2017. december 26., kedd

Magyarország hét (plusz egy) csodája (szubjektív vélemény)

Összeállítottam egy listát Magyarország hét csodájáról. A lista erősen szubjektív, elsősorban a szimbolikus és ismert épületeket vettem alapul.



Pannonhalmi Bencés Főapátság (Pannonhalma, Győr-Moson-Sopron megye; 1002-)


Debreceni Nagytemplom (Debrecen, Hajdú Bihar megye; 1805-1824)


Kilenclyukú híd (Hortobágy, Hajdú Bihar megye;1827-1833)


Esztergomi Bazilika (Esztergom, Komárom-Esztergom megye; 1822-1869)


Országház (Budapest, Pest megye; 1885-1904)


Milleniumi emlékmű (Hősök tere, Budapest, Pest megye; 1896-1906)


Szegedi Dóm (Szeged, Csongrád megye; 1913-1930)


Széchenyi Lánchíd (Budapest, Pest megye; 1839-1849)

Az újkori világ hét csodája (szubjektív vélemény)

Az ókori világnak megvolt a maga "hét csodája", amely hét monumentális ember alkotta építészeti alkotást takart, ennek mintájára ideje lenne az "újkori világ hét csodáját" is megnevezni. Volt egy kísérlet, ami szavazás útján megnevezte a "világ hét új csodáját", ezzel csak az a bajom, hogy valamennyi ember által épített alkotás belekerült. Én az "újkori világ hét csodája" alatt hét olyan monumentális építményt értek, amit az újkorban alkottak meg és szimbolikus jelentőséggel bír a mai ember számára. Az újkor kezdetének az 1492-es évet veszem alapul, amikor is felfedezték Amerikát.

A szempontjaim a kiválasztásnál:
  1. Szigorúan újkori vagyis 1492 után épült épület legyen.
  2. Monumentális épület legyen.
  3. Szimbolikus jelentőséggel bírjon az egész emberiség számára
  4. Meghatározó épülete legyen az adott országnak vagy kontinensnek
  5. Ismert és népszerű legyen vagyis az emberek minél szélesebb tömegei ismerjék az egész világon
  6. Milyen gyakran szerepelnek a médiában, filmekben, könyvekben, leírásokban vagy a sajtóban
Az én saját listám az újkori világ hét csodájára:

  1. Tádzs Máhál (Agra, India, Ázsia; 1632-1647)
  2. Brandenburgi kapu (Berlin, Németország, Európa; 1788-1791)
  3. Szabadság szobor (New York, Amerikai Egyesült Államok, Észak-Amerika; 1886)
  4. Eiffel-torony (Párizs, Franciaország, Európa; 1887-1889)
  5. Megváltó Krisztus szobra (Rio de Janeiro, Brazília, Dél-Amerika; 1926-1931)
  6. Sydney-i operaház (Sydney, Ausztrália, Ausztrália és Óceánia; 1957-1973)
  7. Golden Gate híd (San Fransisco, Amerikai Egyesült Államok, Észak-Amerika; 1933-1937) 


  

IV. Béla magyar király (csak kép)


Tiencsin japán nyelvű térképén a koncessziós területeket az alábbi színek jelzik (csak kép)


2017. december 25., hétfő

Az ókori világ hét csodája (kép)



Az ókori világ hét csodája, fent balról indulva: 
  1. Gízai piramisok, 
  2. Szemiramisz függőkertje, 
  3. Artemisz-templom, 
  4. Zeusz-szobor, 
  5. halikarnasszoszi mauzóleum, 
  6. rodoszi kolosszus, 
  7. pharoszi világítótorony

2017. december 21., csütörtök

2017. december 16., szombat

A zsidóság irányzatai

Bíró Tamás: A zsidóság irányzatai 

Tartalomjegyzék: 

I. Általános jellemzés 

1. Bevezetés 

2. A földrajzi dimenzió 

3. A hagyományhoz való viszony 

4. Ideológia 

. Földrajzi területek szerinti jellemzés 

5. Izrael 

6. Az Egyesült Államok 

7. Nyugat-Európa 

8. Magyarország 


I. Általános jellemzés 

1. Bevezetés 

Létezik egy mondás, amely szerint „ha van két zsidó, annak három véleménye lesz”. 

A zsidóság irányzatainak bemutatása meglehetősen összetett feladat, valószínűleg nem létezik igazán jó megoldás. Jelen dolgozatomban sokkal inkább a saját tapasztalataim alapján, mintsem tudományos megalapozottsággal szeretnék egy ismertetést nyújtani, egy szubjektív első megközelítést a témában nem járatosak számára, kiegészítve a Vallásfórum (http://www.vallasforum.hu) valóban jó ismertetését a zsidóság irányzatairól. Célom nem részletes tények közlése, sokkal inkább a téma komplexitásának a bemutatása, és egy első vázlat, egy „térkép” nyújtása, amely remélhetőleg segít a további olvasmányokban, amennyiben sikerült felkeltenem az olvasó érdeklődését. Nem fér bele jelen dolgozat kereteibe a téma történelmi dimenzióban való tárgyalása sem, csupán a mai állapotok megértéséhez szükséges, legfontosabb múltbeli eseményekre fogok utalni. Akit a téma behatóbban érdekel, bőven talál (leginkább angol nyelvű) szakirodalmat, kiindulásként mindenekelőtt az Encyclopaedia Judaica releváns szócikkeit (irányzatok és országok szerint) ajánlom. 

Elöljáróban szólni kell arról, hogy a mai zsidóságot csupán vallásként felfogni egyoldalúsághoz vezet. A világ zsidóságának többsége nem tartja magát vallásosnak, és ez nem egy paradox állítás. Sokak számára a zsidóság nemzetiségi, etnikai vagy kulturális identitás, érdeklődési kör, olvasmányok, zenei ízlés formájában jelenik meg, vagy pedig például az Izraelhez való viszonyban (például cionizmusban), netalán izraeli állampolgárságként. De annak ellenére, hogy nem vallási alapon határozzák meg a maguk zsidóságát, a „zsidóság mint vallás” kérdését nem kerülhetik meg, a valláshoz is kell valamilyen formában viszonyulniuk: ez lehet a teljes elutasítástól a hagyománytiszteletig bármi, még a negligálás is egyfajta állásfoglalás. Továbbá, sok, erősen vallásos csoport gondolkodásmódjában szintén nem válik külön a „zsidóság mint vallás” és a „zsidóság mint nemzet”: náluk a vallásnak szerves része a nemzeti aspektus. Tehát ezeket az egyéb szempontokat nem fogjuk tudni megkerülni, még ha csupán a zsidó vallás irányzatai érdekelnek is, hiszen a vallási kép nem érthető meg politikai és szociológiai szempontok figyelembevétele nélkül. 

Ráadásul, zsidó kontextusban már a „vallás” szó is mást jelent, mint például a hagyományos európai-keresztény kontextusban. Így hitelvek helyett szokásokról (földrajzi különbségek) vagy a parancsolatok betartásának módjáról, intenzitásáról (társadalmi különbségek) kell beszélnünk, mint a különbözőségek legfontosabb dimenziója, mivel a vallás igazi kifejezése a hit helyett (mellett) sokkal inkább a parancsolatok betartásában nyilvánul meg. A hagyományos zsidó vallás szerint az ember a cselekedetei, nem pedig az érzései révén fejezi ki elsősorban a teremtőjével való kapcsolatát. (I-ten szeretete, vagy az alapvető hitelvek elfogadása ezek után egyike lesz a parancsolatoknak.) (Egy önálló tanulmány tárgya lehetne, hogy olyan, látszólag egyértelmű alapfogalmak, mint például „vallás”, „vallásosság”, „Isten”, „ima” mennyire mást jelentenek a zsidóságban, mint a keresztény mintát ismerő európai fogalmi rendszerben.) 

Tehát most a célunk a mai zsidó vallás irányzatainak az áttekintése. Önmagában már ez is nehéz feladat, mivel lehetetlen egyetlen felsorolásban vagy egy családfa-modellben ismertetni ezt a kérdést. Az alábbiakban egy háromdimenziós kép formájában igyekszem hozzávetőlegesen bemutatni az irányzatokat, vagy inkább tendenciákat. A földrajzi dimenzió a legegyszerűbb: a történelem viharai során sokfelé vetődött zsidóság különböző helyi szokásokat alakított ki, részben a környező népekkel való kölcsönhatás eredményeként (jelenségek átvétele, vagy éppen elutasítása), részben a belső társadalmi viszonyai szerint. A második dimenzió a legizgalmasabb: ezt a hagyományhoz való viszonynak neveztem, és lényegében az elmúlt egy-két száz évben alakultak ki azok az irányzatok, amelyek a modernkor kihívásaira különböző válaszokat adtak. Mivel ezek a kérdések minden országban másként és másként vetődtek fel, különböző társadalmi és politikai tényezők hatására hatalmas földrajzi különbségek alakultak megint csak ki. Ez teszi szükségessé azt, hogy a tanulmány második felében egyes térségek viszonyait külön-külön is megvizsgáljuk. A harmadik dimenzióba tartozik minden egyéb, itt elsősorban azokat az ideológiai kulcskérdéseket fogom tárgyalni, amelyek mentén szintén kialakultak különböző csoportok. 

