárisnak kellene lenni, abban pedig nem szolidárisak.

Kereszténység családfája


2017. szeptember 10., vasárnap

Cservák Csaba: Választási és kormányzati rendszerek összefüggései

Cservák Csaba: Választási és kormányzati rendszerek összefüggései 

1. A választási és kormányzati rendszer összefüggéseinek elméleti modelljei 

A kormányzati rendszerek elemzése, így a megfelelő(bb) módozat megtalálása szorosan szervesül a választási rendszer vizsgálatával. Miért szükségszerűen? A hatalomgyakorlás folyamata ugyanis azon, alkotmányjogi és az ehhez kötődő politikai tényezők együtthatása, melyek a választópolgár, az egyes ember véleményének kifejezésétől az állam végső aktusa, jelesül a törvény megalkotásáig elvezetnek. Ez történhetik részint közvetve, a választások, majd az így mandátumot nyert népképviselők tevékenysége révén; részint közvetlenül, tehát a ma ige ritkának tekinthető népszavazás útján. A fönnérintett tényezők együttes górcső alá vételének fontosságát egy egyszerű elméleti levezetéssel igazolhatjuk. Ha egy társadalom 30 %-a megegyezően vélekedik egy kérdésről, egyéni választási rendszerrel ők megszerezhetik a képviselői helyek 50 %-át, tehát a maguk szája íze szerint dönthetnek e tekintetben. Listás modellben lehet, hogy a 30 %-os törvényhozói részesedés kevés lesz az üdvösséghez a parlamentben. Az is elképzelhető, hogy az adott kérdés elfogadása minősített többséghez kötött egy elképzelt államban, így még az egyéni kerületek révén kialakuló abszolút többség sem dönthet megegyezően. Listás rendszer és minősített többség esetén még egy kis másik csoport meggyőzése is kevés lehet. 

A választók, vagy képviselőik akaratának megváltozása esetén (, a fenti példánál maradva, egy kérdésbeli vélekedésről ) mire lehet számítani? Korlátozhatja a kérdéses vélekedést egy másik hatalmi tényező? Esetleg a nép veheti maga kezébe a döntést, akár képviselőinek befolyásolása, akár a közvetlen döntés lehetőségével? S a következő választások mennyiben módosíthatnak az adott kérdés megítélésén? 

A fenti levezetés, úgy gondolom, bizonyítja, hogy a szavazattól az állami döntésig vezető út együttes rendszerben vizsgálandó. A vizsgálódás egy fogalompár vezérfonalára fűzhető fel: az ún. rendszert erősítő és gyengítő tényezőkre.[1] Kormányzati rendszereknél a hatékonyság eszközeiről, illetve a biztosítékokról is beszélhetünk a fenti kategóriák párjaként. A hatékonyság eszközei ( az erősítő tényezők ) abba az irányba hatnak, hogy egy adott vélemény minél inkább, biztosabban kifejezésre találjon, míg a gyengítő tényezők ( biztosítékok ) az ellenkező vélemények védelmét szolgálják, valamint a választók véleményének megváltozásának esetére jelentenek biztosítékot. 

Hasonlítsuk össze elméleti síkon, hogy az egyes kormányzati és választási rendszerek ötvöződése milyen konstellációt eredményez! 

A többségi választási rendszer és a hagyományos parlamentáris miniszterelnöki modell találkozása igen „erős” rendszert építhet ki. A kisebbség védelmének elve kevéssé érvényesülhet; a kormány akaratának eltolódása a társadalométól reális veszély. (Akár egy 30%-os társadalmi akarat irányíthatja évekig kontroll nélkül a társadalmat.) Különösen akkor igaz ez, ha a hagyományos parlamentáris rendszer helyett sajátlagos kancellárdemokrácia vagy kabinetkormányzás érvényesül. E modell, álláspontom szerint túlzott hatalomkoncentrációt eredményez, ha sem második kamara, sem a protokollárisnál erősebb köztársasági elnök, sem széles körű népszavazási lehetőség nem árnyalja a rendszert. (Ilyen viszont a demokratikus, szabad választásokra épülő államok között nem található.) Túlzottan jelentős az egyszemélyi hatalom kiépülésének veszélye is. 

Amennyiben a parlamentárison belül viszonylag gyenge kormányzatot létesít az alkotmány, akkor a gyengítő és erősítő tényezők helyes aránya áll fenn. A kifejezetten gyenge végrehajtás azonban sosem lehet célszerű, mert a kormányzás hatékonyságának rovására megy. (Erős „kézivezérlésű” és egységes pártrendszer esetén viszont ez a probléma nem jelentkezik, és a bekezdés elején írtak irányadók.) 

Többségi választás és prezidenciális rendszer akár még ennél is erősebb túlhatalmat eredményezhet, amennyiben egyszerre történik az elnök- és parlamentválasztás. Amennyiben viszont eltérő beállítottságú a két szerv, úgy kifejezetten diszfunkcionális lehet a kormányforma, hisz a két konkuráló hatalmi ág versengése megbéníthatja a kormányzatot. Az elnök önálló, eredeti jogalkotási hatáskörének megléte elengedhetetlen, máskülönben tényleges zavar történhet ellenséges végrehajtó (tehát az elnök) és végrehajtó hatalom léte esetén. 

Többségi választási rendszer és félelnöki modell együttes jelenléte (pl.: Franciaország) akár nagyon szerencsés ötvözet is lehet. A rendszer hatékonyságát az erősítő tényezők megléte biztosítja, ugyanakkor a viszonylag erős köztársasági elnök garancia lehet a túlzott kormányzati hatalomkoncentrációval szemben. Az előző kategóriához hasonló zavar állhat viszont be, ha az államfőn túlzottan sok aktív, végrehajtó hatáskörrel rendelkezik. (Tehát a kontrolláló, passzív jogkörökkel felruházott államfő szerencsésebb a rendszer fogaskerekeként.) 

Amennyiben az elnök a hatalmon lévő csoport első embere, úgy az erős miniszterelnöki rendszernél is számottevőbb hatalomkoncentrációról beszélhetünk. Amennyiben a kisebbségben lévő erők képviselője, úgy könnyen felléphet az előbb említett diszfunkcionalitás: a végrehajtáson belüli konkuráció a kormányzat hatékonyságának kárára érvényesül. Ha az elnök a hatalmon lévő csoportnak nem első számú vezetője, úgy megfelelő lehet a hatékonyság és az ellensúlyok aránya; a koncepcionálisan egységes végrehajtásban nem alakul ki egyszemélyi túlhatalom. 

Az arányos választási rendszer és parlamentáris miniszterelnök konstrukciójának ötvözete, amennyiben nincs a miniszterelnök kezében valamilyen pozícióját erősítő különös hatáskör (például konstruktív bizalmatlanság, egyéni felelősség hiánya, eredeti jogalkotási hatáskör, parlamentfeloszlatási jog), gyenge, nem túl hatékony modellt eredményezhet. 

Amennyiben erős miniszterelnöki pozíció áll fenn, úgy viszonylag üdvös rendszer létesül, ahol az erősítő és gyengítő tényezők egyensúlyban vannak, ráadásul a megfelelőbb módon: a képviselet arányos, a végrehajtás erős. (vö.: Conidérant elméletével). A ciklus közbeni átrendeződés egy fragmentált parlamentben, konstruktív bizalmatlansággal védett miniszterelnök esetében viszont inkább a (kisebb) pártok közötti politikai játszma kérdése, mintsem a népakarattól eltolódott kormányzat kiegyensúlyozása. (Tehát egy erős köztársasági elnök, széles körű népszavazás, második kamara szükséges kiegyensúlyozó tényező.) 

Az arányos választás és a prezidenciális kormányforma találkozása akár rendkívül üdvös is lehet. (Ld. erről a parlamentarizmus és prezidencializmus összehasonlításáról szóló részt.) Azonos beállítottságú törvényhozás és elnök megléte esetén sincs túlzott hatalomkoncentráció (különösen nem minősített többséghez kötött törvények, és többpárti koalíciós többség lévén), viszont ha ciklus közben megváltozik egyik szerv összetétele, akkor sem bénul meg feltétlenül a kormányzás, ha az elnök kezében eredeti, elhatárolt jogalkotási hatáskör van, illetőleg ha az ellenséges parlamenti többség nem tud mindig egységesen fellépni az államfővel szemben. Több irányból túlbiztosított rendszer esetén (nem népképviseleti második kamara, népszavazás, jelentős hatáskörű alkotmánybíróság) viszont a kormányzat hatékonysága akadozhat az egyébként igencsak demokratikus modellben. 

Arányos metódus és félelnöki modell találkozása igen sokfélekképpen érvényesülhet a részletszabályok és a tényleges politikai viszonyok függvényében. Egy fragmentált parlamenti összetétel, egy gyenge miniszterelnök és egy napi kormányzati funkciókat ellátó „félelnök” együtthatása teljesen megbéníthatja a kormányzatot. Egy védett pozíciójú miniszterelnök, valamint egy nem túlzottan erős (legalábbis inkább passzív jogkörű) elnök konstellációja működőképes (, hatékony de demokratikus is egyúttal). Olyan vonatkozásokat is tekintetbe kell venni emellett, hogy a fönnérintett modell egy azonos politikai oldalon álló államfő-kormányfő-parlament hármast elképzelve is tartalmaz garanciákat, emellett egy eltérő összetételnél sem bénítja meg a rendszert. 

A győztes párt vezetői szerepét is hordozó félelnök az erős miniszterelnökkel esik hasonló tekintet alá. (És ekkor nincs kontrolláló tényezőként még egy államfő a rendszerben.) A kifejezetten ellenzéki elnök a fragmentált parlamenttel szemben gyengébb miniszterelnöki modellhez képest további gyengítő elemet épít a gépezetbe, akár igencsak diszfunkcionális rendszert létrehozva. A törvényhozáshoz viszonyítottan függő végrehajtás dualizmusa ugyanis kifejezetten a célszerűen működő, hatékony kormányzat béklyója lehet. A kormánytöbbséghez tartozó, de nem annak nem egyértelmű vezetőjeként elismert félelnök igen vegyes következményekkel járhat. Egyfelől a kézivezérlésű szavazógépet garanciákkal béklyózza, másfelől viszont, ha egyszerű személyi ellentétek állítják a kormányfővel szembe, az egyéni karrierizmusból fakadó ellentétekkel áthatott, diszfunkcionális modell jön létre. 

A vegyes választási rendszerek vonatkozásában megállapítható, hogy attól függően, ténylegesen milyen eredmény születik a választáson, csak fokozati különbség fedezhető fel az előbbi kategóriákhoz képest, és jelentős gyakorlati eltérések képzelhetőek el. 

Vegyes rendszer és parlamentáris állammodell esetén nincs sem kellő biztosíték a túlhatalommal szemben, egy túl erős miniszterelnöki (ha konstruktív bizalmatlanság védi) módozatnál hatalomkoncentráció áll be. Egy parlament által tetszőlegesen leszavazható kormány esetében viszont a végrehajtás túl törékeny, és ahhoz egy sokszínű parlamenti többség nem elegendő védőbástya, hogy hatékony legyen rendszer, és ne kelljen kormányválságoktól tartani. Személyes álláspontom, hogy e kategóriapárban a megoldást egy viszonylag erős miniszterelnök által biztosított hatékony kormányzat, illetőleg egy protokollárisnál erősebb köztársasági elnök vagy egy második kamara akadályozta túlhatalom jelentheti. 

Vegyes választási metódus prezidenciális rendszerrel egyesítve valószínűleg nem túl szerencsés, de nem is annyira kockázatos metódus. Azonos összetételű törvényhozás és végrehajtás esetén hatalomkoncentráció állhat be (de nem oly mértékben, mint többségi választással), míg ellentétes konstellációnál (ha nincs kellőképpen önálló jogalkotási hatáskör az elnök kezében) a parlamenti többség jelentősen akadályozhatja a kormányzatot. 

Vegyes rendszer félelnöki modellel társoltatva, hangsúlyozottan megfelelő biztosítékokkal, akár igen célszerűen működő struktúrát is eredményezhet.) Ha a miniszterelnök nem váltható le egyszerűen, illetőleg az államfő inkább passzív mint aktív jogosítványokkal rendelkezik, úgy egy hatékony de a túlhatalmi garanciákkal szemben is kellőképpen felvértezett rendszer keletkezik. 

A kormánytöbbséget vezető félelnök túl erős kormányzatot hoz létre, bár valószínűleg nincs akkora koncentráció, mint többségi választással. 

Kifejezetten ellenzéki félelnök – hatásköreitől függően – meglehetősen képes blokkolni a kormányzatot. A vegyes metódus miatt a törvényhozás valószínűleg egységes; azon múlik sok minden, hogy a miniszterelnök milyen kompromisszumos személy lesz. 

Amennyiben az államfő a kormányoldalhoz tartozik, de annak nem vezére, akkor – ha az előzőekben említett személyi rivalizálás nem teng túl – működőképes lehet a modell. A kormánytöbbség nem feltétlenül elsöprő, a végrehajtás a „nagy kérdésekben” egységesnek vélelmezendő, de nem mindenki jár egy dobszóra szavazni. 

(Érdekes megemlíteni, hogy a klasszikus Franciaország mellett a többi félelnökinek tartott állam rendszerint arányos rendszerü, lásd Finnország, Portugália, Izland) 

Hangsúlyozandó a fentiek tekintetében, hogy megkülönböztethetünk személyi és csoportdiktatúrát, és az előbbi összegezésben a csoportdiktatúrából indultunk ki. Ez abból a feltevésből táplálkozik, hogy a modern pártrendszerben (fokozatnyi eltérésekkel) egyrészt erős központi irányítás érvényesül a pártokban, másrészt vannak olyan egységesen kijegecesedett pártelvek, mely vonatkozásában nincs, nem lehet lényegi eltérés a párttagok között. Ha természetesen léteznek is erőcentrumok a politikai táboron belül, azok inkább a különböző pozícióharcok vonatkozásában érvényesülnek, nem pedig a kormányzati rendszer egészét átfogóan érintő relációban. 