2. A földrajzi dimenzió 

Az első dimenzió a földrajzi. Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy a középkor óta két nagy csoportra osztható a zsidóság, az askenáziakra és a szfárádiakra (szefárdokra). 

Az ú.n. askenázi („német”) zsidóság törzsterülete Németország és Észak-Franciaország volt a kora-középkorban, és a zsidóknak a nyugat-európai államokból történő XIII-XIV. századi kiűzetését követően a lengyel-litván területekre helyeződött át a hangsúlyuk. A XIX. században askenázi zsidóságot találunk elsősorban az orosz fennhatóság alatt álló lengyel területeken, az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb részén, Németországban, Észak-Franciaországban, Angliában, valamint az Észak- és Dél-Amerikába vándoroltak között is ők vannak többségben. Sok szempontból (társadalmi szerkezet, nyelv és kiejtés, liturgiai finomságok,…) érdemes különválasztani a keleti askenáziakat (Lengyelország, Litvánia, Galícia, Románia, Kelet-Magyarország) a nyugati askenáziaktól (Nyugat-Magyarország, cseh-morva területek, Németország, Hollandia, stb.), és még ezen csoportokat is lehetne tovább osztani. 

A zsidóság másik nagy csoportját „szfárádiak” („spanyolok”) névvel illetjük. A középkorban iszlám fennhatóság (vagy később török fennhatóság) alatt lévő területek (Spanyolország, Észak-Afrika, a Balkán, Közel-Kelet,…) zsidóságáról van szó. A pontos fogalmazás kedvéért itt is érdemes különválasztani a szó szoros értelmében vett, judeo-spanyol (ladino) nyelvű szfárádiakat (akik az 1492-es spanyolországi kiűzetés következtében jutottak el a Földközi-tenger medencéjének minden országába, sőt a hollandiai közösségük is híres) a térség többi (judeo-arab, judeo-berber, judeo-görög, stb. nyelvű) közösségétől. 

A felületes fogalmazás során gyakran a szfárádiak közé sorolják a Közép-Kelet (szír, iraki, perzsa, kurd, buharai, stb.) zsidó közösségeit is. Ennek az oka leginkább a mai izraeli társadalmi viszonyokban található. 

A jemeni zsidók viszont nagyon sok szempontból eltérnek a szó legtágabb értelmében vett szfárádiaktól, ezért ők az askenázi-szfárádi felosztáson kívül állnak, egy független, harmadik csoportot alkotnak. 

Igazság szerint jó néhány további önálló csoportot kellene megemlíteni. Az eredeti itáliai zsidóság sok területen megőrizte a mai napig önálló karakterét, például liturgiai finomságait. A középkori provanszál, ill. a bizánci (görög) közösségek szintén eltértek a többi csoporttól. A kaukázusi „hegyi zsidók”, India legkorábbi zsidó lakossága vagy az észak-afrikai berberek között élő zsidók pedig a környező, számunkra meglehetősen „egzotikus” társadalmakba illeszkedtek be. 

(A „szefárd” kifejezés sok félreértésre ad okot. Mint arra a későbbiekben is fogok utalni, Kelet-Európában „szefárdoknak” nevezték a chászidokat, akik a fenti felosztásunk szerint mindenképpen askenáziaknak számítanak, viszont a liturgiájuk több ponton közelebb áll a „valódi” (spanyol eredetű) szfárádi imakönyvhöz. A félreértések kedvéért érdemes utóbbiakra ezért a „szfárádi”, és nem a „szefárd” jelzőt használni.) 

3. A hagyományhoz való viszony 

A második tényező, amellyel jellemezhetjük a mai zsidó irányzatokat, az a hagyományhoz, illetve a modernitáshoz való viszony. A legtöbb országban ma ez a dimenzió a leglátványosabb, és szinte mindenhol egy hármas felosztás jött létre, hihetetlenül sok alcsoporttal. 

(Valójában az itt leírtak sokkal inkább az askenázi világra jellemzőek. A szfárádi közösségek, szerte a világban, sokkal inkább ragaszkodnak a hagyományhoz, és egyik irányba se mennek el ideológiai szélsőségekbe. Kivételek persze mindig akadnak…) 

Az ortodox zsidóság meghatározója a hagyományhoz való tudatos ragaszkodás, és e hagyomány alapdogmája az, hogy Mózes a Szináj-hegyen megkapta a teljes Tórát, vagyis a Mózes öt könyve formájában ismert szövegcsokrot (írott tan / írott Tóra), és annak a helyes értelmezését (szóbeli tan / szóbeli Tóra). Ez utóbbi generációról generációra hagyományozódott át, előbb szóban, majd a rabbinikus irodalom formájában. A hagyományozási lánc letéteményesei minden egyes generációban a rabbik. Tehát ők hordozzák a kinyilatkoztatott tudást, a Tórát, az írott tant, annak összes kommentárjával, a teljes rabbinikus irodalommal, vagyis a világ minden (érdemleges) bölcsességével együtt. Minél korábban élt egy rabbi, annál közelebb állt a kinyilatkoztatás forrásához, vagyis annál megbízhatóbb az, amit mondott, ezért a későbbi korok nem bírálhatják felül a (jóval) korábbi forrásokat. A Tóra örök, megváltoztathatatlan, és a törvényei határozzák meg a zsidó életét, annak minden mozzanatát. Hogy mit mond egy adott kérdésben a Tóra, azt minden korban a Tórában legjáratosabbak, legtanultabbak, vagyis a rabbik hivatottak eldönteni. 

Az ortodoxián belül is létrejöttek különböző történelmi tényezők mentén ún. „modern ortodox” irányzatok, amelyek a fenti ideológia tudatos felvállalása mellett igyekeznek nyitottak lenni a modern társadalom kihívásaira is. Az első ilyen irányzat a XIX. század második felében létrejött, Samson R. Hirsch-et követő német neo-ortodoxia, majd a XX. század elején megszületett vallásos cionizmus, valamint az amerikai modern ortodoxia, például a Young Israel mozgalom. 

Ezzel szemben, a mai ún. „ultra-ortodoxia” (a „charedi” irányzatok) sokkal zártabb társadalomban élnek (gyakran hatalmas, zárt tömbökben), ezért jóval kevesebb alkalmazkodást igényelnek. Ezáltal módjukban áll szigorítani minden tekintetben, az ideológia és a rabbinikus tudomány elmélete irányíthatja a döntéseiket, és lehetőségük van ehhez igazítaniuk a gyakorlatot. Ezt a kemény ortodox ideológiát, — amely elsősorban a pozsonyi Chátám Szofér nevéhez kötődik, a XIX. század első évtizedeiben —, mint a modern kor kihívásaira adott egyik lehetséges, jól megfontolt, tudatos választ kell értelmeznünk, mint reakciót a modernizmusra, nem pedig úgy, mintha egyszerűen nem vették volna észre a kor változását, mintha a régmúlt zárványai lennének. (A korábbi korok zsidóságától ez a tudatos konzervativizmus éppen annyira idegen volt, mint a tudatos reform.) A mai cháredi zsidóság a külső szemlélő szemében „homogén feketének” tűnik, de a hatalmas belső különbségekről (például különböző chászid csoportokról, a litvisekről, a modernitás felé kicsit mégis csak nyitó rétegekről) a következőkben lesz szó. 

A másik véglet a reform zsidóság. Ez a mozgalom a XIX. század első évtizedeiben jött létre, és két fontos tényezőt kell megértenünk hozzá. Először is azt, hogy az európai zsidóság emancipációjának és asszimilációjának a korai gyümölcse: a reform sok korai ideológusa azzal érvelt, hogy nem csupán a viselkedésünket, az öltözködésünket, a nyelvünket, a kultúránkat, de a vallásunkat is az európai normákhoz kell igazítani annak érdekében, hogy elfogadjon bennünket az európai társadalom. (A zsidó felvilágosodás legeslegelső nemzedéke, még a reform kialakulása előtt, a vallás európai normákhoz való igazítását a kikeresztelkedésben látta.) A másik alapgondolata a felvilágosodás eszmerendszerében gyökeredzik: az emberiség felnőtt, és képes a jó és a rossz, az univerzális emberi erkölcsi értékek önálló felismerésére. A hagyományos tórai törvények (étkezési tilalmak, szombati munkatilalom, stb.) célja a reform ideológiájának a megalkotói szemében nem mások, mint a kiskorú emberiségnek adott utasítások annak érdekében, hogy I-ten megóvja őket az általuk még fel nem ismert bűnöktől. Így ezek a törvények eltörölhetőek, ha felismerjük azt az univerzális erkölcsöt, amely betartatására ezek létrejöttek. Összefoglalva, a reform elindítói szemében a zsidóság nem volt kevesebb, mint a tiszta ész vallásának a legtisztább, legelvontabb megvalósulása. A parancsolatok eltörlése a vallás „nagykorúsításához” és „európaizálásához” volt szükséges. 

Említeni fogjuk, hogy a reform az elmúlt száz évben kicsit visszafordult. Ugyanis az emancipáció valósággá vált, és a felvilágosodás eszméi elhalványultak. A XX. századi emancipált zsidó jobban keresi a kapcsolatát a saját múltjával (az európai kultúrával való kapcsolata adott), valamint jobban igényli a misztikát és az irracionalizmust, mint felvilágosodás korabeli elődje. 