Amennyiben eszerint árnyaljuk a képet, úgy további alkategóriákat kellene létesítenünk, mégpedig olyan tekintetben, hogy adott kormányzati rendszertípuson belül a kormány/államfő pártjának abszolút „erős embere”, vagy pedig saját táborán belül is számottevő konkurenciával kell számolnia. Az egyszerűsített elemzéssel egylényegűnek tekinthető, hogy egy erős parlamenti többség mellett egy bármilyen státuszú miniszterelnök vagy egy államelnök irányítja a végrehajtást. (Ugyanis politikaivezető pozíciója kihat közjogi súlyára is.) Ha viszont a személyi vagy csoportdiktatúra kérdésével színesítjük a palettát, úgy a kormányfő mineműsége igen jelentékeny kérdés. A személyi túlhatalmat a prezidenciális rendszer indukálja, hisz itt egyrészt a kormányfő (legalábbis pozícióját tekintve) nincs kötve a parlament (gyakorlatilag quasi a pártja) többségéhez kötve, emellett a végrehajtásban egyszemélyi, nem pedig testületi (kormány) döntés dominál. Eszerint persze különbség teendő a hagyományos miniszterelnök, illetőleg a kabinetkormány vagy a kancellárdemokrácia kormányfője között. (Utóbbiak a személyi túlhatalom irányába hatnak, illetőleg eltérő párton belüli erőcentrumok léte esetén a kormányfőnek kedveznek pártriválisai rovására) 

Megjegyzendő, hogy a fentiek sajátosan érvényesülnek a parlamentáris köztársasági elnök tekintetében is. (Persze ez szóra sem érdemes, ha az államfőnek semminemű érdemleges jogosítványa sincs.) Az elnök e modellben kicsit „pártok fölötti”, adnia kell a látszatra is, tehát nem feltétlenül mindig az őt jelölő párt érdekei szerint jár el, de semmiképp nem pártkatona. Ekképp egy azonos oldalon álló parlament és államfő viszonyrendszerében is a miniszterelnök (illetve a pártközpont) erőcentrumával szemben egy újabb jöhet létre. 

Ehelyütt is lefolytatható azon elméleti disputa, hogy vajon mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Hiszen kölcsönviszonyról van szó: egyrészt a politikai oldalakon belül megfigyelhető személyi túlhatalmat akadályozhat egy adott kormányforma, míg fordítva is igaz, egy erős kormány- vagy államfői pozíció önmagában is indukálhat egy párton, illetve politikai oldalon belüli teljhatalmat. 

Az is szót érdemel, hogy az erős végrehajtást (persze ha nem elnöki vagy félelnöki rendszer) általában az erős miniszterelnök kategóriával rokonítjuk. Nos, elméleti síkon ez nem feltétlenül szükségszerű. Voltaképp létezhetne egy gyenge hatáskörű miniszterelnök egy testületileg erős kormánnyal egyetemben, ahol elhatárolt rendeletalkotási hatásköre, kiterjedt patronázshatalma, parlamentfeloszlatási joga stb. van kizárólag a minisztertanácsnak, de nem a kormányfőnek. Hozzátéve, hogy erős kétségeim vannak a tekintetben, hogy egy önmagában is megosztott kormány képes-e hathatósan vezetni az országot, léteképp nem is mutathatunk rá egy kifejezetten működő ilyen állammodellre. 

A kormányzati rendszerek elemzése szúrópróba-szerű. Minden fellelhető állammodell górcső alá vétele nem egy fejezet, sőt nem is egy tanulmány, hanem egy külön könyv témája kellene hogy legyen, sőt, ha számba kívánnánk valamennyire venni a tényleges politológiai érvényesülést, akkor egy könyvíró számára is túlméretezett feladatot szabnánk. 

Ekképp, hogy objektív elemzést végezzünk, meg kell kísérelnünk egy reális mintát vennünk. 

Eszerint ki kell választani néhány célállamot, egyrészt az államok (földrajzi, gazdasági stb.) jelentősége, másrészt alkotmányjogi sajátosságai alapján; lehetőleg tekintettel arra is, hogy minden számottevő geopolitikai térből és kormányzati modellből álljon rendelkezésünkre „tüköröspélda.” 

2. Választási és kormányzati rendszerek összefüggései egyes konkrét államokban 

Az elemzendő államok kiválasztásánál a következőket vettem tekintetbe. Vizsgálódásom fókuszába vontam minden EU-s tagállamot. Emellett elemeztem azon országokat, amelyek valamilyen szempontból egyedi típusjegyekkel rendelkeznek (például Svájc a kollegiális kormányforma, Izrael a miniszterelnök közvetlen választása, Norvégia a feloszlathatatlan parlament miatt), vagy pedig valamilyen kategória „tüköröspéldái” (az USA a prezidenciális rendszer, Brazília az elnöki modell és a listás választás kombinációja, Oroszország az erős államfői státuszú utódállami mivolta okából) 

Az egy államról írtak terjedelme nem azok fontosságával egyenlik; megelégszünk a dolgozat más részeiben kifejtettekre történő utalással, amennyiben például egy részletesen kifejtett modell (pl.: klasszikus parlamentarizmus, félelnöki rendszer stb.) újabb iskolapéldája elevenedik meg, illetve egy már bemutatott rendszerrel kísérteties hasonlóságot mutató másik ország ötlik szembe. 

Németországot illetően mind de iure, mind de facto igen irányos választási metódusról beszélhetünk. (lásd az erről szóló fejezetet) A kormányzás hatékonyságát ezzel párhuzamosan megfelelően biztosítja az erős miniszterelnöki rendszer; a konstruktív bizalmatlanság és az egyéni miniszteri felelősség hiánya. A kétkamarás modellnek is szerencsés módját alkalmazzák álláspontom szerint: a második kamara már említett „kétharmados vétószabálya” megakadályozza, hogy a kormányzat legfontosabb törvénytervezeteit elsöpörjék, ugyanakkor a csupán hatalmon lévők álláspontját tükröző jogszabályok megszületését megakadályozhatják. 

A kancellárdemokrácia klasszikus modelljének számít Németország: a miniszterelnököt csak az ellenjelölt egyidejű megnevezésével lehet leváltani, továbbá az egyes miniszterekkel szemben nincs helye bizalmatlansági szavazásnak. A kormányfőt az államfő kéri fel, majd a parlament megválasztja, végül a köztársasági elnök újra kinevezi. 

Emellett azon szentségtörő kijelentésre ragadtatom magam, hogy a – két kamara kibővített ülésén közvetve választott – köztársasági elnök jogállása egyáltalán nem a gyenge kategóriába sorolható. Ugyanis az államfő a beiktatási esküszövegéből („a Szövetség alaptörvényeit megtartom és védelmezem”) levezette, hogy alkotmányossági szempontból kontrollt gyakorol a törvényalkotás felett. Tehát a törvények szolgai aláírása helyett valóságos, lényegében abszolút vétójog jött létre az államfő fegyvertárában. (Ezzel – legalábbis e tekintetben – erős pozíciót létrehozva. Mivel az említett levezetés óta 9 alkalommal ténylegesen meg is történt a vétó, „nem élő jogintézményről” egyáltalán nem beszélhetünk.) 

Az alkotmánybíróság az egyik lehető legszélesebb testület a világon jelenleg működők közül. 

Összefoglalva: az arányos választás (mint gyengítő tényező) és az erős miniszterelnöki modell kiegyensúlyozottságot mutat, míg a második kamara más érdekeket is becsatornáz. Az államfő nem akadályozza a kormányzás menetét, tartós zavar esetén azonban módjában áll közbelépni. Az erős alkotmánybíróság a jogállamiság méltó garanciája. (Magam csupán a hathatós népszavazás intézményét hiányolom.) 

Ausztria többszintű listás rendszert alkalmaz, területi szinten Hagenbach-Bischoff módszerrel, országos kompenzációként D’Hondt-formulával elosztva a helyeket; 4%-os küszöbbel. /lásd korábban./ 

A köztársasági elnök – közvetlen (6 évre) megválasztása ellenére – protokolláris szerepet tölt be. Az alkotmány betűje szerint ugyan joga lenne feloszlatni a parlamentet (egyetlen korlátja, hogy ugyanazon okból csak egyszer), ez a gyakorlatban nem élő hatáskör, megtörténtére – 1930. óta – nem volt példa. 

A miniszterelnököt az államfő elvileg szabadon jelöli, a konvenció szerint azonban a legnagyobb koalíciós pártnak kell kapnia a tisztséget. A parlamentben nem kell invesztitúra-szavazást tartani, csupán bemutatkozik a kormány a népképviseleti szervnek. Amennyiben nincs parlamenti ülésszak, a köztársasági elnök rendkívüli ülésre összehívja meglehetősen udvariatlanul[2] csupán a Nemzeti Tanácsot, vagyis az alsóházat. A bemutatásnak semminemű alkotmányos következménye nincs. 

A bikamerális rendszer aszimetrikus, a felsőháznak (Szövetségi Tanács) csak felfüggesztő vétójoga van. 

Az alkotmánybíróság aktivizmusa ugyan nem éri el a német kollegákét, de a tartományok és a szövetség közötti hatásköri viták eldöntése és az alkotmánymódosítás- és kiegészítés tárgyában mondott előzetes vélemény (az alkotmányrevízióhoz ugyanis megerősítő népszavazás is szükségeltetik) mellett egyre inkább egyéni alkotmányjogi panaszok elbírálása tekintetében is jelentős szerepet játszik. 

Egybevetve a jogintézményeket, az elég arányos választási rendszer és a viszonylag stabil kormányzat az erősítő és gyengítő tényezők egyensúlyát eredményezi. A politikai alapú második kamara és az apolitikus hatalmi ág, az alkotmánybíróság és a közvetlen hatalomgyakorlás is a hatalommegosztás letéteményese. 

Az elnök, ha „baj van”, rendkívüli helyzetben képes beavatkozni, egyébiránt nem szól bele a kormányzás folyamatába. 

Franciaországban az abszolút-abszolút többségi rendszer a stabil kormánytöbbség kialakulásának letéteményese. 

Az egyéni körzetekben, ha nincs az első fordulóban abszolút győztes, az első forduló első két helyezettje mindenképpen, és az esetlegesen még rajtuk kívül legalább 12,5%-ot szerzett személy kerül. (Ez a modell annyival igazságosabb a miénknél, hogy az abszolút többségi rendszerbe csak akkor „zavar bele”, ha a harmadik – és esetleg még további – jelölt tényleg számottevő támogatottsággal rendelkezik, és nem csupán alkupozíciót szerez a „nagyok” felé. Főszabály szerint abszolút-abszolút, kivételesen abszolút-egyszerű rendszer.) 

A kormány felelős a parlamentnek (is), tehát ez nem elhanyagolható szempont. A köztársasági elnököt (eltérő időben) a nép választja az V. köztársaság alkotmánya szerint, tehát a „néphangulatban” ciklus közben bekövetkezett változásoknak is teret nyit a rendszer. Az államfő szabadon jelöli a miniszterelnököt; parlamenti szavazásra nincs is szükség. Az államfő és kormányfő eltérő beállítottsága (kohabitáció) okozhat csak komoly zavarokat a gépezetben. (Ezt a problematikát az előző fejezetben érintettük, lévén Franciaország a félprezidencializmus szülőhazája.) 

Nagyon sajátlagos a kétfejű végrehajtó hatalom jogforrási rendszere. A minisztertanácsi üléseken az államfő elnököl. Az itt hozott testületi döntéseket (quasi kormányrendelet) ő írja alá; és esetlegesen élhet – ami a kérdés beható szabályozásának hiányában könnyen politikai botrányhoz vezethet – a megtagadás jogával. A kormányüléseket viszont a miniszterelnök vezeti le, és ilyenkor egy személyben ő alkot rendeletet, amit az ügykör szerint érintett ellenjegyez. (Utóbbi megtagadása persze enyhén szólva nem valószínű, hisz a miniszter sorsa jogilag a kormányfőtől függ.) Érdekes zárványa véleményem szerint ez a gépezetnek, hisz az egyébként igen erős pozíciójú „félelnöknek” csak passzív hatásköre van, míg az egyébként gyenge hatáskörű miniszterelnök a jogalkotás terén még a miniszterelnöki modell kormányfőivel összevetve is versenyképes. 

A népszavazásra a nép kezdeményezése alapján nincs mód, csupán az alkotmány által meghatározott esetekben az államfő hozhatja helyzetbe a népet, pusztán legitimáló célzatú referendum kiírásával. 

Az Alkotmánytanács – mint quasi alkotmánybíróság – kizárólag előzetes normakontrollt végez. Az ún. organikus törvényeket eleve, míg a többit 60 (nemzetgyűlési akár szenátusi) képviselő indítványa alapján ellenőrzi az alaptörvénynek való megfelelőség végett. 

Egybevetve a rendszer elemeit, a választás során nagy valószínűséggel stabil kormánytöbbség jön létre. Az elnök azonban több, mint „fék és egyensúly”. Diszfunkcionális lehet a modell, ha kohabitáció áll fönn. Ha az elnök egyben a kormánytöbbség feje, túl erős a modell; ezt némiképp a második kamara ellensúlyozza. Ha az államfő a kormányfő pártbeli riválisa, szerencsés lehet a kormányzat, az igazán lényeges kérdésekben együttműködés valószínűsíthető, a kisebb ügyekben azonban az elnök nem lesz szolgai „pecsételőember”. (Diszfunkcionalitás akkor következhet még be igazán, ha a két főember nem stratégiai, hanem személyes okokból gátolja egymás munkáját.) 

Spanyolországban a viszonylag arányos zártlistás választási rendszert a konstruktív bizalmatlansággal védett miniszterelnök ellensúlyozza, stabillá téve a kormányzatot. D’Hondt-módszer alapján osztják ki a 305 képviselői helyet az 50 többmandátumos körzetben (igaz, egyes tartományokban csak 2-t, ami az arányosság ellenszere), emellett létezik 2 db egymandátumos választókerület. A Szenátus 259 tagjából 208-at egyszerű többséggel a választópolgárok, 49-et közvetetten a regionális törvényhozó gyűlések választanak. 

A kormányfőt a király a parlamenti pártokkal való konzultációt követően a házelnökön keresztül jelöli. (És megválasztása esetén – hasonlóan a német modellhez – még egy aktussal külön kinevezi.) Amennyiben az így ajánlott személy nem nyeri el a képviselőház bizalmát, 48 órán belül új szavazást kell tartani; ekkor már elegendő a relatív többség elérése. Ha ez az eljárás sem sikeres, akkor további konzultációt követően új személy jelölésére kerül sor. Két hónap ezirányú eredménytelensége esetén a király a parlamentet a házelnök ellenjegyzésével feloszlatja. 

A miniszterelnököt a klasszikus konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal lehetséges leváltani. Egyéni miniszteri felelősség nincs. A második kamarában a helyi érdekek jutnak kifejezésre, ami ugyan a hagyományos kormány/ellenzék bináris kódtól eltérő érdekképviselet, de a regionális testületek általi választás nem tekinthető apolitikus elemnek. 

A miniszterelnök mind a Képviselőház, mind a Szenátus feloszlatását indítványozhatja; a végső szó e tekintetben az uralkodóé. 

500 ezer választópolgár törvényjavaslatot tehet le a Cortes asztalára. A népszavazás viszont csak konzultatív, ráadásul a király a miniszterelnök javaslatára, a parlament jóváhagyásával tűzheti ki. 

A hagyományos államfő, a király protokolláris szerepet tölt be, mindazonáltal tekintélye révén valamelyest képes egyensúlyozni a „sínekről letévedt vonatokat”. (Constant képletes megfogalmazása nyomán.) 

Összességében tehát ez a rendszer harmonikusnak tűnik, amit a viszonylag erős, bizonyos egyéni alkotmányjogi panaszok (amparo) elbírálására is hatáskörrel rendelkező alkotmánybíróság csak még inkább biztosít. A kicsit erősebb népszavazási intézményt hiányolhatjuk. 

Portugáliában az arányos, zártlistás (D’Hondt) választási rendszer mellett egy, a kormányhoz képest erős, 5 évre közvetlenül választott köztársasági elnökről beszélhetünk. (Igaz mindamellett, hogy általában mint „hatásköreivel nem igazán élőt” szokás említeni a luzitán államfőt. Duverger és Szente is kiemeli) 

A miniszterelnököt a köztársasági elnök kéri fel, de a kormányfőnek 10 napon belül be kell a mutatnia a programját a Nemzetgyűlésben. Érdekes, hogy erről szavazásra csak akkor kerül sor, ha a maga a kormány vagy valamelyik frakció kifejezetten kéri. (Negatív parlamentarizmusnak tekinthetjük, hiszen nem a program elfogadásáról, hanem elutasításáról voksolnak. A kettő nem teljesen esik egy tekintet alá. Egyes ingadozó képviselők talán nem adnának bizalmat a kormánynak, de kifejezetten nem is csatlakoznának az ellenzékhez elutasító szavazatokkal.) 

A köztársasági elnöknek szuszpenzív vétójoga van; megfontolásra küldheti vissza a törvényeket, melyet a parlament abszolút többséggel ignorálhat. A külügyekkel, az állami tulajdonnal és egyes választási rendelkezésekkel kapcsolatos vétójogának ignorálásához viszont kétharmados többség szükségeltetik. Ehelyütt érdekes módon azon elv fejeződik ki, miszerint léteznek egyes, ciklusokon átívelő kérdések, melyek a köztársasági elnök felügyelete alá tartoznak, a napi politika letéteményese pedig a kormány. 

A parlament, a kormány és az államfő, sőt maga a nép is népszavazás-kezdeményezési jogosultsággal rendelkezik. Az intézménynek nem csupán hagyományos tartalmi (adók, költségvetés, egyes alkotmányos kérdések stb.) korlátja van, hanem eljárási: választási kampányidőszakban nincs helye a kezdeményezésnek. 

A parlamentet a köztársasági elnök az Államtanács véleményének (tehát nem formális határozatának) kikérését követően feloszlathatja. A megkötés csupán annyi, hogy a megalakulást követő 6 hónapon belül, az államfő megbízatásának utolsó félévében, valamint ostromállapot és rendkívüli állapot idején tilalmazott a feloszlatás. /Az Államtanács konzultatív, véleményformáló tanácsadó testület. Elnöke az államfő. Tagjai: a Nemzetgyűlés elnöke, a miniszterelnök, az Alkotmánybíróság elnöke, az ombudsman, a régiók kormányainak elnökei, a korábbi köztársasági elnökök, az államfő által kinevezett 5 fő, valamint a Nemzetgyűlés által az arányosan elve szerint választott 5 személy./ 

Az alkotmánybíróság hagyományos európai modell szerint működik, az államfő és…képviselő előzetes normakontrollt kezdeményezhet. 

Összességében az arányos választás, és a hatásköreivel kevéssé élő államfő által alig bénított kormány trichotómiája üdvösnek látszódik. A népszuverenitás közvetlenül is nyilvánulhat. Az alkotmánybíróság a jogállamiság biztosítéka. 

Hollandia – alkotmányjogi szempontból – igen arányos választási rendszeréről és alkotmányos monarchiájáról híres. A helyi jelölési alapú, az egész országot egy választókerületnek tekintő modell igencsak gyengítő tényező.(Persze ezt Considérant elmélete[3] alapján egyáltalán nem helyteleníthetjük.) Klasszikus kétkamarás parlament képviseli a törvényhozó hatalmat; a második kamara önkormányzati alapú, a provinciális tanácsok által választott testület. 

A kormánymegalakítás tekintetében kiemelendő, hogy az alkotmányos konvenció szerint először a legnagyobb pártot kellett felkérni a kormányalakításra, a sok párt miatt azzal az instrukcióval, hogy többséget élvező koalíciót alkosson meg. (Ezért sokszor hónapokig húzódott a folyamat, mely során nem ritkán a győztes párt elvesztette a koalíciós tárgyalásokat.) Az uralkodó kinevezi a miniszterelnököt; bizalmi szavazás nincs, a kormányfő csak felolvassa programját. 

A király(nő)nek az alaptörvény betűje szerint abszolút vétójoga van a parlamenti jogalkotás felett, mindazonáltal a szakirodalom ezt hosszú év(tized)ek alapján holt hatáskörnek tartja. Az államfő elvileg rendeletben feloszlathatja a parlamentet. 

Rendkívül érdekes, hogy az alkotmány módosítása a parlament feloszlatását, és az előrehozott választást vonja maga után. (Talán ezért is ilyen stabil az alaptörvény…) 

Alkotmánybíróság nincs, mindemellett a Legfelsőbb Bíróság jó néhány esetben fejtett ki alapjogvédő tevékenységet egyes konkrét esetben. (Pl.: sztrájkjog) 

Összességében viszonylag harmonikus ötvözetnek titulálhatjuk ezen állammodellt, hisz a szerfelett arányos választási modellt és kétkamarás rendszert nem gyengíti tovább erős hatáskörű államfő és – a rendszerhez képest – túl fajsúlyos népszavazás. 

(Megjegyzem, egy alkotmányelőkészítő bizottság felvetette a közvetlen kormányfőválasztás, az alkotmánybíráskodás és az abrogatív népszavazás bevezetését.) 

Belgium preferenciális listás választási rendszert alkalmaz d’Hondt-módszerrel; a 150 képviselőt 20 körzetben választják meg. (Tehát egyetlen szálkát találhatunk a belga modellben: a körzeti magnitúdó alacsony.) 

Az államforma alkotmányos monarchia. 

A kormányalakítást az alkotmányos konvenció szabályozza. Az uralkodó elvileg szabadon dönt; a szokásjog szerint azonban először a győztes párt jelöltjét kell felkérnie. Az is rendszeres, hogy az államfő ún. informateurt alkalmaz, aki közvetítő szerepet tölt be közte és a pártok között, hogy valószínűleg ki lenne a legnagyobb eséllyel támogatott kormányfő. Parlamenti megerősítő szavazásra nincs szükség. A bizalommegvonásnak egy sajátos (a lengyel modellhez hasonlító) „fél-konstruktív” módját ismeri a belga alkotmány: amennyiben nem választanak a kormány leszavazásakor új miniszterelnököt, a kormányfő kezdeményezheti az uralkodónál a parlament (és egyben a második kamara!) felosztatását. 

A kormányzatot etnodualista – vagy még inkább etnotrialista szövetségi államnak minősíthetjük. Az egész államszervezet működési mechanizmusát ezen elv hatja által. 

Etnikai alapon ráadásul három rendszerben rétegződik az államszervezet. 

A flamand és francia kulturális közösség volt az első rétegződés, később létrejött a német is. Az egyes közösségeknek korábban nem léteztek külön testületeik, csak a központi parlament nyelvi csoportjai működtek quasi regionális döntéshozó szervként. Az 1993-as alkotmányreform hozta létre a klasszikus szövetségi államot, és a szövetséget alkotó entitások külön törvényhozását. 

Az alkotmánymódosítás során az országot holland, francia, német és brüsszeli vegyes nyelvi területre is felosztották (, a területek megváltoztatása csak minősített törvénnyel történhetik). 

Az államot három régióra is felosztották más törésvonal mentén. Flandria, Vallónia és Brüsszel régiók. Ennek a rétegződésnek főleg fejlesztési ügyekben van jelentősége. /A flandriai régió és flamand tanács testülete megegyezik, náluk nincs „duplikálódás”./ 

A szenátus összetétele is természetesen az etnikai elv mentén szerveződik. A 71 tagból 

1. 25-öt a holland választótestületekhez tartozó választópolgárok választanak, közvetlenül, 

2. 15-öt ugyanígy a francia választótestületekhez tartozó személyek, 

3. 10-et a flamand közösség tanácsa saját tagjai közül delegál 

4. 10-et a francia közösség tanácsa delegál hasonképpen, 

5. 1-et pedig a német nyelvű közösség tanácsa választ saját tagjai közül, 

6. 6 személyt az 1. és 3. pont szerint megválasztott szenátorok kooptálnak 

7. 4 tagot a 2. és 4. pont alapján megválasztottak jelölnek ki. 

Az 1., 3. és 6. pont szerinti szenátorok (ők alkotják a szenátus holland nyelvi csoportját) közül legalább egynek Brüsszel kétnyelvű régióban kell állandó lakóhellyel rendelkeznie. 

A 2., 4. és 7. pont alapján megválasztottaknak (belőlük áll a szenátus francia nyelvű csoportja) pedig minimum 6-nak kötelező brüsszeli illetékességűnek lennie. 

Egyes alkotmányos kérdésekben (alkotmányrevízió, a közösségek és régiók ügyei, nemzetközi szerződések stb.) a két kamarának azonos súlya van. Egyéb esetekben a Képviselői Kamara törvénytervezeteit a Szenátus visszaküldheti módosítást eszközölve, de véleménykülönbség fönnálltakor az előbbi mondja ki a végső szót. 

A kormány működése is igen sajátlagos: egyrészt a francia és holland miniszterek számának meg kell egyeznie, másrészt a testületi elv jellegadó, a tárcák vezetői szinte minden döntésüket a kormány elé viszik jóváhagyásra. 

Hagyományos alkotmánybíróság nincs; egy külön felsőbíróság hatásköre a szövetség, illetve a régiók és közösségek közötti kollíziós összeütközések tisztázása. 

Összegezés: Rendkívül sajátlagos, hogy a kormányzat nem csak a kormány/ellenzék, hanem a francia/holland bináris kód szerint is rendeződik. Az arányos választási rendszer pártok alapján csatornázza be a választói akaratot, a második kamara pedig etnikai alapon. A kormány – jogállása folytán – aránylag stabil, az uralkodó pedig, mint az alkotmányos monarchiákban, rendszerint passzív szemlélő, egészen addig, ameddig a demokratikus államrendet veszély nem fenyegeti. 

Luxemburg az arányos, szavazatmegosztó rendszert alkalmazza, amit e sorok írója a lehető legdemokratikusabb választási rendszernek tart. Az államfő a nagyherceg, ami eleve egy protokolláris hatalomgyakorlást és parlamentáris modellt valószínűsít. Az alkotmány betűje szerint az uralkodó autonóm módon nevezi ki a miniszterelnököt és a kormánytagokat, de eléggé kuriózumnak számít, hogy ő is váltja le azokat! A szokásjog alapján viszont ez csupán a miniszterelnök tekintetében működik; a minisztereket gyakorlatilag a kormányfő jelöli. Az is figyelemre méltó, hogy a kormány invesztitúra-szavazást szokott tartani a parlamentben a tagok személye és a kormányprogram vonatkozásában. Az államfőnek abszolút vétójoga van a törvényekkel szemben, de gyakorlatilag nem él ezzel. /Szente/ Mindazonáltal a hagyományos monarchiáknál némileg aktívabb szerepet játszik a nagyherceg (talán a kisméretű ország „belterjessége miatt.) 