A zsidóság nagyobb része viszont nem csatlakozott se nem a tudatos reform ideológiához, se nem az erre reakcióként létrejött, tudatosan a konzervativizmust hirdető ortodoxiához. A hagyományos életmód követése mellett igyekeztek beilleszkedni az új társadalmi viszonyok közé. Nevezzük ezt a középső irányzatot konzervatívnak. Országonként más és más módon jött létre, hol az ortodoxia modernebb ágaként, hol pedig a mérsékelt reform formájában jelent meg, de lényegét tekintve mindenhol a középutas, ideológiát nem felvállaló tömegeket vonzotta magához. Ez a középút generációról generációra egyre inkább asszimilálódott, az előző generációtól örökölt hagyomány mellé mind több és több modern elemet vett fel, majd ezek az új elemek folyamatosan háttérbe szorították a hagyományt, így a XX. század végére a világ legtöbb országában elvesztette a jellegzetességeit. Elvileg, a modernitás állandó hangsúlyozása mellett, elfogadta az ortodoxia által is képviselt alapelveket (kinyilatkoztatás, szóbeli tan, parancsolatok), de gyakorlatilag a hívek életformájában egyre kevésbé volt jelen a hagyomány. 

Saját véleményem szerint ma választóút előtt van a konzervativizmus, mivel lassan nullára apad az otthonról hozott hagyomány, amelyre építette eddig a maga zsidóságképét, és kénytelen ezért egy határozottabb, explicit ideológiát keresni. Az Egyesült Államokban, és az ottani mintát követve máshol is (például Dél-Amerikában) a „conservative” mozgalom egyre inkább eltolódik a reform irányába, habár kevésbé radikális a reform irányzatoknál. Ezzel szemben, Európa sok országában, így Magyarországon is, ha egyáltalán képes mintát felmutatni, akkor az egy „konzervadox” minta, amely a korábbiaknál jobban hangsúlyozza az ortodox ideológia elemeit. (Talán csak az a különbség, hogy toleránsabb nála.) Ugyanis a konzervativizmus múltbeli „hagyomány és modernitás egyensúlya” jelszavából száz évvel ezelőtt a hagyomány volt adott, és a modernitás volt a kétséges, most viszont a modernitás az átlagos zsidó számára már triviális, viszont keresi a hagyományos gyökereit. 

4. Ideológia 

A harmadik dimenzió, amely mentén értelmezni kell a világban fellelhető zsidó irányzatokat, az az ideológiában megtalálható további lehetséges tényezők halmaza. Ha úgy tetszik, minden más... Talán ebben a dimenzióban beszélhetünk leginkább „mozgalmakról”, míg az előző dimenzióban inkább társadalmi csoportokat említettünk. 

Mikre is kell itt gondolni? Először is, tekintsük a racionalitás — misztika középkor óta létező párharcát a zsidóságon belül. A XII-XIII. századtól kezdve bizonyos rabbik vagy bizonyos csoportok hajlottak a misztika zsidó formái (a Kabbala) felé, míg mások a racionalista filozófia alapjain maradtak. (A hagyományos értelemben vett kabbalista csoportok ma leginkább a szfárádi zsidóság köreiben találhatóak.) 

A mai zsidóság képét leginkább meghatározó kabbalista-racionalista „szakadás” a XVIII. század Lengyelországában történt. Az ekkor megszületett chászidizmus a hétköznapi életben is nagyobb hangsúlyt fektetett a misztikára (például új szokásokat vezetett be kabbalisztikus alapokon), mint a környező „hagyományos” rabbinikus zsidóság („mitnagdim”, azaz [a chászidizmus] „ellenzői”). A hászidizmus további jellemzői az érzelmek (öröm, vidámság,...) hangsúlyozása; valamint a karizmatikus vezetők, az ún. „rebbék” köré szerveződő csoportok. E csoportok megszámlálhatatlanul sok kis irányzatra bontják a chászidizmust. Legismertebbek közülük a sok kisebb csoportot is magukba olvasztó szatmáriak, valamint a belziek, a guriak, a lubavicsiak (Chabad), stb. (E közösségek általában az alapító rebbe működési helyéről kapták az elnevezésüket.) Habár a XVIII. századi Lengyelországban a chászidizmus kimondottan újító irányzatnak számított, a XIX. századi társadalmi változásokra történő reakciója következtében ma talán a legkonzervatívabb csoportnak tekinthető. (Igaz, a chászidizmuson belül is vannak olyan irányzatok, amelyek nyitottabbak a külvilágra.) 

A chászidizmust ellenző „mitnagdim”-ok (vezetőjük a Vilna Gáon volt) egy-két generáción belül szintén mozgalommá szerveződtek, az ún. „jesiva-mozgalommá”. A chászidizmus alternatív értékeivel ellentétben, tovább fokozták a korábbi zsidóságban amúgy is domináló Talmud-tanulásra való összpontosítást. (A „jesiva” az a hagyományos tanintézet, ahol a fiatalok a talmudi tanulmányaikat végzik.) Majd ez kiegészült az erkölcstan (muszár-irodalom) tanulmányozásával is („muszár-mozgalom”). Ez a mozgalom leginkább Litvániában volt erős, innen mai elnevezésük: „litvisek”. 

A XX. században jelentős másik ideológiai kérdés a cionizmushoz való viszony. A cionizmus, mint politikai mozgalom, a XIX. század utolsó éveiben jött létre, és az abban a korban Európában mindenhol erős nemzeti mozgalmak zsidó megfelelőjeként, a zsidó nép nemzetállamhoz való jogát hirdette: a zsidóság ugyanolyan nép, mint a többi, tehát neki is joga van nemzetállamhoz, méghozzá lehetőleg ősei földjén, Palesztinában. A zsidóellenes üldözések tovább fokozták a biztonságos otthon teremtésének az igényét. 

Habár a zsidó vallásban a bibliai szövegektől kezdve alapvető kérdés Izrael népének és Izrael országának a szoros kapcsolata, az újbóli államalapítás gondolatát a XIX. században és a XX. század első felében a két ellentétes vallási oldalról is erősen támadták. Ne felejtsük el, hogy kezdetben a cionizmus egy kimondottan vallástalan mozgalom volt, és a zsidóság nemzeti, nem pedig vallási aspektusát hangsúlyozta. 

Egyrészt az „asszimiláltabb” rétegek (elsősorban a reformok és a konzervatívok, de gyakran még az ortodoxok is) kellemetlennek érezték a cionista mozgalom létét: számukra a „mi jó (német, magyar, francia,...) állampolgárok vagyunk” gondolatának hangoztatása különösen fontos volt, előbb az asszimiláció érdekében, majd az 1870-es évektől kezdve megjelenő politikai antiszemitizmus ellen. Ezt legtöbbjük tényleg őszintén hitte. A cionizmus megjelenése érv volt azon nem zsidók kezében, akik kételkedtek abban, hogy a zsidók valóban jó állampolgárai a hazának. A Holocaust-ot, majd Izrael Államának ENSZ-határozat alapján történt megalapítását követően a kettős lojalitás immár nem okoz gondot senkinek sem (zsidó oldalról legalábbis), és a zsidó világ nagy része szimpatizál Izraellel, de legalábbis nem anticionista. 

A másik irányzat, amely a XX. század legelejétől, néhány esetben mind a mai napig elutasítja a zsidó államot, az az „ultra-ortodoxia”, amely azzal érvel, hogy a zsidó vallás szerint csak a messiás hozhatja létre újból a zsidó államot Izrael földjén, a messiás sürgetése ilyen módon viszont tilos. Ez a fajta anticionizmus a mai napig létezik. (Fontos viszont ezen a ponton megjegyezni, hogy a közhiedelem eltúlozza az ultra-ortodoxok Izrael-ellenességét, mert valójában csak néhány chaszid irányzat az, aki nem fogadja el Izrael Államát. Míg a legtöbb chászid és valamennyi nem chászid ultraortodox csoport hívei, habár nem azonosulnak a cionista ideológiával, de pragmatikusan tudomásul veszik a helyzetet, élvezik az előnyeit, politikai pártjaik pedig jelen vannak az izraeli törvényhozásban és a kormányban. Léteznek továbbá kis számban cionista ultra-ortodox csoportok is.) 

Másrészről viszont, a politikai cionizmus színre lépését követően nem sokkal, létrejött a cionista mozgalom ortodox ága is. E modernebb ortodox irányzat tökéletesen azonosul a cionizmussal, sőt annak egyik legharcosabb szárnyává vált. A Rav Kuk nevével fémjelzett vallásos cionista filozófia az Izrael földjére való visszatérést és az állam létrehozását teológiai dimenzióban értelmezi, mint a megváltás első fázisát. Rendkívül izgalmas kérdés annak a megvizsgálása, hogy miként jutnak ugyanazon hagyományos szövegek tanulmányozásával homlokegyenest ellentétes következtetésekre a vallásos cionisták és az anticionista chaszid irányzatok. 

II. Földrajzi területek szerinti jellemzés 

Miután végignéztük azokat a szempontokat, amelyek szerint a zsidó vallás irányzatait csoportosítani lehet, az alábbiakban néhány ország és régió zsidóságának mai vallási térképét próbálom meg felvázolni, a teljesség igénye nélkül. 

Izrael 

Az izraeli társadalmat vallási szempontból talán négy vagy négy és fél csoportba lehetne osztani, hangsúlyozva, hogy a tendenciák között mindenféle átmenet, a paletta minden árnyalata létezik. (Annak ellenére, hogy az izraeli közgondolkodás meglehetősen szívesen skatulyázza az embereket az egyik vagy a másik kategóriába.) 