Hagyományos alkotmánybíróság nincs, az Államtanács előzetes véleményt mond a törvénytervezetekről. Népszavazás elvileg lehetséges, de az utolsót 1937-ben rendezték… 

A választási rendszer és a parlamentáris kormány összességében egyensúlyt képez, mert nincs több „gyengítő tényező” (Bár az apolitikus elemek – alkotmánybíróság, második kamara, népszavazás – hiányoznak.) A protokolláris szerepéből csak néha kilépő uralkodó azért szerencsés megoldás, mert írott jogkörei alapján képes betölteni a „fék és egyensúly” szerepét, ámbár ha túl messzire merészkedik, azt kockáztatja, hogy felvetődhetik a köztársaság gondolata…(Egy köztársasági elnök talán nem gondol annyira a következő elnökök sorsára, hisz nem a gyermeke az utód.) 

Oroszországban vegyes választási metódus párosul egy erős államfői rendszerrel. Noha ezen államot inkább félprezidenciálisként szokás besorolni (mert van külön parlamenti bizalomtól is függő miniszterelnök), magam azonban odáig megyek, hogy felvetem, hogy szinte a prezidenciális kormányzat elnökénél is erősebb államfőről beszélhetünk. Az elnököt ugyanis közvetlenül a nép választja, emellett azonban létezik parlament által választott kormány is, jogalkotó hatáskörrel. Az elnöknek viszont jelentős szerepe van a kormány kijelölésében: a miniszterelnököt autonóm módon választja ki, és ha a parlament háromszor nem választja meg az elnök által javasolt személyt (akár harmadjára is ugyanazt!), akkor az államfő feloszlathatja a törvényhozást. Ez utóbbit pedig még a prezidenciális rendszerben sem lehet megtenni. (Jóllehet például az USA-ban nincs elnöktől független kormány, de a választás módja miatt igazi függetlenség Oroszországban sem létezhet, a feloszlatás pedig jelentős jogosítvány.) Ráadásul az orosz elnök szinte korlátlan népszavazás-kezdeményezési hatáskörrel rendelkezik. Innentől kezdve pedig már-már a prezidenciális államfőét meghaladó hatalomra figyelhetünk föl. 

A rendszert gyengíti szövetségi típusú második kamara. (Összetételét lásd a második kamaráknál.) 

Az alkotmánybíróság – bár az önindító funkcióját elvették időközben – viszonylag széles hatáskörű. Az elnöknek joga van felfüggeszteni a tagállamok végrehajtási aktusainak hatályát, míg az alkotmánybíróság nem dönt az előzetes normakontroll keretében azok alkotmányellenességéről és nemzetközi szerződésekkel való összhangjáról. 

Összességében – de iure – egy érdekes jogállami modellel találkozunk, ahol hatalommegosztás létesül törvényhozás és az elnök (mint a végrehajtás igazi csúcsa között), valamint a napi politikai ügyeket intéző kormány között. A szovjet típusú diktatúra hagyományai miatt azonban még az autoriter vonások elő-előbújnak, és idő kell, amíg az igazi demokrácia teljesedik ki az élő jogban. 

Olaszországban a vegyes választási rendszer mellett egy aránylag gyenge végrehajtás létesült. Szimmetrikus bikamarális modell lévén, igazi „fék és ellensúly”-szerepről nem beszélhetünk; annál inkább nem, mert a kormánynak élveznie kell mindkét ház bizalmát. 

Az alsóház 630 képviselőjéből 475-öt egyszerű többséggel, 155-öt 26 listás körzetben választanak meg. 

A felsőház esetében ugyanez a képlet 232 egyéni, illetőleg 20 körzetre jutó 83 mandátumra nézvést. (D’Hondt-módszer) Ezen felül 9 tagot az államfő nevez ki, 2 pedig a korábbi elnökök közül kerül ki. Megjegyzendő, hogy mindkét ház megbízatása 5 évre szól. 

(És mindkét házat politikai alapon választják.) A parlament által 7 évre választott köztársasági elnököt általában gyenge hatáskörűnek ítélik; ennek ellentmond, hogy mindkét kamara felett korlátlan feloszlatási joggal rendelkezik, ami kivételt képez az általános miniszteri ellenjegyzéshez kötöttség tétele alól. Továbbá megemlítendő, hogy ha cikluseltolódás van, vagyis még az előző összetételű parlament megválasztotta államfő regnál, akkor az általa kinevezett személyek egy szoros versenynél módosíthatják a második kamara politikai színezetét. 

Egyébiránt az államfő hatásköre és a kormányalakítás menete teljesen a hagyományos parlamentáris modell szerint alakul. (Eltekintve a mindkét kamara előtti bizalom intézményétől.) A végrehajtást a legnagyobb rosszindulattal sem lehet túl erősnek nevezni, a kormányfő súlya parlamentarista léptékkel sem számottevő. /Körösényi András politikai hatalmát tekintve a leggyengébbnek véli Európában./ 

A népszavazás a széles körű népi vétó miatt valóságos tartalommal tölti ki a népszuverenitás tételét. Maga a nép, jelesül 500 ezer választópolgár vagy pedig 5 régió tanácsa bármely törvény hatályba léptetése ellen (abrogatív) népszavazást kezdeményezhet. Az összes választópolgár felének részvétele és a szavazók többségének egyetértő szavazata esetén a törvény megsemmisíttetik. 

Az alkotmánybíróság megfelelő garanciának tűnik a politikummal szemben, bár a hagyományos bíróságok elég lassan és húzódozva kezdték csak el kötelezőnek elismerni magukra nézve a taláros testület „fönntebbségét”. A komplex rendszer mindazonáltal kárhoztatható, mert a gyenge és erős elemek aránylagos egyensúlya mellett megemlíthető, hogy szerencsésebb volna inkább egy kissé gyengébb választási, és egy erősebb (stabilabb) kormányzati modell. 

Dánia nagyon arányos választási rendszeréért dicséretet érdemel: az egész ország egy választókerületet alkot, a preferenciális, D’Hondt alapú elosztás mellett. (Mint tudjuk, az arányosság mérőszámai is ezt tükrözik.) 

Az államfő a király(nő), tehát alkotmányos monarchia az államforma. A miniszterelnököt az uralkodó autonóm módon nevezi ki (invesztitúra-szavazás sem szükségeltetik), de az alkotmányos szokásjog szerint a legerősebb párt (vagy koalíció) jelöltjét kell felkérnie. /A király(nő) mozgástere elég szűk a gyakorlatban; Dániára is jellemző az ún. negatív parlamentarizmus – Szente./ A parlamentarizmusnak megfelelően a kormánynak bírnia kell a törvényhozás bizalmát. Bizalmatlansági indítványra az egyes miniszterekkel szemben külön is van mód, ugyanakkor az alkotmányos konvenció szerint ez végzetszerűen vonja maga után az egész kormány bukását. A minisztereket a miniszterelnök javaslatára az uralkodó nevezi ki; a tárcák reszortját és számát maga a kormány szabja meg. 

A parlamentet a miniszterelnök kezdeményezésére az államfő oszlathatja fel. 

Nagyon különleges intézmény, miszerint a parlament egyharmadának vétója esetén egy elfogadott törvény nem lép hatályba, hanem népszavazás dönt annak jogi sorsáról. Ez talán túl nagy ellensúly is a kormányzat ellen, hisz egy felelőtlen ellenzék minden törvénnyel szemben alkalmazhatná az eszközt. Egyrészt azonban a politikai kultúra más beidegződésű, másrészt ezért is előnyös a rendkívül arányos választási metódus és a fragmentált parlament, ugyanis az ellenzék”házon belüli” megegyezését is nehéz tető alá hozni az egyharmadnyi támogatás megszerzéséhez. 

Összességében elég gyengének ítélhetjük a rendszert, hisz a nagyon arányos parlament egyszerű bizalmatlansággal leválthatja a kormányt, emellett a népszavazási vétó szintén jelentős gyengítő tényező. /Sok is volt ennek híven a kisebbségi kormány./ Az egykamarás modell és a gyenge súlyú uralkodó miatt azonban működőképes a modell. 

Svédország arányos, zártlistás modellt alkalmaz, kétszintű mandátumelosztással (29 körzetből 310 mandátumra + 39 az országos listán), módosított Saint Lague-módszerrel, 4 %-os országos vagy 12%-os területi küszöbbel. (Tehát a helyi szinten népszerű pártoknak plusz könnyítés jár a bejutáshoz.) 

Nagyon érdekes rendelkezés, hogy esetleges előrehozott választás bekövetkeztekor is az eredeti ciklus végéig szól csupán az új parlament mandátuma, tehát ha mondjuk egy évvel a soron következő választás előtt oszlatják fel a törvényhozó szervet, akkor pusztán egy éves csonka ciklus kezdődik. Ez az egyedi szabály azért figyelemre méltó, mert módot ad a körülmények változása folytán a hatalomváltásra, ugyanakkor a stabilitásnak is szavatosa, mert kétszer is meggondolja egy politikai erő, hogy ellője a puskaporát egy csonka ciklusra, vagy inkább várja már ki azt az egy-két évet. (Tehát csak akkor éri meg előrehozott választást tartani, ha nagyon nagy eltolódás van a társadalom akaratában a legutóbbi választáshoz képest, és a kormányzat teljesítménye alapján nagy valószínűséggel a rövid parlamenti mandátumot követően ismét a kérdéses erő győzne.) 

Sajátos szabály, hogy – az örökletes monarchiának minél demokratikusabb színezetet kölcsönzendő – a házelnök kéri fel a miniszterelnök-jelöltet, és a parlament választja meg. Az is kuriózum, hogy a minisztereket maga a kormányfő saját hatáskörben egyedül nevezi ki. Szinte példátlan, hogy egy miniszteri tárcát konzíliumként akár két személy is vezethet. 

A svéd közjog ismeri (és alkalmazta is többször) a népszavazás intézményét. 

Az igazságos választási rendszer – a negatív parlamentarizmus miatt – nem eredményez instabil kormányzatot; amit az előrehozott választás különleges modellje még csak tovább erősít. Az államfő gyenge, de a jogállam veszélyeztetettsége esetén tekintélyuralmi befolyást gyakorolhatna. (Az apolitikus ellensúlyokat, az alkotmánybíróságot és a második kamarát hiányolhatjuk a modellből.) 

Norvégiában arányos választási rendszer alapján voksolnak a választópolgárok, St. Lague-módszerrel. A kapcsolt listák kedvezményben részesülnek. A választókerületek egyenetlen beosztása okából gond volt az arányossággal, ekképp 1989. óta 8 mandátumot országos listáról osztanak ki a 165-ből. 

Nagyon ritkának számít parlamentáris rendszerben, hogy a parlamentet nem lehet feloszlatni 4 éves mandátumának lejárta előtt. Ez olyan értelemben erősíti a rendszert, hogy stabil a parlament összetétele, olyan aspektusból viszont gyengítő, hogy a kormányok cserélődhetnek a bebetonozott képviselők politikai széljárásának megfelelően. (Magam nem vagyok híve a parlamentfeloszlatás rugalmas megengedésének, de ezt a kötöttséget sem tartom szerencsésnek, hisz teljességgel kívülrekeszti a népakaratban bekövetkezett változásokat.) 

A kormány megalakításának szabályait leginkább a szokásjog rendezi. A monarchának semmilyen írott korlátja nincs arra nézvést, kit nevezzen ki miniszterelnöknek. A konvenció szerint mégis a többséget szerzett párt vezetőjét szokta kormányfővé avatni. Invesztitúra-szavazásra nincs szükség a parlamentben. (tehát papíron elég erős államfői jogok ezek) 

A király vétójoggal rendelkezik a törvényalkotás felett, amelyről a szakirodalom nem emeli ki Hollandiáéhoz hasonló mértékben, hogy holt hatáskör. Amennyiben az uralkodó nem hagy jóvá aláírásával egy törvényt, úgy csak akkor lehet azt később, a következő parlamenti ciklusban (!) elfogadni, ha a két szavazás között legalább két ülésszak eltelt. 

Egészében véve a gyengítő és erősítő elemek nagyjából összhangban vannak. (Aligha valószínű, hogy egy ilyen politikai kultúrában a király visszaélne hatásköreivel, ráadásul az komolyabban felvethetné a köztársasági államformát…) Személyes meggyőződésem hiányolja a hagyományos alkotmánybíráskodást és a széleskörű népszavazást. /Néhány évente rendeztek korábban, de maga a nép közvetlenül nem kényszerítheti ki./ 

Finnország a teljesen flexibilis listás metódusa okából meglehetősen arányos modellt testesít meg. A kormányzathoz képest erős köztársasági elnök tovább gyengíti a rendszert. /Ha viszont abból indulunk ki, hogy az elnök a végrehajtó hatalom letéteményese, akkor az vélelmezendő gyengítő elemnek, hogy külön miniszterelnök osztja meg a kormányzat hatalmát./ Az államfő – félelnökhöz képest – igen erős jogalkotási felhatalmazással rendelkezik. Jogosult ugyanis rendeleteket kibocsátani a törvények végrehajtására, az állami tulajdon kezelésére és a közigazgatási szervek szervezetére és működésére vonatkozóan. Korlátlan parlamentfeloszlatási hatáskörrel rendelkezik. A miniszterelnök kinevezésére autonóm joga van, noha az alkotmánymódosítás óta jelöltjét a parlamentnek meg kell választania, és utána az államfő még egy aktussal kinevezi. Részt vehet és elnököl a kormányüléseken. (Amin ott van, államtanácsnak, ahol nincs, kabinetülésnek nevezik) Ami érdekes, hogy korábban nem közvetlen választáson nyerte el tisztségét, hanem egy 300 fős elektori testület által. A 2000-es alkotmánymódosítás óta 6 évre közvetlenül választják. Ami miatt mégsem beszélhetünk kormányozhatatlan gyenge rendszerről, annak oka, hogy a köztársasági elnök általában nem tölti ki a rendelkezésére álló hatáskört; csak a külügyek és belügyek tekintetében viselkedik félelnökként; egyébként hagyományos parlamentáris szerepet tölt be. (Szente 291.) 