Az első csoport a nagyobb részt nyugati (európai, észak-amerikai) származású, nem vallásos egyharmad. Valójában eme réteg nagyobbik része szintén kötődik úgy-ahogy a hagyományhoz, még ha nem is vallásként éli azt meg, csupán szokásként (fiaikat körülmetélik, esetleg szerveznek neki bár-micvát, vagy felteszik a mezüzét az ajtajukra), és tényleg kevesen vannak azok, akik nagyon tudatosan megtagadnak bármiféle kapcsolatot a hagyománnyal. 

A második csoport, az izraeli társadalomnak szintén durván az egyharmadát teszik ki, azokból áll, akik ha nem is kimondottan vallásos, de hagyománytisztelő életmódot folytatnak. Valamiféle istenképpel rendelkeznek, gyakrabban (szombatonként) vagy ritkábban elvetődnek a zsinagógába, és tisztában vannak a liturgia legalapvetőbb elemeivel, törekszenek a kóserság legfontosabb elemeit betartani, valamilyen formában megemlékeznek a szombatról, mezüzét szerelnek az ajtajukra, stb. A „keleti” („szfárádi”: közel-keleti, észak-afrikai) zsidóság jelentős része idetartozik, az igazán vallásos rétegeket leszámítva. Megjegyzendő az is, hogy az „élet ilyen módon van berendezve” Izraelben, ti. a (vallásos társadalmon kívüli) állami hivatalok, a boltok, az oktatási intézmények, a kórházak, a hadsereg, a tömegközlekedés ezen normák szerint működik. (Például az egyetemen és a kollégiumban mindenhol talál az ember mezüzét, és péntek estétől szombat estig leáll a tömegközlekedés. A hadsereg kóser ellátmányt kap. A közelmúltig életben lévő status quo szerint pedig szombaton az üzleti szféra zárva tart, de a szórakozóhelyek nyitva lehetnek.) 

A harmadik csoport a vallásos cionizmus. Az 1890-es években indult politikai cionizmus vallásos ága a XX. század első évtizedeiben jött létre, és a fentebb említett Ráv Kuk teremtette meg az ideológiai-filozófiai-teológiai rendszerét, amely nem csupán összeegyeztette a vallást és a cionizmust, de a cionista eszméket a vallás szerves részévé tette. A „nemzeti vallásos” réteg legkeményebb vonala politikai szempontból is nagyon aktív, mindennapjaiban éli meg a cionizmus Rav Kuk-féle értelmezését, a vallási törvények szigorú betartása erős nemzeti érzéssel párosul. (Például a legtöbb telepes közülük kerül ki.) Mindeközben a vallás és a polgári élet közötti egyensúly megőrzésére törekszenek. 

A vallási palettán ez a bizonyos harmadik csoport a „finoman” ortodoxtól a keményen ortodoxig terjed, az egyik vége folyamatosan megy át a „hagyománytisztelő” rétegbe (akik sokkal kevésbé rendelkeznek tudatos, kidolgozott cionista ideológiával). A spektrum másik végén pedig egy viszonylag új, kis csoportot, az ún. „nemzeti chárédieket” találjuk („chardal”, a „charedi leumi” rövidítése). 

Az izraeli társadalom negyedik csoportját az „ultra-ortodoxok”, azaz a „chárédiek” alkotják. Zárt közösségeik, szigorú életmódjuk és a többiekétől jelentősen eltérő öltözködésük, mentalitásuk, viselkedési mintáik (valamint az a tény, hogy nem vonulnak be a hadseregbe, amely a társadalom olvasztótégelye, és nagyon nagy jelentőséggel bír az izraeliek gondolkodásában) következtében ez a csoport meglehetősen különáll az izraeli társadalom többségétől, aminek következtében nagyon sok előítélet, téves sztereotípia kapcsolódik hozzájuk. Ez a réteg három alcsoportra osztható, a szfárádi (keleti) eredetű chárédiekre, a különböző rebbékhez kötődő chászid mozgalmakra, valamint a nem chászid askenázi „ultra-ortodoxokra”, akiket „litviseknek” („litvákoknak”) neveznek, és a Vilna Gáon tanítványaira visszavezethető „jesiva-mozgalom” (mitnagdim, muszár-mozgalom) mai képviselői. Az ortodoxia háború előtti egyéb fajtái, például a magyar askenáz ortodoxia (a Chátám Szofér követői, az „oberlandiak”; itt az „askenáz” a ’chászid’-értelemben vett „szefárd” ellentéte) vagy a S. R. Hirsch-féle német neo-ortodoxia feloldódtak az előbbi három csoport valamelyikében, leginkább a litvisek között. De természetesen egy-egy zárvány formájában még megtalálhatóak egyes csoportjaik, akárcsak további kisebb irányzatok, mint például a hagyományos jemeniek, vagy a már említett, cionista chárédiek. 

Végezetül meg kell említenem, hogy a nem ortodox zsidó irányzatok szintén tért hódítottak Izraelben az elmúlt egy-két évtizedben. Habár az izraeli társadalom túlnyomó többsége szemében a vallás ma is az ortodoxiát jelenti, az izraeli reform („mitkademet”), ill. „conservative” („mászorti”) mozgalom egyre több közösséget hoz létre, jelentős részben amerikai bevándorlók, kisebb részben pedig a vallás nem ortodox formáit kereső, inkább askenázi származású izraeliek részvételével. 

USA 

Az Egyesült Államok zsidóságát szintén négy fő irányzatra szokás osztani, nem beszélve az egyik irányzathoz se kapcsolódó, egyre inkább asszimilálódó zsidók nagy tömegeiről. Viszont a felosztás lényegesen különbözik az izraelitől. 

Az első csoport itt is az ortodoxoké, amelyet érdemes szintén tovább bontani. Megtalálhatók nagy számban a különféle chászid csoportok, amelyek leginkább a keleti parton, New York környékén, homogén tömbökben telepedtek le. A rengeteg rebbe köré csoportosuló kis „chászidut” közül kiemelkedik a százezres létszámával két, egymással éles ellentétben álló közösség: a szatmári chászidok erősen zárt, néha szélsőségesen anticionista, magyar eredetű irányzata; valamint a külvilág felé meglehetősen nyitott, pragmatikus, és a zsidó világban intenzív „visszatérítő” tevékenységet folytató Chabad-lubavicsi mozgalom. 

A nem chászid ortodoxia Amerikában is a litvis jesiva-világ és a modern ortodoxia közötti skálán helyezhető el. Előbbi a szigorú, intenzív, Talmud-centrikus tanulással jellemezhető, amelynek a hagyományos helyszíne az ókortól kezdve a jesiva; míg az utóbbi szimbóluma a világi és a vallási diszciplínákat ötvöző Yeshiva University. E két csoport között elhelyezkedő számos átmenetet éppúgy lehetetlen számba venni, akárcsak a modern ortodox zsinagógák közösségének azon tagjait, akik már inkább csak „különböző fokon hagyománytisztelőnek” nevezhetőek, mintsem szigorúan vallásos életmódot folytatónak. (Érzésem szerint a modern ortodoxia pontosan abba az irányba halad, mint száz évvel ezelőtt a konzervatívok: ld. amit írtam a generációról generációra csökkenő hagyományról. Talán az eltérő társadalmi viszonyok és a konzervatívok történetének a tanulságai akadályozhatják meg, hogy ugyan oda jusson.) 

Az amerikai zsidóság négy nagy irányzata közül a második a „conservative”-ak csoportja. Az angolos írásmódhoz való ragaszkodásom oka az, hogy a magyar „konzervatív” szó egyrészt nem fejezi ki pontosan e csoport jellemzőit, másrészt országonként erősen eltérő rétegeket jelölnek a „konzervatív” jelzővel. Az angolos írásmóddal ezen amerikai irányzatot jelölöm. E csoport a XIX. század végén szakadt ki a reform-mozgalomból (innen az elnevezésük, amely tehát a reformhoz képest értendő), túlságosan radikálisnak érezve azt. A XX. század második felének a közepéig a magyar neológia megfelelője volt, és a zsidóság azon tömegeit gyűjtötte össze, akik egyszerre akarták megtartani a hazulról hozott hagyományokat, valamint integrálódni szerettek volna a környező társadalomba. Ugyanakkor nem tudtak azonosulni se nem a reformzsidóság forradalmi ideológiájával, se nem az ortodoxia tudatos és öngerjesztő konzervativizmusával. E középutas, „ideológiamentes” ideológiával – sok más ország rokon irányzatához hasonlóan – az amerikai zsidóság legnagyobb irányzatává váltak. Szellemi központja a Jewish Theological Seminary (JTS). Az elmúlt néhány évtizedben viszont jelentősen átalakult a conservative mozgalom jellege. E változás általam feltételezett okára fentebb, az irányzatok általános ismertetésénél, már utaltam. 

Néhány, a hagyományokhoz szorosabban kapcsolódó, kisebb csoporttól eltekintve, akik a modern ortodoxia felé jelentenek átmenetet a mai palettán, a conservative irányzat különböző szárnyai radikálisabb vagy megfontoltabb tempóban, de megindultak a reform mozgalom irányába. A különbség abban áll, hogy míg a reform a társadalmi változások élére áll, amint azt egy barátom megfogalmazta, addig a conservative mozgalom, kisebb-nagyobb időkéséssel, hosszabb vitákat követően, de „enged” a kor kihívásainak. Ilyen látványos újításnak számít a női emancipáció jegyében a nők beleszámítása a minjenbe (hagyományosan tíz felnőtt férfi szükséges a közösségi istentisztelethez), a női rabbik megjelenése, és általában a férfi-női szerepek közti különbségek megszűnése (például nők kipát és táleszt vesznek a zsinagógában). A legutóbbi évtizedben felmerült kérdések között, amelyek körül még tartanak a viták, olyanok szerepelnek, mint például az egyneműek közti házasság engedélyezésének a problémája, vagy az, hogy vajon apai ágon is öröklődhet-e a zsidóság (a hagyományos vallásjog meghatározása szerint az anya zsidóságától függ a gyermek jogállása). 

A reform alkotja az amerikai zsidóság harmadik nagy irányzatát. Szellemi központja a Hebrew Union College (HUC). Fontos kiemelni, hogy a reformzsidóság is jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt két évszázadban. Míg a reform kezdetben fokozottan az erkölcsre és a vallásos érzelmekre helyezte a hangsúlyt, és szembefordult a hagyománnyal (az 1810-es évek hamburgi reformközösségében még a szombat vasárnapra történő áthelyezése is felmerült, a környező társadalommal való nagyobb fokú kompatibilitás érdekében), addig a XX. század elejétől kezdődően a hagyományhoz való fokozatos visszatérésnek lehetünk a tanúi. A zsidóság általános társadalmi beilleszkedése következtében a „törjünk ki a gettóból” jelszava értelmét vesztette, viszont a tagok zsidó identitása vált kevésbé egyértelművé. Ennek következtében ismét felértékelődött az egyes zsidó szokások (kóserság, szombat, a héber nyelv liturgiai használata,…) értéke, fontosabbá vált, hogy mindenki találja meg és tartsa azokat a hagyományokat, amelyek révén ő maga a legjobban ki tudja fejezni zsidó identitását. A XX. század során a reformzsidóságban egyre jelentősebbé vált ismételten a halákha, azaz a vallásjogi rendszer, amely a zsidó vallás különleges jellegét adja a kereszténységhez képest, és amely meghatározza a parancsolatok részleteit. Pontosabban szólva, a reformzsidóság az elmúlt száz évben egy saját halákhikus rendszert hozott létre (például rabbik és rabbitanácsok responsumokat, döntvényeket bocsátanak ki) annak alapján, ahogy a reformzsidóság értelmezi a hagyományos halákha működését. E folyamat, valamint a Holocaust közös eredménye az is, hogy az elmúlt ötven évben a reformzsidóságban is teret nyert a zsidóság népként is történő felfogása (szemben a korábbi felfogással, amely szerint „zsidó vallású amerikaiak / franciák / németek / magyarok,… vagyunk”), valamint a cionizmus (nagy kivándorlási hullámok helyett inkább a „szeressük és támogassuk Izrael Államát” értelemben). 

Az amerikai zsidóság negyedik csoportja az ún. rekonstrukcionizmus (reconstructionism). Ez az irányzat a legfiatalabb, a „legamerikaibb”, a „legintellektuálisabb” és a legkisebb létszámú, habár létszámuknál nagyobb hatást fejtenek ki az amerikai zsidóság szellemi életére. E mozgalom tudtommal csak Amerikában létezik. Alapítója, Kaplan, a conservative JTS-ből lépett ki a XX. század első felében, ezért sok helyen úgy jellemzik a rekonstrukcionizmust, hogy az a conservative mozgalom egyik irányzata. Valójában viszont mára talán még a reformoknál is radikálisabb irányzattá vált. Az irányzat a zsidóság intellektuális úton történő megélésére, valamint a demokratikus közösségépítésre helyezi a hangsúlyt. Zsinagógáik valójában inkább közösségi házak, amelyekben közösségi programok, és különböző korosztályoknak szóló tanulási lehetőségek mellett istentiszteletek is vannak. A rabbi feladata az, hogy tudásával segítse a közösséget, hogy az, demokratikus módon vitassa meg, és döntse el, miként is építi fel újra önmagát, önmaga zsidóságát. 

A dél-amerikai, dél-afrikai és ausztrál közösségekre – a helyi különlegességek mellett – nagy hatással van az amerikai minta. Az amerikai zsidósággal kapcsolatban zárásként egy vicc, amely hűen tükrözi a négy irányzat jellegét: 

„Halló,… üdvözlöm! Ön az amerikai zsidó lelkisegélyvonallal beszél. Ahhoz, hogy a megfelelő munkatársunkat kapcsolhassuk önnek, kérjük, adja meg, melyik irányzathoz is tartozik. Amennyiben ön ortodox, kérjük, tárcsázza a 613-t. (Megj.: a 613-as szám a parancsolatok hagyományos számára utal.) Amennyiben ön conservative, tárcsázza az 1-t, mivel egy az I-ten. Amennyiben Ön reform, akkor bármely számot tárcsázhatja. Amennyiben viszont rekonstrukcionista, kérjük, gondolja át, melyik szám is fejezi ki leghívebben az ön zsidó identitását. ” 

Nyugat-Európa 

A Holocaust utáni Nyugat-Európa zsidósága meglehetősen vegyes képet mutat. A vészkorszak talán e terület hagyományos struktúráit szüntette végképp meg. (Bár a kelet-európai zsidóság létszámban sokkal nagyobb vesztességet szenvedett, a jellegzetesen kelet-európai zsidó identitás-formák, irányzatok inkább megmaradtak.) A helyi különbözőségek ellenére, a mai helyzetet az ortodox – hagyománytisztelő – reform – nem vallásos – asszimilált képlettel lehet leírni. 

Nem feladatunk az asszimiláció szociológiájáról, a magukat legfeljebb „zsidó származásúnak” tartókról írni. Hatalmas téma önmagában. A nem vallásos, vagy nem elsősorban a vallást központba helyező identitásformák száma is beláthatatlan: a cionizmus különféle irányzatai, a zsidó tudományokkal foglalkozó, a zsidó kultúra (klezmer-zene, izraeli és jiddis irodalom,…) iránt érdeklődő, a zsidó társasági rendezvények, klubok (esetleg kimondatlanul: párkereső alkalmak) rendszeres látogatója, vagy éppen a zsidónak tartott focicsapatok szurkolója. Mind-mind olyan formák, amelyek a legtöbb európai (és kisebb-nagyobb különbségekkel: az Izraelen kívüli nem európai) országokban is megtalálhatók. 

Európa sok országában a reformzsidóság két irányzatra bomlik: a kissé hagyományosabb „reform” irányzatra, valamint a radikálisabb „liberális” zsidóságra. Összefoglaló elnevezésük: „progresszív zsidóság” (progressive Judaism). Legjelentősebb európai bázisuk az angol zsidóság körében található, szellemi központjuk a londoni Leo Beck College. 

A magyarországi helyzettel ellentétben, a hagyománytisztelő zsidóság a legtöbb nyugat-európai országban nem válik el az ortodoxiától. Ez a konzervatívnak és „konzervadox”-nak nevezett társadalmi réteg elismeri az ortodox rabbi tekintélyét, véleményének igazat ad, habár legtöbb esetben nem ragaszkodik hozzá, és csupán szombaton, a zsinagógában tartja be szigorúan a halákhát, akárcsak az amerikai conservative hívő. Igaz, sokan közülük igyekeznek legalább részben megfelelni a legfontosabb szabályoknak, ki többet, ki kevesebbet tart a kóserságból vagy a szombatból. (Ez gyakran a lehetőségektől is függ: a konzervatív zsidó nem erőlteti meg magát, de ha van rá lehetőség, él vele.) Cserébe az ortodox rabbik szemet hunynak e lazaság felett. A szó nyugat-európai értelmében vett konzervatív zsidó összehasonlítható a két generációval ezelőtti amerikai conservative irányzattal vagy a magyar neológia egykori hagyományosabb vonulatával, viszont egyértelműen idegen tőle a mai amerikai conservative-izmus radikalizmusa (ezért tartom fontosnak az amerikai conservative mozgalom megkülönböztetését helyesírásilag is, a nyugat-európai „konzervatív zsidóságtól”). 

Egymás mellett található, és egy szervezetbe tartozik az a zsinagóga, amely berendezését és tagságát tekintve Magyarországon neológnak számítana, és a szigorúan ortodox zsinagóga. Igaz, Nyugat-Európa legtöbb országában az irányzatok nem radikalizálódtak annyira, mint nálunk: például a halákhát durvábban sértő orgona és vegyes kórus helyett megmaradtak a férfikórusnál, és cserébe az ortodox vonulat tolerálta azon újításokat, amelyek a hagyományosan megszokottól eltértek, és a XIX. század keresztény társadalmába beilleszkedni vágyó zsidó polgárok hasonulásai igényeit és esztétikai ideáljait testesítették meg (építészeti újítások, a rabbi és a kántor öltözete, romantikus kántor-kompozíciók,…). 