Hagyományos alkotmánybíróság nincs. 

Az arányos rendszer és a parlamenttől a mandátumkeletkezést tekintve is független államfő egybeszerkeződése egyfelől az igazságos képviseletet hordnoka, másfelől a stabil kormányzás biztosítéka. Probléma csak ún. kohabitációnál (a kormánytöbbség az elnökkel ellenkező pártállású) léphet fel. Ez azonban elsőre azért nem tűnik aggasztónak, mert egyrészt az államfő hatásköre alapján de iure bármikor átveheti a marsallbotot, másrészt épp fordítva közelítve, az elnök – mint már említettük – a napi politika küzdőterén inkább passzivitásba vonul. 

Izland kétszintű elosztású arányos, listás modellt (körzeti és országos lista) alkalmaz, St. Lague-módszerrel. A mindössze 60 fős testület – mint korábban említettük – álkétkamarás módon működik Az alkotmány alapján félprezidenciálisnak minősíthetjük a rendszert, de a gyakorlat alapján ez kevéssé érvényesül. (Duverger ezért is sorolja be az államot a látszat-félelnöki modellek közé.) 

A nép által közvetlenül választott elnök egyedül nevezi ki a miniszterelnököt és a minisztereket is, és ő fogadja el lemondásukat is, illetőleg váltja le őket. (Parlamenti bizalmi szavazás nem is létezik, ez pedig papíron szinte prezidenciális jelleget kölcsönöz a modellnek.) Kétféle kormányülés létezik: az államtanácsban az államfő elnököl, míg a kevéssé fontos közjogi döntések terepének számító kabinetülésen a miniszterelnök. 

Az államfő indokolás nélkül feloszlathatja a parlamentet. 

A látszatra igen erős (már-már prezidenciális) jogállást viszont az alkotmányos szokásjog erodálta. A dán gyarmati korból eredeztethető azon szemlélet, hogy az államfőnek, az akkori régensnek minél szűkebb személyes hatalma legyen. /Ennek jegyében általában apolitikus személyek töltik be a posztot. Egy archeológus professzor, majd egy volt színházigazgató nő volt az államfő. Tehát a napi politika relációjában a prímhegedűs szerepét a miniszterelnök játssza./ 

Egybevetve a kormányzat és választás rendszerét, a népakarat az arányos parlamentben és a közvetlenül választott államfőben is külön-külön manifesztálódik. A „fékek és egyensúlyok” tehát működnek, ugyanakkor a stabilitásnak is közjele, hogy a végrehajtás és a törvényhozás elválasztódik. (A parlamenti bizalom intézményének hiánya miatt.) A papíron szinte prezidenciálisnak tűnő kormányzat igazából egy erős miniszterelnök és egy protokollárisnál némileg erősebb köztársasági elnök dichotomiájaként funkcionál. A dicsérendő az, hogy a demokrácia gépezetének meghibásodásakor az államfő, ha élni akar funkciójával, helyrebillentheti – Constant nyomán – a félresiklott mozdonyokat. 

Csehország az alsóházat arányos, preferenciás listás rendszerben választják, ahol a közös listák kedvezményben is részesülnek, tehát igencsak „gyengített” rendszerről beszélhetünk. A második kamarának – unitárius állam lévén – semminemű államszerkezeti indoka nincs. Mindazonáltal az abszolút többségi modellel működő, tehát politikai alapon felálló felsőházat 6 évente választják (az alsóházat 4), tehát az időközben bekövetkezett változások hatást gyakorolhatnak a kormányzati mechanizmusra. 

Érdekes (az előbbiek miatt), hogy a kormány csak az alsóháznak felel. A köztársasági elnök által kinevezett miniszterelnöknek 30 napon belül meg kell szereznie a parlament bizalmát. Ez egyébként szintén gyengítő elem, mert az arányos összetételű testület dominál. Csak az egész kormánnyal szemben lehet bizalmatlansági indítványt benyújtani. 

A köztársasági elnöknek szuszpenzív vétójoga van; a parlament ezt abszolút többségi szavazással ignorálhatja, továbbá az államfő nem élhet hatáskörével alkotmányerejű törvények vonatkozásában. A köztársasági elnök a Képviseleti Kamarát feloszlathatja, ha: 

- ha az nem szavazott bizalmat annak a kormányfő-jelöltnek, akit a ház elnöke javasolt az államfőnek; 

- három hónapon belül nem hoz döntést egy, a kormány által bizalmi kérdésnek tekintett törvényjavaslatról; 

- a Képviseleti Kamara ülését a megengedettnél hosszabb időre függesztették föl; 

- a Kamara 3 hónapon belül nem tudott határozatot hozni, bár nem függesztették föl. 

(Meglehetősen behatárolt, de például a magyar rendszerhez képest tágabb tér nyílik tehát az államfőnek.) 

Amikor a parlamentet feloszlatták, a kormány javaslatára, a köztársasági elnök aláírásával a Szenátus törvényerejű rendeleteket alkothat a törvényhozási tárgykörökben, kivéve a az alkotmánnyal, a választásokkal, a nemzetközi szerződésekkel a költségvetéssel és a zárszámadással kapcsolatban. A minősített többséget a törvényhozásban képviselők 3/5-e jelenti. 

Erős hatáskörű alkotmánybíróság garancia a jogállamiságra. Összességében az államszocialista berendezkedést sikeresen cserélte egy demokratikus, az erősítő és gyengítő tényezők megfelelő kombinációjára a szláv állam. 

Szlovákia Csehországéhoz hasonló modellt honosított meg sok kérdésben, azonban számos különbségre is rávilágíthatunk. A választási rendszer arányos, preferenciás; az egykamarás parlament (Nemzeti Tanács) 150 képviselőjét 4 körzeti listáról rekrutálódik. A küszöböt 1998-ban 3-ról 5%-ra emelték (a közös listáét 7, ill. 10%-ra), épp a rendszer „gyengesége” és a túl sok kis párt veszélye okából. 

A kormány megalakítása (bemutatkozó szavazás) a cseh modellt mintázza. 

A köztársasági elnököt eredetileg a Nemzeti Tanács választotta, később rátértek a közvetlen voksolásra. Szinte kuriózum, hogy korábban a parlament 3/5-ös többséggel gyakorlatilag leválthatta az államfőt. Ezzel párhuzamosan hatásköre, érdekes módon a közvetett választás idején volt jelentősebb; például egyedül leválthatta a minisztereket. Jelenleg a protokollárisnál alig jelentősebb a jogköre; egyes közigazgatási tisztségviselők (lásd AB) kinevezése említhető talán meg. A törvényeket egyszeri megfontolásra küldheti vissza? 

A parlamentet a köztársasági elnök a cseh modellhez kísértetiesen hasonló esetekben oszlathatja fel. Többletként megemlíthető, hogy akkor is feloszlathatja a képviselőházat, ha az ő visszahívásáról kiírt népszavazás eredménytelen. (A parlament kezdeményezhet az elnök ellen ilyen referendumot. Hatásköreit tekintetbe véve ezt kicsit olyannak érzem, mintha ágyúval lőnének verébre.) 

Az alkotmánybíróság tagjait az államfő nevezi ki, Csehországtól eltérően itt azonban tartalmazza az alaptörvény, hogy a 10 bírót a parlament 20 jelöltjéből választja ki. 

Kiemelendő: az alkotmánybíróság vezette le, hogy a miniszterek tekintetében a kormányfőnek csak jelölési joga van, a kinevezés hatásköre a köztársasági elnökhöz tartozik. 

350 ezer választópolgárnak autonóm népszavazás-kezdeményezési jogosítványa van. A kitétel mindössze annyi: az alkotmányos alapjogok és a költségvetési kérdések nem lehetnek referendum tárgyai. 

Bár a demokratikus államok között tárgyaljuk, a szabad mandátum elvének parlamentáris demokráciában szinte példátlan sérelme esett meg, amikor egy Meciar diktatórizmusa miatt egy képviselő elhagyta a HZDS-t; a kormánytöbbség gyakorlatilag kizárta a parlamentből. 

Összegzés: Mint az előbbi példa is mutatja, a jogállamiságot nem lehet pusztán bevezetni, azt meg is kell szokni. Papíron a választási rendszer igazságos, a kormány viszonylag stabil, az államfő (legfeljebb) kontrolláló szerepet tud betölteni, működik az alkotmánybíróság. Ez azonban de facto még nem elég… 

Romániában arányos, kötött listás módon választják a képviselőház tagjait 42 körzetben. (Egy pártnak 3, koalícióknak 8% volt a küszöb; majd 2000-ben ezt 5, ill. 10 %-ra emelték) Érdekes módon úgyszintén a második kamara tagjait. 

A közvetlenül választott köztársasági elnök hatásköre a hagyományos parlamentárisnál erősebb. (Az erős elnöki státusznak Ceaucescu óta voltak hagyományai, ugyanis a diktátor a pártvezetői tisztség mellett mindig vezető állami funkciót is betöltött. Érdekes, hogy az elnök nem lehet párttag, mint például hazánkban sem, mindazonáltal az államfők a pártpolitikai vezető rétegből kerülnek ki.) 

A köztársasági elnök elvileg szabadon nevezi ki a miniszterelnököt, de a kormányfőnek 10 napon belül bizalmat kell kérni – a parlament mindkét házától. (Tehát abszolút szimmetrikus bikamaralizmus. A mindkét háznál érvényesülő vegyes rendszer és a megegyező hatáskör okából már-már „álkétkamarásnak” is nevezném a modellt. Annál is inkább, mert gyakoriak a közös ülések.) Amennyiben 60 napon belül a parlament kétszer is elutasítja az elnök kormányfőjét, az államfő feloszlathatja a törvényhozás. Bár sokak szerint a francia félprezidencializmus hatott a román modellre, a képviselőség nem összeférhetetlen a kormánytagsággal. Az alkotmánybíráskodás tekintetében az előzetes absztrakt normakontroll érvényesül; igaz, korlátozottabb körben. (Erről az alkotmánybíráskodásról szóló tanulmányrészben szóltam.) Az elnök külügyek, honvédelem és a közrend országos fontosságú ügyeiben részt vehet a kormány ülésein, és ilyenkor ő elnököl. 

Az államfő a parlamenttel való konzultáció (tehát nem szavazáson alapuló engedély!) után népszavazást írhat ki – igaz arról nincs rendelkezés a vonatkozó jogszabályokban, a döntés kötelező-e a népképviseleti szervre. Mindazonáltal a jogintézmény kétségkívül erősíti az államfő akaratának legitimációját. Nép által kezdeményezett népszavazásra nincs mód, de a választópolgárok törvénykezdeményezést nyújthatnak be a parlament elé. 

Az arányos választási rendszer és a viszonylag erős elnök kettőse elég jelentős garancia a túlhatalommal szemben, ami egy ilyen múltú országban nem mindegy. (A második kamara e szempontból, a szimmetrizmus miatt, funkciótlan.) Mindazonáltal a kormányt erősítő intézményekkel talán hatékonyabban tudna működni a hatalomgyakorlás. (Túl sok volt a kormányválság ténylegesen is. A végrehajtásnak még eredeti jogalkotó hatásköre sincs, csak törvény végrehajtására és kifejezett felhatalmazása alapján lehetséges kormányrendelet megalkotása is. ) 

Lengyelországban épp a rendszer gyengesége (túl arányos választás és túl erős köztársasági elnök) miatt változtattak az alkotmányon. Ma az alsóházba (Szejm) 391 képviselőt 37 választókörzetben arányosan választanak, 69-et országos listáról; mindkettőnél D’Hondt-módszer szerint. (Körzeti listánál 5%, az országosnál 8% a küszöb; ez az „erős” parlamentet hivatott szolgálni.) A szenátus a 49 vajdaságot és a fővárost reprezentálja egyszerű többséges voksolással. A kormánynak csak a Szejm bizalmát kell élveznie. 

Az elnököt közvetlenül a nép választja. Jogállása – különösen az 1997-es reform óta – nem éri el a félprezidenciális szintet. Minden aktusához miniszterelnöki ellenjegyzés szükségeltetik. /Szente Zoltán szerint koordináló szerepét leginkább a kül- és védelmi ügyekben őrizte meg./ A kormányalakítás a német modell lenyomatát hordozza: ha az államfő jelöltjét 14 napon belül nem választják meg, a jelölés joga a szejmre száll. Ha ezen jelöltet sem sikerül két héten belül kormányfővé emelni, ismét az elnöké a javaslatétel joga, de a megválasztáshoz már egyszerű többség is elegendő. Ha így sem lesz eredményes a miniszterelnök-választás, az államfő feloszlathatja a parlamentet. (A korábbi alkotmány szerint ilyenkor még hat hónapra ideiglenesen ügyvezető elnöki kormányt nevezhetett ki.) 

A szenátusnak csak gyenge, felfüggesztő vétójog áll rendelkezésére. 

A köztársasági elnök vétóját a parlament kétharmados többséggel ignorálhatja. 

Már a szocialista berendezkedésben is működött korlátozott jogkörű alkotmánybíróság, melynek döntéseit a parlament kétharmados döntéssel felülírhatta. (Hasonló a román és portugál modellhez.) 

Az 1997-es reform ezt megszüntette, és egy igen sajátos megoldását választotta az alkotmánybíróság mérséklésének: a szejm az alkotmányellenesség hatályba lépését másfél évre kitolhatja. (Jogelméleti nonszensz, ha a parlament úgy dönt: mégsem alkotmányellenes az, amit az AB annak tart. Ez a hatályeltolás elfogadhatóbb; alig különbözik attól, amikor a parlament határidőt kap a taláros testülettől a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség orvoslására.) 

Általánosságban megállapítható, hogy a módosított választási törvény és a kormány jogállása folytán viszonylag erős a rendszer, amit kissé (mert politikai alapú) és az államfő gyengít. Az alkotmánybíróság a szakmai oldalról jelent biztosítékot a túlhatalommal szemben. 