Ebből következik, hogy nehezen húzható meg a határ a konzervatív, konzervadox, a modernebb felfogású ortodox, és a „keményebb” ortodox között. Nagyobb közösségekben, ahol a város zsidó lakossága több zsinagógát is üzemeltet, kialakulhatnak árnyalatok, máshol mindenki egy zsinagógába jár. Viszont – leszámítva a progresszív (reform) zsidóság önálló szervezeti rendszerét –, a konzervatívok és az ortodoxia egy országos szervezetbe tömörül. 

Igazán ortodox zsidóság, a helyi rabbik többségét leszámítva, kevés helyen van. A kóser infrastruktúra és egyéb vallási igények arra kényszerítik a modern ortodoxokat, és főleg a chárédieket („ultra-ortodoxokat”), hogy nagyobb közösségekbe tömörüljenek. Nagyobb ortodox központok vannak Anglia néhány városában (Londonban, Manchesterben,…), Párizsban, és a leghíresebb Antwerpenben. Ezen felül Bécs, Marseilles, Strasbourg, Amsterdam, és még néhány további nagyváros rendelkezik számottevő ortodox lakossággal, és – ami ennek feltétele és következménye egyben – kóser infrastruktúrával (rabbik, rabbinikus bíróság, naponta működő zsinagógák, tanintézetek, jótékonysági szervezetek, mikve (rituális fürdő), rituális metsző, kóser boltok, éttermek és szállodák,…). 

Mindezeken felül, a Nyugat-Európa zsidóságáról felvázolt kép nem lenne teljes, ha nem utalnánk arra, hogy rengeteg helyi különbség is van. Létszámban a franciaországi zsidó közösség a legnagyobb, a fél milliót is meghaladó létszám egyre nagyobb részét teszik ki az Észak-Afrikából bevándorolt szfárádi zsidók (Párizsban és Marseilles-ben). Jelentőségüket a hitéletben tovább növeli, hogy a szfárádiak jóval erősebben kötődnek a hagyományhoz, és ezért látványosabban jelen vannak a hitéletben, mint a magas asszimilációs rátával jellemezhető, a vallást sokkal kisebb számban gyakorló askenázi zsidóság. Nyugat-Európa másik nagy zsidó központja Anglia, amelyre talán az a legjellemzőbb, hogy a spektrum minden árnyalata nagyon markánsan és öntudatosan van jelen, a cháréditől a reformig. 

Európa többi országának zsidó populációja egy nagyságrenddel kisebb Anglia és Franciaország zsidó közösségének a létszámánál, legfeljebb néhány tízezerre tehető országonként. Sok helyen élnek Izraelből elvándoroltak, néhány kisebb hitközségben ők tartják a lelket, máshol nem csatlakoznak a helyi zsidó közösséghez. Legendás hírű Antwerpen chárédi („ultra-ortodox”) lakossága (vagy 2000 család, családonként sok gyermekkel), amely a világ gyémánt-kereskedelmének egyik legfontosabb központja. Valamint a hatalmas múltra visszatekintő, de manapság már meglehetősen megfakult Amsterdam-i portugál közösség. (A holland askenáziak szintén különlegesek voltak, bár kevésbé híresek, mint a portugálok. Manapság viszont a holland zsidóság túlnyomó többsége askenázi.) Németország zsidósága az elmúlt évtizedben megháromszorozódott a szovjet utódállamokból történő bevándorlás következtében: sok város zsinagógája újból megtelik ötven év után, de az orosz ajkú új hitközségi tagok csupán nagyon gyenge szálakkal kötődnek a hagyományhoz „a kommunizmus hetven éve” következtében. Bécs zsinagógáiban magyarul az ember éppúgy megérteti magát a budapesti Kazinczy utca „másik végével”, mint ahogy oroszul a grúz és közép-ázsiai zsidókkal. Svájc zsidóságát nem érintette a Holocaust, töretlenül prosperál. Az olasz zsidóságnak ma már csak kis része tartja magát az eredeti olasz rítushoz, amely egyedülálló módon élte túl az évszázadokat, miközben a világ sok helyi közössége, szokása felolvadt vagy az askenázi, vagy a szfárádi zsidóság egységesítő tendenciáiban: mára az olasz zsidóság összetételében is a szfárádi (észak-afrikai) bevándorlók dominálnak, valamint az askenáziak és a lubavicsi hászidok hívei. Végezetül, az Ibériai-félszigetre az 1930-as évektől kezdődően ismét elindult egy kisarányú zsidó bevándorlás, négy és fél évszázaddal a kiűzetés után (Spanyolországból 1492-ben, Portugáliából 1498-ban), de a „történelmi hagyományokkal” ellentétben ez a néhány tucat portugál vagy több száz családból álló spanyol zsidóság jelentős részben askenázi eredetű (például a fasizmus elől menekült európaiak). 

Magyarország 

A magyar viszonyok leírása kapcsán hadd tegyek egy kicsit nagyobb történelmi kitérőt. Talán segíti a jobb megértést a nem magyarországi viszonyok kapcsán is, ahol nem állt módomban mélyebben belemenni a történelmi dimenzióba. 

A magyarországi helyzet meglehetősen különleges volt az elmúlt 200 évben. A történeti Magyarország a XIX. század második felében és a XX. század elején a zsidóság földrajza szempontjából is Kelet- és Nyugat-Európa határán feküdt. 

(A magyar zsidóság több ízben kicserélődött a középkorban, majd a török hódoltság idején szfárádi zsidók telepedtek meg Magyarországon. Utóbbiak a törökök kiűzésével egyidejűleg elhagyták az országot, és így a XVIII. század elején csupán néhány ezer zsidó lakott az ország területén, nagy részük Nyugat-Magyarországon, a burgenlandi ún. „hét községben”. A XVIII. század második felében és a XIX. század első felében indult meg a magyarországi zsidók nagyobb arányú bevándorlása, főleg a cseh-morva vidékek felől Nyugat-Magyarországra, illetve Galícia felől az ország észak-keleti vidékeire). 

Az ország városiasodott, illetve nyugati részeiben nyugati mintájú zsidóság jött létre, amely a XIX. század során nyelvében, életformájában, öltözködésében és kultúrájában egyaránt gyorsan integrálódott a magyar társadalomba. Ebben a körben még az ortodoxia is polgárosodott, legfeljebb több mindent, és tudatosabban őrzött meg a korábbi önmagából. Ezzel szemben, az ország (észak-)keleti része (Szatmár, Bereg, Kárpátalja, Máramaros,…) a kelet-európai típusú, nem polgárosodott – jiddis anyanyelvű – zsidóságnak a legnyugatibb ága. Ezen belül is a chászidizmus meglehetősen erős. Így Magyarországon a zsidóság két európai modellje keveredet. (A spanyol eredetű, szfárádi zsidóság nem volt meghatározó, a Balkánról beszivárgó, kis létszámú közösségek megtalálhatóak voltak Erdély néhány városában, valamint a Délvidéken.) 

Ezen túlmenően, az ortodox-reform dimenzióban is különlegesek voltak a magyarországi viszonyok. A különlegesség oka az a világviszonylatban szinte páratlanul éles szakadás, amely két, illetve három pártra szakította a magyar zsidóságot. Ezek az irányzatok: a neológia, az ortodoxia, illetve e kettő között a status quo ante-irányzat. 

A XIX. század első felében és közepén voltak próbálkozások a valódi reform oldaláról, de ezek sohasem tudtak komolyabb társadalmi bázist megmozgatni. Ami viszont komoly tényezővé nőtt, az az, amit később neológ, vagy kongresszusi zsidóságnak fogunk nevezni. A neológ elnevezés magyar különlegesség, magyar (valamint esetleg szlovák és román) kontextuson kívül, tudtommal, sehol nem használják. Az ortodox – konzervatív – reform tengelyen a konzervatív irányzattal szokták azonosítani, és valóban, az 1840-es évektől kezdve létszámban párhuzamosan nőtt a magyar zsidóság asszimilációjával, integrációjával. 

A tudatos reform ideológiát képviselő kisebb csoportok ellen kemény harcot folytatva, megmaradt a hagyományos alapoknál. De ugyanakkor hangsúlyozta a modernizáció értékeit is. Az integrációt (asszimilációt), a magyar nyelv használatát (a zsinagógai prédikáció nyelveként is) és a magyar identitás erősítését zászlajára tűzve, összeütközésbe került az ortodoxiával, amelynek nagy része egyébként, egy generációval később szintén átáll a magyar nyelvre – igaz, sokkal kevésbé ideológiai, mintsem pragmatikus alapokon. (És amely a magyar nyelvet, a XX. század közepén Amerikába, Izraelbe, Nyugat-Európába kivándorolva, több generáción keresztül meg fogja őrizni. A Kazinczy utcai zsinagógában ugyanakkor a rabbi mind a mai napig jiddisül tartja a beszédét.) 

A tudományosság, a nyugat-európai Wissenschaft des Judentums („zsidóság-tudomány”) mozgalmához csatlakozva, szintén nagyon jelentős szerepet töltött be a neológia életében: az 1870-es években alapított Rabbiképző sok évtizeden keresztül volt a világ egyik legfontosabb judaisztikai központja. A tudományossággal összefüggésben, az ortodoxia és a neológia közti legnagyobb választóvíz az volt (tekintve, hogy sokáig a vidéki neológia életformája kevéssé különbözött a nem chászid ortodoxokétól), hogy a gyermekeiket chéderbe és jesivába, vagy pedig állami elemi iskolába, gimnáziumba, majd pedig egyetemre küldték-e. 

Végezetül, a zsinagógai életbe bevezetett reformok megítélése a legnehezebb kérdés. E reformok egy részét, mint például a nemzeti (magyar) nyelvű prédikációt, toronnyal rendelkező zsinagógaépület építését, vagy a rabbik és kántorok – a protestáns lelkészek viseletét utánzó – talárját, megtaláljuk (a mai napig) Nyugat-Európában is, ahol a kevésbé éles szakadás következtében ezek a jelenségek elfogadhatóak a modernebb ortodox irányzatok számára is. Akárcsak a korábban említett magyarosodási ideológia, valamint a tudományos szemlélet előretörése. Viszont – a különböző társadalmi viszonyok következtében – már ezek az újítások is beleütköztek a magyarországi ortodoxia heves ellenállásába. Más újítások, mint a (vegyes) kórus és az orgona bevezetése, immár komolyabb halákhikus (vallásjogi) problémákat vetnek fel. Ezen jelenségekre a következő magyarázatot ajánlom: az integráció-asszimiláció folyamatának a részeként a polgárosodó zsidóság az esztétikai értékrendjében is hasonult a XIX. század romantikus korízléséhez. Ennek következtében úgy érezte, hogy az istentisztelet külsőségeinek megújítása (kórus, orgona, a rabbi és a kántor öltözete, a zsinagóga belső elrendezésének és külső építészetének a megváltoztatása, stb.) egyszerre közelíti a vallásgyakorlatot az új esztétikai és lelki igényeihez, és ugyanakkor kifejezi velük – önmaga, és a nem-zsidó külvilág számára is – a modern társadalomhoz történő hasonulást. 

Azért nem azonosítanám mindezt a reform-zsidóság ideológiájával, mert mindeközben a neológia amellett érvelt, hogy ezek az újítások összeegyeztethetőek a hagyománnyal – és nem csupán, amint azt a reformok tették, a Biblia szellemével. A neológ rabbik a hagyományos rendszerbe igyekeztek mindezt beleilleszteni (meggyőzőbb, vagy kevésbé meggyőző módon), amelynek az érvényét nem vonták kétségbe (legfeljebb lazábban értelmezték), szemben a reformmal. Igaz, hogy a neológ zsidóság egy részében, főleg a korán polgárosodott rétegben (ezt a réteget és ezt a korszakot képviseli ma is a Dohány utcai zsinagóga és a Rabbiképző zsinagógája), csökkent a vallási törvények iránti fegyelem, de ezt a neológia elvei – a reform-ideológiával ellentétben – nem támogatták. És, mindeközben, a neológ zsidóság nagyobb része, főleg a vidéki zsidóság (valamint a XX. század első évtizedeiben Pestre vándorolt, hagyományosabb neológia, amelyet képviselnek ma is az ún. külső gyűrű zsinagógái: Hegedűs Gyula utca, Hunyadi tér, Bethlen Gábor tér, Nagyfuvaros utca, Páva utca) a mai fogalmaink szerint szinte ortodox életforma szerint élt. 

Az ortodoxia nem osztotta a magyarországi zsidóság másik részének lelkesedését a polgárosodás, a magyarosodás és a modern értékek iránt, hanem éppen hogy idegenkedéssel tekintett minderre. A hagyományos értékeket és a vallási törvényeket egyértelműen sértő fejlemények mellett fellépett azok ellen is, amelyek megítélése önmagában nem lett volna feltétlenül problémás, de összekapcsolódtak az előzőekkel. A gondolatmenet gyakran (esetleg tudat alatt) az volt, hogy az egyik a másikhoz vezet, és mindkettő az asszimilációhoz, tiltsuk hát be mindkettőt. Továbbá, minden ellen lehet érveket találni (akárcsak minden mellett, amint azt a neológia esetében láttuk). 

Kulcskérdésnek tartom az esztétikai értékrendbeli különbségeket. Azokat a (vallás lényegéhez képest) külsőségeket, amelyeket a neológok „szépnek”, mert „modernnek” és „európainak” tartottak, és ezért esetleg eltekintettek apróbb lehetséges ellenvetésektől is, azt az ortodoxia, amely nem vette át a XIX. század ízlésvilágát, idegennek érezte. Ami idegen, az veszélyes, az bálványimádás, ez a Biblia egyik alapvető üzenete. Ezért életbe léptette azokat a régi mechanizmusokat a külső minták átvétele ellen, amelyek a bibliai kor és a késő ókor óta megakadályozták, hogy a zsidó közösség veszélyesen hasonuljon, akárcsak külsőségekben is, a nem-zsidó környezetéhez. 

A későbbi ortodoxia meghatározó szellemi atyja volt a XIX. század első évtizedeiben a pozsonyi Mózes Schreiber, azaz a Chátám Szofer. A hászkálá (a zsidó felvilágosodás) Németországából jött el, és, előre látva az asszimiláció következményeit, heves harcba kezdett a modernitás ellen. Jelszava szerint „az új tórailag tilos”, amely kifejezés eredetileg az új termény fogyasztására vonatkozik – addig, amíg nem mutatnak be belőle áldozatot. Követői, a magyarországi ortodox mozgalom, tehát egy reakció a modern korra, amely sok kérdésben a korábbi, hagyományos zsidóságnál jóval szigorúbb álláspontot foglalt el. (Ld. például a nagymihályi rabbigyűlés határozatait, 1865.) Ez a harcos hozzáállás egyébként leginkább a nyugatabbi, nem-chászid (oberlandisch, askenáz) ortodoxia körében jellemző, amelynek rabbijai a Chátám Szofer pozsonyi tanházának (jesivájának) a növendékei közül kerültek ki legnagyobb számban. A kelet-magyarországi hászid közösségek kezdetben kevésbé involválódtak ezekben a küzdelmekben. 