Bulgáriában a 240 tagú, egykamarás parlamentet arányos zártlistás, D’Hondt-módszerrel választják meg, 4%-os küszöbbel. Bizonyos, alkotmányerejű és államszervezettel kapcsolatos döntéseket azonban kizárólag a 400 fős Nagy Népgyűlés hozhat meg, melyet azonos módon alakul meg. 

Az államfő – bár egy időben felmerült a királyság visszaállítása – a közvetlenül (a legelső ciklusban még parlament által), 5 évre választott köztársasági elnök. A parlamentáris berendezkedésnek megfelelően lényegében protokolláris szerepet tölt be. Ennek ellenére a prezidenciális rendszerekhez hasonlító módon az elnökkel „közös listán” alelnököt is választanak. A kormányalakítás tekintetében is igencsak meg van kötve a köztársasági elnök keze: a képviselőcsoportokkal történt konzultációt követően a legnagyobb frakció jelöltjét kell először felkérnie, majd a második legnagyobbét. 

A kormánytagokat – akik egyébként nem lehetnek egyben képviselők is – a parlament nevezi ki. (Szlovénia a másik ilyen állam.) 

Az alapjogok felett külön Alkotmánybíróság őrködik. Bár az alkotmány lehetőségként említi, de elég szűk tere van a referendumnak. 

A listás modell és az egyszerű bizalmatlanság okából sarjadólag semmiképp nem nevezhető túl erősnek a rendszer, mindazonáltal hiányoznak némiképp a „bináris kódtól” elütő gyengítő elemek, mint a második kamara, vagy kicsit szélesebb hatáskörű államfő, esetleg a hathatósabb népszavazás. 

Szlovénia arányos preferenciás modellt alkalmaz[4], a 8 körzetben Hare-kvótával történt elosztást követően maradó mandátumokat D’Hondt-számítással országos szinten juttatják a pártoknak. 

A köztársasági elnökre ugyan közvetlenül voksolnak a választópolgárok, de a lényegében protokolláris funkciót tölt be. 

A miniszterelnököt hagyományos parlamentáris módon választják meg; leváltása viszont csak konstruktív bizalmatlansággal történhetik. /Meg is történt 1992-ben./ A kormányfőt a pártokkal való konzultációt követően jelöli az államfő. A jelölt parlament általi elutasítása esetén a köztársasági elnök is jelölhet új személyt, de mellette legalább 10 képviselő is. Ezen voksolás kudarcát követően az államfő feloszlatja a Nemzetgyűlést, kivéve, ha a képviselők többsége 48 órán belül úgy határoz, hogy az előző szavazási eredmény erősorrendjében történő voksolással relatív többséggel választ miniszterelnököt. Eme konstruktív bizalmatlansági modellben különösen ritka módon a képviselőség összeférhetetlen a kormánytagsággal. 

Az Államtanács, vagyis a második kamara – mint korábban már foglalkoztunk vele – sajátos, korporatív jellegű alapon szerveződik, ekként igen kiváló „fék és egyensúly” a politikai alapú gépezetben. Általában konzultatív-véleményező szerepet tölt be; bizonyos tárgyú törvények tekintetében viszont vétójoggal rendelkezik, illetőleg normakontrollt kérhet az alkotmánybíróságtól vagy referendumot kezdeményezhet. (Utóbbi kiírása ilyenkor kötelező!) Mandátuma 5 évre szól, tehát eltér a 4 évre választott Nemzetgyűlésétől, ami az időközben bekövetkezett népakarati eltolódást is tükröztetni tudja. 

Ismert a nép által kikényszeríthető népszavazás is, a 40 ezer kezdeményező előírása még az ország méretéhez képest sem számít szigorúnak. A döntés kötelező a palamentre nézvést, referendumnak a törvényhozási tárgykörökben van helye. (Tehát az alkotmány nem sorjáztat hosszú listát a tiltott tárgykörökről…) 

A volt jugoszláv tagköztársaság üdvösnek ítélhető egyensúlyt hozott létre. Az arányos rendszer, a népszavazás és a második kamara – még erős köztársasági elnök híján is – megfelelő fékként működhetik a túlhatalommal szemben; míg a konstruktív bizalmatlanság és az „egyfejű” végrehajtás a hatékony kormányzás hordnoka. 

Litvánia vegyes választási rendszerrel rendelkezik: 71 képviselőt egyfordulós többségi modellben választanak, 70-et országos pártlistán Hare-kvóciens alapján. (Árok-rendszer) 

A köztársasági elnök a parlament egyetértésével nevezi ki a miniszterelnököt, és a kormányfő jelölése alapján a minisztereket. A kinevezéseket követően 15 napon belül a parlament bizalmát is el kell nyerni, méghozzá a kormányprogram elfogadásának „ürügyén”. 

Egy igen sajátos, erős jogosítvánnyal rendelkezik az államfő a törvényhozás kontrollját illetően. Az elnöknek nincs előzetes normakontrollra joga – van viszont egy még erősebb…Eszerint bármely létező törvény alkotmányellenességét veti fel, jogosult az alkotmánybírósághoz fordulni, a testület pedig felfüggeszti a törvény alkalmazását! Ez tehát egy szinte példátlan módja a normakontrollnak, mert ad absurdum egy 10 éve megalkotott jogszabály hatályát is fel tudja függeszteni az államfő. Persze lehet, hogy az alkotmánybíróság kimondja, hogy a norma alkotmányszerű, tehát az abszolút vétójognál gyengébb a most tárgyalt jogintézmény. Ugyanakkor megállapítható, hogy ez nem csupán a vétó idején regnáló, hanem a ciklus(ok)kkal korábbi törvényhozás felett is kontrollt gyakorol. Emellett egyébiránt halasztó hatályú (tehát nem jogszerűségi, hanem célszerűségi) vétójog is áll az elnök rendelkezésére. 

Az államfőnek az alkotmány szerint joga van arra, hogy – megkötött jogcím nélkül – feloszlathatja a törvényhozást. /Kilényi ezt parttalannak ítéli, annál is inkább, mert terminológiai zavar van, hiszen emellett külön létezik az előrehozott választás kategóriája, melyet követően a parlament háromötödös többséggel leválthatja az államfőt. Kilényi Géza ezt cinikusan a parlament furcsa hálájának nevezi a mandátumszerzés elősegítésért cserébe. Joglogikailag kétségkívül jó meglátás. Hátterében viszont az állhat, hogy az elnök kockáztat: amennyiben az előző többség nyeri ismét a választást, ráadásul az igazságtalannak tűnő feloszlatás miatti népharag okából még nagyobb arányban, akkor az ő leváltásának rémképe is felsejlik. Tehát igencsak meggondolandó a kockázatvállalás…/ 

Az egykori szovjet elnyomás alatt élt balti állam példaértékű kormányzati rendszert hozott létre. Dicsérendő az alkotmánybíráskodás és a népszavazás említett erős jellege. Az alaptörvény egyes rendelkezéseit csak referendum változtathatja meg, és 300 000 választópolgár (ez viszonylag magas) önmagában is kezdeményezhet népszavazást. A rendszer gyengeségét viszont ellensúlyozza a vegyes választási modell. A komplex rendszer a magyarral érdekes hasonlóságot mutat (vegyes választás, sajátos vétójogú államfő, népszavazás, alkotmánybíróság), mégis kissé szerencsésebbnek tűnik a hazainál. A választási modell némileg arányosabb (a kizárólag országos lista nagy magnitúdója miatt), az államfő hatásköre kissé erősebb, a népszavazás pedig valamivel széleskörűbb. Tehát több a gyengítő elem, mindazonáltal a hatékonyságot veszélyeztető gyengeség fel sem merül. 

Lettország a preferenciális listás szavazást alkalmazza, Saint-Lague-rendszerrel. A 100 képviselőt magában foglaló parlamentbe jutáshoz 5%-os küszöböt kell átugrani. 

A kormányzati rendszer hagyományos parlamentáris, a köztársasági elnök által kinevezett kormánynak kérnie kell a parlament bizalmát is szavazás formájában. 

Az államfő, bár nem a végrehajtás részese (tehát félelnöknek sem tekinthető), jelentősebb „fék és egyensúly” tényező szerepét tölti be. 

A köztársasági elnök jogosult (a parlamenti képviselők harmadának kérésére köteles) minden törvény kihirdetését felfüggeszteni, két hónapos időtartamra. Ha ezen idő alatt a választójogosultak minimum 10%-a aláírásával kérvényezi, abrogatív népszavazást kell kiírni a norma megsemmisítésére. (Ez egyébként igen magas szám, gondoljunk csak a hazai 200 ezres népszavazási elvárásra a kb. 8 millió választójogosulthoz viszonyítva!) Az érvényességi követelmény, hogy a legutóbbi parlamenti választáson (!) szavazók 50%-a urnához járuljon. (Az eredményességi küszöb a szavazatok 50%-a.) Kibúvó a parlamentnek, ha 2/3-os szavazással elrendelik a törvény sürgősségét, mert ekkor népszavazásra mód nincs; az államfőnek 3 hónapon belül ki kell hirdetnie a törvényt. (A sürgősséget persze sok mindenre rá lehet fogni, minél demokratikusabb egy politikai kultúra, annál kevésbé lehet mondvacsinált az indok. A kétharmados elvárás viszont már egyfajta szigorú szűrő a törvénynek.) Ez hasonló elem, mint egy vétójog ignorációja. Még sürgősségre sincs szükség, ha a parlament ¾-es szavazattöbbséggel fogadja el a normát; ekkor még módosítani is lehet a tervezet szövegén. 

Szintén jellegadó eleme az alkotmánynak, hogy az államfő autonóm módon népszavazást írhat ki a parlament feloszlatása tárgyában. 

A választópolgárok közvetlen részvételi lehetőséggel is rendelkeznek tehát, egyetlen mellékzönge, hogy kizárólag az államfő indíthatja mozgásba a népszavazás gépezetét. 

Hagyományos alkotmánybíróság jelenti az alapjogvédelem letéteményesét, ráadásul német mintára bevezették az egyéni alkotmányjogi panasz lehetőségét is. 

Az arányos választási rendszer gyengeségét ellensúlyozza az egyfejű végrehajtás, és további garancia a jogállamiságra az államfő egyensúlyozó szerepe és a referendum (igaz nem a legteljesebb) lehetősége. (A túlzott gyengeség ellenszere pedig az egykamarás parlament és a nép által kezdeményezett referendum hiánya.) 

Észtországban arányos, pártlistás választással alakul meg a parlament. (Érdekes, hogy a 11 többmandátumos körzetben egyszerű választási kvóciens alapján osztják ki a mandátumokat, de mivel matematikailag az összes hely így nem kel el, az elosztás elméleti második körében egy módosított D’Hondt-módszerrel osztják ki a többi mandátumot.) 

A Szovjetúniótól való elszakadás után közvetlenül választották a köztársasági elnököt. Később módosították az alkotmányt, és az államfő a parlamenttől nyeri el tisztségét. (Amennyiben azonban nem sikerül két forduló során minősített többséggel konszenzusos jelöltet választani, egy külön választói kollégiumot kell – főképp önkormányzati delegáltakból – létrehívni.) 

A kormány megalakítása hasonló a magyaréhoz. A miniszterelnököt a köztársasági elnök kéri fel kormányalakításra, majd a kormányfő-jelölt, kormányzásának várható alapelveit beterjesztve bizalmi szavazást kér a parlamenttől is, amelynek pozitív eredménye esetén beterjeszti kormányának névsorát az államfőnek, aki kinevezi a kormányt. (Kilényi Géza ezen modellt rendkívül sajátosnak ítéli; álláspontom szerint lényegében terminológiai különbség áll fenn a mi rendszerünkhöz képest, különbözőség igazán az, hogy Észtországban a parlament csak felkéri a kormányfőt, és az államfő nevezi ki, míg a hazai modellnél a parlamenti szavazás után a miniszterelnök már megválasztottnak tekinthető, és csak a minisztereket nevezik ki utána külön.) 

A köztársasági elnök rendelkezik felfüggesztő vétójoggal és előzetes normakontroll-kezdeményezési joggal is; a magyar rendszertől eltérően akár egymást követően is. (Nálunk vagylagos a lehetőség.) 

A népszavazási lehetőségek közepesek. A parlament kiírhat referendumot, amelynek eredménye kötelező. Sajátos szabály, hogy a népszavazási kérdés negatív eredménye folytán ki kell írni a rendkívüli választásokat. (Tehát a parlamentnek nem igazán éri meg…Hasonló legitimációs funkciója van, mint egy bizalmi szavazás-kérésnek) A nép maga nem kényszeríthet ki referendumot. 

Az alkotmánybíróság szerepét a legfelsőbb bíróság egyik egysége látja el. Viszonylag széles hatáskörű jogi kancellár (quasi ombudsman) vizsgálja az önkormányzati rendeletek alkotmány- és törvényszerűségét, javaslattételi és jelzési jogosítvánnyal rendelkezvén az illetékes szerv felé. 

A „fékek és egyensúlyok” talán kicsit kevésbe fajsúlyosak, mint a másik két balti államban, de az arányos választási rendszer miatt összességében nem teng túl az „erősítő tényezők” hatása. (A politikai kultúra színvonalát pedig talán erősíti, hogy német lovagrendi és svéd uralom alatt éltek az észtek az 1700-as évekig.) 

Anglia (vagyis az Egyesült Királyság) a világban elterjedt westminster-modell szülőhazája. 

A képviselőket relatív többségi rendszerben választják. 

A Lordok Háza - mint a választási rendszerről szóló résztanulmányban bemutattuk – a „Pairek kamarája”-típusú második kamara iskolapéldája. 

A korábban bemutatott kabinet-kormányzás szerint a tágabb kormány (100 fős nagyságrend általában) ülésein kívül a szűkebb, fontosabb döntések meghozatalának fórumaként szolgáló kabinetbe a miniszterelnök a tetszése szerinti kormánytagokat hívja meg. A kormányfő patronázshatalma igen jelentős; ő nevezheti ki a minisztereket és államtitkárokat. Formális parlamenti jogállással is rendelkezik a frakció irányítása tekintetében. 

A királynő klasszikusan protokolláris szerepet tölt be. Rendszerint a győztes párt jelöltjét kell felkérnie miniszterelnök-jelöltnek; szinte fehér hollónak számító kivétel volt, amikor 1957-ben – nem lévén egyértelmű jelölt – a királynő Harold Macmillant nevezte ki Rab Butler helyett, holott egyesek szerint a győztes Konzervatív Párt inkább utóbbit támogatta volna. A parlament feloszlatását a miniszterelnök kezdeményezheti, és a szokásjog szerint az uralkodónak nincs mérlegelési jogköre. 

A formális kormányzati rendszer összefüggéseiben igencsak helyteleníthető. Az relatív többségi modell és az igen erős miniszterelnöki hatalom; a gyenge jogkörű második kamarával, a protokolláris államfővel és a népszavazás intézményének voltaképpeni hiányával túlságosan erős, a biztosítékok, gyengítő tényezők szűkösségét kiáltó modellt eredményez. (Nem túlzás állítani, egy kevéssé fejlett politikai kultúrában ez a kormányforma ijesztő következményekkel járhatna.) Az „élő jog”, az angol demokratikus hagyomány azonban megnyugtathat minket, a szigetország kormányzata jogállami módon működik. 

Írország sajátos választási rendszere (egyének közötti választáson alapuló szavazatátruházó[5]) az egyik legigazságosabb elosztást eredményezi. Emellett a korporatív jellegű második kamara is meglehetősen „gyengítő elem”. (Bár a miniszterelnök által kinevezett 11 tag a kormánytöbbség irányába tolhatja a szervet.) 

A végrehajtó hatalom elvileg duális: megoszlik a köztársasági elnök és a miniszterelnök között. Az államfőt hét évre közvetlenül választják. (Ez elvileg azért szerencsés, mert az időközben a népakaratban bekövetkezett változásokat is artikulálhatja. Érdekes szabály, hogy nem is kell megtartani a választást, ha csupán egy jelölt van.) Talán ezért is ítélhetjük látszólagos félprezidenciális rendszernek az ír modellt, mert az államfő papíron számottevő hatáskörei ellenére gyakorlatban gyenge súlyt képvisel. Az alkotmány szövege szinte példátlanul kenetteljesen méltatja a köztársasági elnököt (”elsőbbséget élvez az államban minden más személlyel szemben”), mindemellett például sajátos rendelkezés, miszerint még az országot sem hagyhatja el a parlament jóváhagyása nélkül. Az elnök aláírása szükséges érvényességi kelléke az elfogadott törvényeknek, és alkotmányossági kontrollra küldheti az Államtanács nevű testület véleményének kikérését követően a Legfelsőbb Bírósághoz. (Jelzésértékű, hogy 1938. és 1998. között mindösszesen 12-szer élt a fönnérintett jogosítvánnyal). 

A kormány tagjainak valamelyik ház képviselőjének kell lennie. (Szinte valamennyien az alsóház tagjai.) Egyszerre legfeljebb két miniszter lehet felsőházi tag, de a miniszterelnök, helyettese és a pénzügyminiszter feltétlenül alsóházi képviselő. A köztársasági elnök a miniszterelnököt az alsóház véleményének javaslatára nevezi ki. A minisztereket a kormányfő jelölése és a Képviselőház előzetes jóváhagyásával az államfő nevezi ki. 

A miniszterelnök kezdeményezésére a köztársasági elnök feloszlathatja a parlamentet, de nem köteles erre. 

Rendkívül egyedi szabályok, hogy a közpénzek elköltésével járó törvényjavaslatot csak a miniszterelnök hozzájárulásával lehet elfogadni, tehát a kormányfő mintegy vétójoggal rendelkezik. (Ehhez hasonlatos jogosítványa a köztársasági elnöknek szokott lenni.) Látható, hogy a duális végrehajtásban a kormányfő játssza a prímhegedűs szerepét, még a választás időpontját is ő határozza meg. (Igaz, ha elveszti parlamenti többségét, a köztársasági elnök elvileg nem köteles ezt teljesíteni.) 

A normakontrollt nem külön alkotmánybíróság, hanem a legfelsőbb bíróság végzi, de az angol rendszertől egyre távolodván az alkotmányban nem nevesített alapjogok (az alaptörvény 40. cikke szerinti általános jogvédelmi kötelezettségből levezetve) bírói gyakorlat általi kiolvasztásával, a törvényhozás felülvizsgálatát valósítja meg. 

Összefüggésében a választási rendszer és a kétkamarás parlament miatt elég „gyenge” a rendszer, de a köztársasági elnök – a látszat ellenére – viszonylag súlytalan pozíciója és a miniszterelnök jelentős hatásköre okából túl gyengének sem tekinthető. Tehát a hatékonyságot és a fékeket és egyensúlyokat harmonizáló jogállam! 

Málta szintén a szavazat-átruházó rendszert alkalmazza. Sajátos szabály, hogy amennyiben a parlament olyasvalakit választ házelnöknek, aki nem képviselő (!), akkor plusz egy mandátum keletkezik. 

Az alkotmány a végrehajtó hatalom letétreményesének kategorikusan a – parlament által választott – köztársasági elnököt titulálja. (Szinte prezidenciális elem.) Ennek ellenére van kormány is; miniszterelnöknek az államfő olyan képviselőt nevezi ki, aki „meglátása szerint leginkább élvezi a Képviselőház támogatását.” (Jellegzetes rendelkezés, hogy a parlament feloszlását követően – tehát mintegy ügyvezetőként – a köztársasági elnök új miniszterelnököt nevezhet ki.) A minisztereket a kormányfő jelöli és az elnök bízza meg. A kormánytól a parlament vonhatja meg a bizalmat. 

A brit uralom a jogrendszeren is lenyomatát hagyta. Itt is hivatalos státusza van külön az „ellenzék vezetőjének”, akit a köztársasági elnök nevez ki. Igen sajátlagos, hogy a Felsőbíróság maga jelöli ki tagjai közül az alkotmánybíróságot. (Kijelölés hiányában a három rangidős jár el.) Bevezették az ombudsmani tisztséget is. 

A szavazatátruházó modell szinte csak igazságos rendszert eredményezhet, mindemellett, a köztársasági elnök nép általi választása, népszavazás vagy második kamara még „elférne” gyengítő tényezőként. 

Görögországban sajátos többszintű listás metódussal választják a képviselőket[6], ami a rendszert erősítő tényező. (Jelenleg kétszintű a rendszer, de volt már négy stációs is.) Érdekes kategória: listás, de nem arányos választási modell. Súlyozottan arányosnak is nevezik. A maradékátvivő módszerekkel ellentétben nem a még ki nem osztott mandátumokat és a töredékszavazatokat viszik át magasabb szintre, hanem ott ismét az összes országos szavazat arányában osztanak ki képviselői helyeket. 

A 60-as, 70-es évek katonai diktatúráját követően erős viszolygással viseltettek a prezidenciális modellel szemben, mégsem a hagyományos parlamentarizmust teremtették meg. /Sajátos oxymoronként elnöki-parlamentáris köztársaságként határozták meg az alkotmányban./ Aztán a köztársasági elnök hatáskörét egyre csökkentették. Korábban autonóm módon nevezte ki és mentette fel a kormányt, joga volt feloszlatni a parlamentet, ha annak működése nyilvánvalóan ellentétes a nép akaratával. Az említett averziók miatt azonban az államfő általában visszafogottan élt jogosítványaival. Aztán egy újabb alkotmányrevízió során papíron is mérsékelték az elnök hatásköreit, nem menthette fel a kormányt és a miniszterelnök felkérésének rendjét is formalizálták. (lásd korábban a kormányzati rendszerekről szóló részt.) Amennyiben viszont nem sikerül kormányfőt megválasztani, a köztársasági elnök a legfelsőbb közigazgatási, polgári vagy büntetőbíróság, illetőleg a számvevőszék elnökét kérheti fel ügyvezető miniszterelnökké az új választások végéig. A parlament feloszlatásának jogát lényegében a kormányhoz telepítette a módosított alaptörvény. A miniszterektől egyénileg is megvonható a bizalom. 

Az államfő megválasztásának módja kuriózum; ezért azt részletesen ismertetjük. 

Első körben a palamentnek kétharmados többséggel kell köztársasági elnököt választania. 

Ha ez nem sikerül, második menetben újra ez a követelményszint. 

Harmadik nekifutásra már „csak” háromötödös arány az előírás. 

Amennyiben így sem sikerül senkit államfővé emelni, az a parlament feloszlatását vonja maga után! 

Az új összetételű képviselőtestület alakuló ülésén köztársasági elnököt kell válasszon; ismét háromötödös többséggel. 

Ha még ez a kísérlet is megbukik, már csupán az összes képviselő abszolút többségét kell elérni az államfővé váláshoz. 

Hatodjára pedig az előzőkörben legtöbb szavazatot elnyert első két személy közötti voksoláson relatív többség elérése is elegendő. 

Igencsak elgondolkodtató, hogy a konszenzusos jelölt megválasztásának blokkolása esetén az ellenzék előrehozott választást tud kierőszakolni. Amennyiben nincs kétharmados többsége a kormányoldalnak, egy nem túlzottan magas demokrácia-kultúrában (no nem az antik Athénra gondolok) ez a sakkhúzás könnyedén előfordulhat. Egy esetet kivéve: ha az ellenzék azt vélelmezi, hogy az újabb választáson még rosszabb eredményt fog elérni. Ebben az esetben kénytelenek egy ellenfél jelöltet megszavazni; illetőleg, ha nem ennyire egyértelmű a helyzet, akkor tényleg valamiféle kompromisszumkereső alkudozás indulhat meg a „legkisebb rossz” személyéről. 

Az alkotmánybíráskodás típusa szintén „fehér holló”; felsőbírósági tagok és jogászprofesszorok közül sorshúzással jelölik ki a személyeket. A testületnek csak a törvények kontrollálására van jogköre, alacsonyabb szintű jogszabályokra nézvést nincs. Emellett kiemelendő, hogy más bíróságok is vizsgálják a maguk hatáskörében a jogszabályok alkotmányosságát. 

Népszavazásra csak parlamenti elfogadó szavazás esetén van lehetőség. 

A komplex alkotmányos rendszert nem láthatjuk túl szerencsésnek. Az aránytalan, ennek ellenére kötött listás rendszer túl erős kormánytöbbséget eredményezhet, ennek pedig semminemű kontrolláló tényezője nincs. A miniszterelnök megválasztása kötötten parlamentáris, az államfő hatáskörei súlytalanok; második kamara és számottevő népszavazási lehetőség nem létezik. 

Ciprus, alkotmánya szerint rendkívül sajátlagos, ún. etnodualista állam. /e sorok írójának definíciója./ Szinte az államberendezkedés egészét a görög és török etnikum közötti egyensúlykeresés hatja által. 

A választás preferenciás listás alapon történik. Természetszerűleg az aktív és passzív választójog is nemzetiség szerint rétegződik. Az 50 fős parlament 70%-át a görögök, 30%-át a törökök választják „saját maguk” közül. 

Szinte példátlan, hogy az erős hatáskörű elnökkel szinte azonos jogállású alelnöke is van az országnak! Persze evidencia: az elnök görög, az alelnök török. Az „államfők” a végrehajtó hatalom gyakorlása céljából minisztertanácsot hoznak létre, a következő módon: az elnök kinevezi a hét görög, az alelnök a három török minisztert, és együttesen döntik el, hogy ki milyen tárcát irányít. A miniszterek nem tagjai a képviselőháznak. (A külügyi, pénzügyi vagy honvédelmi miniszter egyike legalább török.) A minisztertanácsot az elnök hívja össze, a maga elhatározásából vagy az alelnök kezdeményezése alapján. Az elnöknek és az alelnöknek külön-külön is végleges vétójoga van (!) a parlament és a kormány alkotta külügyi, honvédelmi és nemzetbiztonsági vonatkozású normák tekintetében. A költségvetési törvényt diszkrimináció címén vétózhatják. A többi kérdésben megfontolásra küldhetik vissza a törvénytervezeteket. 

Mindenek záróakkordjaként a legfőbb kuriózum: az alkotmánybíróság elnöke (az egyensúly miatt) szükségszerűen külföldi! 

(A fentiek az írott alkotmány szabályai. Mint tudjuk, a görög-török ellentét háborúhoz és az ország egyik részének különszakadásához vezetett.) 

Svájcban az e sorok írója szerint legideálisabb választási rendszer ötvöződik egy írott betű szerint ötletes, de valós megvalósulása szerint nálunk elképzelhetetlen kormányzattal. A preferenciális (szavazatmegosztó) listás voksolás arányos, mindemellett teret nyit az egyének közötti rugalmas választásnak is. (Lásd a választási rendszerekről írtakat.) A már szintén ismertetett kollegiális kormányforma viszont mindig nagykoalícióként áll össze. (Ehelyütt azért nem tekinthetünk el a politológiai vizsgálattól, mert ez a jogintézmény évtizedek óta, változatlanul, konvencionálisan, úgyszólván íratlan alkotmányos szabályként él.) A nagykoalíció azért nem üdvös, mert általa a választópolgároknak gyakorlatilag nem marad választási lehetőségük. Ráadásul a választásoknak úgyszólván nincs értelmük, mert még az is konstans, hogy melyik pártnak hány tárca jut a hétből…(A választási és kormányzati rendszerek összefüggésére rámutatva megjegyzendő, hogy ezen kormányzati rendszernek, mivel a pártok közötti szavazatarány közömbös, sokkal inkább egy egyéni választási modell felelne meg.) 

Némiképp ellensúlyozza a fentieket a szövetségi típusú második kamara és a kantonális szinten legendásan erős népszavazási jogkör. 

Az alkotmánybíráskodás tekintetében úgy is fogalmazhatnánk, a klasszikus európai és amerikai modell sajátos ötvénye jött létre. Minden bíróságnak joga van – a szövetségi szintűek kivételével – a törvények alkotmányosságának vizsgálatára. A Szövetségi Bíróságnak egyrészt hatáskörében áll az egyéni alkotmányjogi panaszok elbírálására; megsemmisítenie azonban csak a kantonális szintű jogszabályokat lehetséges. 

A szerfelett arányos és igazságos választási modell gyengesége és a stabil, leválthatatlan kormány kiegyenlíti egymást; a kollegiális rendszer pedig az egyszemélyi hatalomkoncentráció foganatos ellenszere. A második kamara, illetve a népszavazás is „fék és egyensúly”. Papíron szinte túl gyenge, de működőképes rendszer, de a tényleges működés különös színt ad a fekete-fehér jogszabálynak. 

Az Amerikai Egyesült Államok a klasszikus Westminster-rendszernek megfelelő relatív többségi választási metódust alkalmaz. Kormányformája pedig a prezidenciális rendszer iskolapéldáját testesíti meg, államelméletileg pedig a hatalmi ágak elválasztásának és kontrolljának manifesztációja. (lásd a hatalommegosztásról szóló részt.) Az ágak elválasztatnak egymástól: nem a parlament választja az elnököt, és az elnök sem oszlathatja fel a Képviselőházat. Viszont a hatalmi funkciókat megosztva gyakorolják; gondoljunk csak az elnöki vétóra, az igazságszolgáltatás csúcsszervének kinevezésére. Az elektorok útján választott elnök egy személyben kormány- és államfő. /A választópolgárok az államukban elektorokra voksolnak, akiket megválasztják az elnököt. Érdekes módon az elektorokat nem kötik előzetes ígéreteik, hogy kire szavaznak. Minden államnak 1 szavazata van szenátorai után, és 1 a képviselői után; ez 100+435, összesen 535 szavazat. Emellett a Kongresszusba tagokat nem választó Columbia kerületnek van 3 szavazata. Tehát az elektori szavazatok száma 538, azaz a győzelemhez 270 voks szükséges. Egál esetén a Képviselőház választ államfőt. Kiemelendő, hogy – Maine és Nebraska kivételével – mindegy, hogy egy jelölt mennyivel győz az adott államban; elnyeri az adott tagállam összes elektori szavazatát./ Az elnök végrehajtás vezető tisztségviselőit (miniszterek, államtitkárok) autonóm módon nevezheti ki. Erős vétójoga van; amennyiben helytelenít egy törvényt, a parlament csak kétharmados döntéssel ignorálhatja döntését. Ő jelöli a Legfelsőbb Bíróság bíráit, akiket a szenátus választ meg. A kétkamarás törvényhozás (és a szövetségi állam) gyengíti tovább a rendszert. A népszavazás intézménye tagállami szinten jelentős; olyan módon ráadásul, hogy számos helyi tisztségviselőt (akár például ügyészeket, sheriffeket) is közvetlenül választanak meg. (Ez különösen a mi rendszerünkkel összevetve érdekes, mely kifejezetten általánosan tilalmazza a személyi kérdésekről tartható referendumot.) 

Az elnökválasztás módja amiatt kaphat kritikát, hogy előfordulhat, a kevesebb szavazatot kapott személy győz. /Erre korábban volt is példa./ Az egyéni modellnek köszönhetően előfordulhat (mint az előző általános részben bemutattuk), hogy az elnökhöz tartozó politikai erő szerez jelentős többséget, a rotáció következtében viszont szerencsés mód nyílik a népakaratban időközben bekövetkezett változások artikulációjára; a Képviselőház tagjait 2, a szenátorokat 6 esztendőre, de 1-1 harmadukat 2 évente választják meg. Az elnök egyszemélyi hatalma, leválthatatlansága, vétójoga, valamint a Legfelsőbb Bíróságra gyakorolt hatása miatt elsőre túl erősnek tűnhet a rendszer. Mindazonáltal a hatáskörök szövetség és tagállamok közötti megosztása és a tagállamokban virágzó közvetlen demokrácia okából – összességében nézve – mégsem eredményez túlhatalmat. (Bár személyes véleményem szerint a közvetlen elnökválasztás és az arányos parlamenti voksolás igazságosabb rendszert szülne.) 

(Azt meg kell jegyeznünk továbbá, hogy egy ilyen fejlett gazdaságú országban fogalmilag nem lehet sok alternatíva; vagy egy kicsit jobbra, vagy egy kicsit balra célszerű húzni a kormányrudat. Tehát nincs annyi törésvonal a társadalomban, nincs igény sem annyi pártra. Ellenkező esetben ez a kormányforma több aggályt vetne fel. A kétpártrendszer helyes értelmezés szerint a választási és kormányzati modell szempontjából nem eredő, hanem eredet. Nem üdvös, ha a jogi háttér mintegy mesterségesen kényszeríti ki a kétpártrendszert.) 

Brazília a latin-amerikai állammodellt testesíti meg, miszerint az arányos, listás választást prezidenciális rendszerrel (és szövetségi állammal) társoltatja. Ennek lehetséges összefüggéseiről már az előző fejezetben szóltunk Eme alkotmányos berendezkedés erénye, hogy a demokratikus, ámbár nagy eséllyel fragmentált parlamenttől elválasztja a végrehajtást. Az elnök nem leváltható a törvényhozás által, ez pedig a kormányzat stabilitását erősíti. A választópolgárok képviselete a lehetséges legigazságosabb módon érvényesül, emellett az elnököt – és a vele közös listán induló alelnököt – is maga a nép emeli hivatalába. A minisztereket az elnök nevezi ki. 

A törvényhozás kétkamarás; a Szenátus tipikus szövetségi típusú második kamara, melybe a szenátorokat egyszerű többséggel választják. (A kamarának leginkább az államszövetséget érintő, pénzügyi és személyi kérdésekben, valamint nemzetközi szerződések tekintetében van legerősebb hatásköre.) A képviselők 4, a szenátorok 8 évre nyerik el mandátumukat. Utóbbiak „félidőben”, négy évente rotációs jelleggel cserélődnek. 

Ezen kormányformánál a hatékonyságot a többségi alapon választott egyfejű végrehajtás testesíti meg, míg a túlhatalom ellenszereként (gyengítő tényezőként) az arányos képviselet és a hosszú távra, de cserélődve választott szenátorokból álló második kamara funkcionál. 

Izrael egy igen arányos választási rendszer (az egész ország egyetlen listás választókerület) és a kakukktojásnak számító, nép által választott miniszterelnöki modell hazája. 

A különleges, „kettős visszakötésű” modell lényege, mely szerint a kormányfőt az állampolgárok a pártok listavezetői közül közvetlenül választják, majd programjáról a parlament is szavazást tart. Az egy időben megtartott választások miatt valószínűsíthető, hogy a megválasztott kormányfő az országgyűlés bizalmát is élvezni fogja. A parlament többségi szavazással megbuktathatja a kormányt, ám ez a saját megbízatásának is a végét jelenti, tehát a lehetséges új választások kimenetele bölcs mérlegelésének szükségét vonja maga után. A 2/3-os többségű leszavazás esetén viszont az országgyűlés nem oszlik föl. Tehát mintegy a parlament viseli a két szerv viszonyrendszerében a marsallbotot, hisz eme szerv egyedüli döntésétől függ a kormány leváltása, az országgyűlés túlnyomó többségének akarata pedig minden egyéb következmény nélkül teszi lehetővé azt. 

Ötletesnek tűnő rendszer (igazságos választás, stabil kormány, kompromisszum a parlamenttel), amely viszont a két ellentétes hatalom együttélése esetén igen diszfunkcionális lehet. (Mivel a modell nem tekint vissza több évtizedes múltra, még nem vonhatunk le végzetes konzekvenciákat.) Viszont nem gyengíti a rendszert a köztársasági elnök: a protokolláris államfőt ugyanis a parlament választja. 

3. És végül: Magyarország 

Mint a többi állam alkotmányos berendezkedésével történő összevetésből is kiviláglik, a magyar hatalomgyakorlás egészét tekintve a rendszert erősítő tényezők túlnyomósága állapítható meg.[7] A választási modell ugyan vegyes, de a kis magnitúdójú körzetekből, az elosztás módjából, a küszöbből már következik a viszonylag erős rendszer, amit a mért eredmények meg is erősítenek. Ha emellé állítva szemléljük a kormányzati rendszer, meglehetősen erős modellre mutathatunk rá. A konstruktív bizalmatlansággal védett kormány, az egyéni miniszteri felelősség hiánya ugyan dicsérendő elemek, de éppen ezek miatt bőven „elférnének” még a túlhatalom elleni biztosítékok, amelyek nem diszfunkcionálisak, hisz a mindenkori kormányzat szinte bebetonozódik négy évre. Egy kontrolláló szerepét (mind de iure mind de facto) határozottan betöltő államfő, egy második kamara, illetőleg egy megkötött feltételekkel (nem csupán önmaga által) feloszlatható országgyűlés létre hívása szerencsés volna. 

Az Alkotmánybíróság nagyszerűen tölti be „fék és egyensúly” szerepét, de – épp a második kamara hiánya okából – túlterhelt, és mintegy akarata ellenére sodródik a politikai arénába. 

A népszavazás intézménye ugyan viszonylag széles, de a joggyakorlatban ez kevéssé él; célszerű volna az ezirányú szabályok egyértelműsítése. És lehetőséget kellene biztosítani a népnek – akár szigorúbb feltételekkel – az alkotmánymódosító referendum kezdeményezésére. 

Felhasznált irodalom: 
· Szente Zoltán: Európai alkotmány- és parlamentarizmustörténet 1945-2005., Osiris 2006. 
· Kilényi Géza: Összehasonlító alkotmányjog, (PPKE kiadás, Szent István Társulat 2002.) 
· Trócsányi László-Badó Attila (szerk.): Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban, KJK-Kerszöv, 2005. 
· Dezső Márta-Tóth Zoltán: Választás és választási eljárás, Rejtjel Kiadó 2002. 
· Sári János: A hatalommegosztás, Osiris, 2000. 
· Szente Zoltán: Bevezetés a parlamenti jogba, Atlantisz 1998. 
· Dezső Márta: Képviselet és választás a parlamenti jogban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1998. 
· Pokol Béla: A bírói hatalom (Századvég Kiadó 2003.) 
· Kukorelli István: Az alkotmányozás évtizede, Korona Kiadó 1995. 
· Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Osiris Kiadó 1998. 
· Az alkotmányozás jogi kérdései, szerkesztette: Takács Imre. ELTE Eötvös Kiadó 1995. 
· Kilényi Géza: A parlament és a kormány a hatalommegosztás rendszerében. Magyar Közigazgatás 
· Ádám Antal: A kormányzati szervek alkotmányi szabályozásáról. Magyar Jog 
· Trócsányi László: Közjogi változások és a rendszerváltás. Magyar Közigazgatás 
· Magyar alkotmánytörténet, szerkesztette: Mezey Barna. Osiris Kiadó 1996. 
· Alkotmánytan, szerkesztette: Kukorelli István. Osiris Kiadó 1996. 
· Bihari Mihály-Pokol Béla: Politológia. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 1992. 
· Takács Imre: A törvényhozás második kamarája. Társadalmi Szemle 1995. 10. Szám 
· Kelet-Európa új alkotmányai, szerkesztette: Tóth Károly, JATE-ÁJK Alkotmányjogi Tanszék, 1997. 
· Kulcsár Kálmán: A kétkamarás országgyűlés problémája. Társadalmi Szemle 1995. 10. szám 
· Fábián György ( szerk. ): Választási rendszerek, Osiris-Láthatatlan Kollégium 1997 
Különös tekintettel az alábbi tanulmányokra: 
· Kovács László Imre: Választás és Választási rendszer 
· Douglas W. Rae: A választási rendszer változó elemei 
· Arendt Lijphart: Választási rendszerek: Típusok, formák, fejlődésvonalak 
· Michael Gallagher: Arányosság, aránytalanság és választási rendszerek 
· Max Kaase: Megszemélyesített arányos képviselet 
· Mirjana Kasapovic-Dieter Nohlen: Választási rendszerek és rendszerváltás Kelet-Európában 
· David Butler: A Westminster-modell változásai 
· Fábián György-Kovács László Imre: Az arányosság újabb dimenziói 
· Kelet-Európa új alkotmányai, szerkesztette: Tóth Károly, JATE-ÁJK Alkotmányjogi Tanszék, 1997. 
· Political Science and Comparative Constitutional Law (2 Volume Set) (Hardcover) 
by John W. Burgess (Author) 
· www.findlaw.com/01topics/06constitutional/03forconst/index.html - 47k - Tárolt változat - Hasonló oldalak

[1] Általában a szakirodalom a csak választási rendszerek vonatkozásában vizsgálja. 
[2] Kilényi Géza nyomán 
[3] A képviselet elve az arányosság, a döntés elve a többség 
[4] Ld. erről bővebben Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében (megjelent JESZ 2001. december) 
[5] Ld. erről bővebben Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében (megjelent JESZ 2001. december) 
[6] Ld. erről bővebben Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében (megjelent JESZ 2001. december) 
[7] Ld. erről bővebben Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében (megjelent JESZ 2001. december) és Milyen a magyar kormányzati rendszer? (JESZ 2002. április) 

vége