A neológia és az ortodoxia közötti végleges szakadás az 1868-as országos kongresszuson zajlott le, amelyet Eötvös József oktatásügyi miniszter hívott össze, abban a reményben, hogy az addig széttagolt, helyi zsidó közösségek fölé egy egységes országos szervezetet lehet létrehozni, amely képviseli a frissen emancipált magyarországi zsidóságot az állam felé. De az elképzelések nem váltak be, az egységes szervezet megszületése helyett a kongresszus ortodox képviselőinek egy nagyobbik része látványosan kivonult az ülésről. Az így létrejött szervezet tehát csupán a zsidóság egy részét, az ún. kongresszusi, vagyis neológ hitközségeket egyesítette. 
Néhány évvel később az ortodoxia szintén létrehozta a maga országos szervezetét, a saját elképzelései szerint. 
Végezetül, a helyi hitközségek egy része – főleg az ország keleti felében – nem csatlakozott egyik országos szervezethez sem, ők az átideologizált országos szervezetektől független, korábbi állapot („status quo ante”) fenntartásához ragaszkodtak, ezeket hívjuk status quo- (vagy „stateszku-”) hitközségeknek. Elutasították a harcos ortodoxiát, és ugyanakkor nem azonosultak egyértelműen a neológia nyitottságával sem a modern világ felé. A helyzet meglehetősen paradox: a status quo-irányzathoz tartozó rabbik egy része ortodox családból származva végezte el eredetileg a neológ Rabbiképzőt. Ugyanakkor neológ rabbi-diplomával nem lehetett valaki rabbi a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, amely a pesti „zsidó háromszögnek” (a Dohány a neológia, a Rumbach a status quo és a Kazinczy az ortodoxia szimbólumává vált) a status quo-t szimbolizáló csúcsa, és amely ugyanakkor a Pesti Izraelita Hitközséghez (a neológokhoz) tartozott, mivel nem volt Budapesten status quo hitközség. Kis idő múlva a stateszku-hitközségek is kénytelenek voltak egy országos szervezetben tömörülni, létrehozva a magyar zsidóság harmadik országos szervezetét, ellentétben az Eötvös-i tervekkel. 
Így jött létre az a szomorú helyzet, hogy majdnem minden magyar városban két hitközség működött: egy neológ (Kelet-Magyarországon általában egy status quo) és egy ortodox. 
A status quo, amely létszámban sokkal kisebb volt, mint a másik két csoport, gyakorlatilag megszűnt a Holocaust után, mint országos szervezet. Talán Debrecenben és Pesten (a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában) maradt meg a 60-as, 70-es évekig olyan közösség, amelyet ekként lehetne meghatározni. Az 1950-es évek elején az ortodoxiát és a neológiát egy országos szervezetbe, a MIOK-ba (Magyarországi Izraeliták Országos Képviselete) kényszeríttették, az ortodoxia ennek lett egy „autonóm” taghitközsége. 
Habár a Holocaust hatalmas pusztítást végzett, igaz, csökkent létszámban, és a falusi zsidóság betelepülésének köszönhetően, de a háború után a legtöbb közepes méretű magyar városban újraindult valamiféle zsidó élet, rendszeres istentiszteletekkel, kóser infrastruktúrával, kulturális eseményekkel. A negyvenes évek végén, és 1956-ot követően viszont nagyon sokan elhagyták az országot azok közül, akik számára fontos volt a zsidóság megélésének valamilyen formája (cionisták, ortodoxok, hagyományhoz erősen ragaszkodó neológok,…). Míg a Holocaust minden réteget egyformán sújtott, addig a kivándorlás egyfajta kontraszelekciót jelentett a magyarországi hitélet szempontjából. 
Ehhez hozzájárult az urbanizáció, valamint a generációváltás a Kádár-rendszerben: az idősebb korosztályok kihalása, és a potenciális utánpótlás elfordulása a vallástól. E tényezők együttes hatásának a következtében a hatvanas évekre a legtöbb közepes városban megszűnt a rendszeres zsidó élet, és ezeken a helyeken talán éppen a nyolcvanas-kilencvenes években hunyt el az egykori hitközség utolsó tagja. A nagyobb városok közül (Pécs, Szeged, Miskolc,…), amelyek egy nagyobb régió zsidóságát magukba szippantották a hatvanas években (Pécs például Bonyhádot, Baját; Szeged Makót vagy Hódmezővásárhelyt; Debrecen a kelet-magyarországi régiót), a hetvenes-nyolcvanas évekig még több helyen volt naponta istentisztelet. Budapesten is több zsinagóga működött a hatvanas-hetvenes években, mint manapság. Paradox módon, a zsinagógába járó emberek számát és a vidéki infrastruktúrát tekintve jobbak voltak a hitéleti viszonyok a Rákosi-érában, mint a kádári enyhülés, és főleg, mint a rendszerváltást követő korszakban. 
Manapság Budapesten közel húsz zsinagóga működik, ennek harmadában-negyedében van naponta, vagy hetente többször istentisztelet. A többségben csak szombaton van ima, jó néhány helyen még akkor is gondot okoz a szükséges tíz felnőtt férfi összegyűjtése. A sokszor tízezer (egyes becslések szerint a százezret is jóval meghaladó) magyarországi zsidóságnak csupán kis töredéke jár legalább hetente egyszer zsinagógába, és talán 10-20 % közé lehetne tenni azok számát, akik legalább évente egyszer megfordulnak istentiszteleten. (Többségük a zsidó Újév – Ros hasana – vagy az Engesztelő Nap – Jom Kippur – alkalmával.) A legtöbben vagy semmilyen formában, vagy nem vallási keretek között élik meg a zsidóságukat. 
Az ortodox hitközség jóval kisebb, mint a neológ, ezt az irányzatot fokozottan sújtotta az elvándorlás és a generációváltás. Az itt tanuló vagy dolgozó izraelieken és külföldi vendégeken kívül csupán tucatnyi család, sok egyedülálló idős ember, valamint frissen megtért fiatalok alkotják. A pesti zsinagógáknak körülbelül az egynegyede tartozik az ortodoxiához. A chászid irányzatok közül néhány megtalálható a Kazinczy utcai nagyzsinagógában (szatmáriak, belzi, stb.), amely a leginkább chárédi jellegű, és amely nagyon erősen ragaszkodik a régi magyar ortodox hagyományokhoz. A Chábád-lubavics a szervezetileg a neológ hitközséghez tartozó Vasvári Pál utcában van jelen, és folytat oktató-térítő tevékenységet (kizárólag zsidók körében). A Dessewffy utcai templomot a nem-chászid vagy nem-chárédi ortodoxia jellemzi, sok (vallásos cionista) izraeli is megfordul itt. Az ortodox hitközséghez tartozik még a modern ortodox irányultságú Visegrádi utcai zsinagóga, a szefárd (chászid) rítusú Teleki téri zsinagóga, valamint az Alma utcai szeretetotthon. 
Ami a vidéket illeti, Debrecen, amely Kelet-Magyarország és Kárpátalja ortodox zsidóságának a maradékát jelentős részben magába vonzotta, az egyedüli hely, ahol naponta van istentisztelet, és „ortodox jellegű” kóser infrastruktúra. Pécsett és Szegeden működik rabbi. Ezeken felül Miskolcon található még komolyabb zsidóság, valamint Veszprém, Kaposvár, Győr, Nagykanizsa, Nyíregyháza és a közép-magyarországi régió néhány városa (Kecskemét, Kiskunhalas, Nagykőrös, Szolnok) az, ahol valamiféle rendszeres zsidó élet nyomai fellelhetőek. Az utóbbi években komoly fellendülés tapasztalható Vácott, Székesfehérváron, Szombathelyen, és még néhány további városban. (Ha valakit kihagytam, elnézést kérek, és kérem, szóljon nekem!) Létezik (legalább papíron) hitközség Baján, Balassagyarmaton, Békéscsabán, Hódmezővásárhelyen, Karcagon, Keszthelyen, Mosonmagyaróváron, Pápán, Salgótarjánban, Szekszárdon és Zalaegerszegen, habár legtöbbjük csupán néhány idősebb vagy középkorú tagból, egy, zsinagógaként nagyon ritkán használt hitközségi épületből (általában az egykori zsinagóga valamely melléképülete), valamint egy többé-kevésbé rendben tartott temetőből áll. A vidéki zsinagógaépületeket (ha nem semmisültek meg), rosszabb esetben hagyták teljesen lepusztulni, vagy bútorraktárként funkcionálnak, jobb esetben könyvtárként vagy hangversenyteremként hasznosítja őket a város. 
A mai magyarországi zsidó hitéletről szóló kép nem lenne teljes, ha nem említeném még meg, hogy Szim Sálom néven reform-zsidó közösség alakult az 1990-es évek első felében. Magyarországi hagyományok híján, amerikai és brit mintára működnek, a világ Progresszív Zsidóságának hazai ágát alkotják. Vezetője a londoni Leo Beck College-ban rabbi-diplomát szerzett Kelemen Kata, az egyetlen magyarországi női rabbi. (A többi irányzat nem ismeri el őt rabbinak éppúgy, amint az ortodoxia sem ismeri el a neológ rabbikat.) Taghitközségként történő felvételi kérelmüket elutasította a MAZSIHISZ (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége), így csupán egyesületként, és nem egyházként működnek. 

Összefoglalás 

Amint befejeztem ezen dolgozat írását, rá kellett döbbennem, hogy lehetetlen feladatra vállalkoztam. Az említett három dimenzió – a földrajzi, a hagyományhoz való viszonybeli és az ideológiai – nem bizonyult elegendőnek. Miközben meghaladtam minden lehetséges keretet, amelyet az internetes műfaj megenged, alig teljesítettem valamit is. A kitűzött cél, a világ mai zsidóságában fellelhető legfontosabb irányzatoknak a felületes bemutatása lehetetlen anélkül, hogy történelmi és szociológiai dimenziókba ne mélyednénk el. Leginkább azért, mert a zsidóság nem csupán vallás, és nem közelíthető meg kizárólag vallásként. 

Továbbá, a feladat azért is lehetetlen, mert mindenekelőtt meg kell érteni azt, hogy a zsidó vallás egyéb okokból is másképpen „vallás”, mint azt a nyugati civilizációban felnőtt ember képzelné. Hiába tűnik a zsidóság a kereszténységhez legközelebbi vallásnak – a kialakulásuk folytán is. Hiába ez a legismertebb nem-keresztény vallás a nyugati ember számára – a hosszú történelmi együttélésből adódóan. Már a „vallás” fogalma más a két vallás esetén, amint arra a bevezetőben is utaltam. 

A zsidóságban a vallás fogalma az etnikai dimenzión túl (az „egy nép – egy vallás” képletre utalok itt) is összekapcsolódik társadalmi dimenziókkal. A zsidó vallás nem csupán az egyénről szól, aki megfelel vagy nem felel meg a vallás által felállított kritériumoknak (hiszi azt hogy,…; megcselekszi azt, hogy,..; és ettől függ az „üdvözülése”, azaz „zsidóul”: az, hogy része lesz-e az eljövendő világban). És nem is csupán egy népről szól. Hanem az adott város, ország, régió zsidó közösségéről is, amelybe az egyén beleágyazódik, amelynek részeként lesz ő zsidó, és amelyek együttese alkotja a zsidó népet. A kulcs az egyén és a nép között elhelyezkedő, köztes szint – amelyről szólt a jelen dolgozat egésze. 

Így például az a személy, aki a keresztény felfogás szerint képmutató (vallásosnak teteti magát, de lelkében nem hívő), és mint ilyen, elitélendő, az a zsidó kontextusban még a közösség fontos, konstruktív tagja lehet azáltal, hogy részt vesz a hitéletben. (Habár a modern társadalomban valószínűtlen, hogy valaki hosszú ideig betartsa a nehéz parancsolatokat, a vallás alapaxiómáinak az elfogadása nélkül.) A hitelvek elfogadása vagy el nem fogadása mindenkinek a magánügye addig, amíg nincs romboló hatással a közösségre. És megfordítva, az a „hívő, de vallását nem gyakorló”, akit a modern nyugati vallásos értékrend pozitívként mutat be, és szembeállítja a képmutató, „vallásos, de nem hívővel”, az zsidó kontextusban a közösségre destruktív hatással van. Arról nem is beszélve, hogy a zsidó vallás fogalmi rendszerének mond ellent: miben hisz ez a személy, ha nem abban, hogy I-ten ezeket és ezeket a parancsolatokat adta nekünk, amiket be kell tartanunk? 

Ez csupán példa arra, hogy amikor zsidó vallásról, és így például zsidó irányzatokról akarunk írni, előbb teljesen természetesnek vett fogalmakat kell újratanulni. Például: mit jelent az, hogy „vallás”, „hit”, „ima”, „parancsolat”, „I-ten” és „egyistenhit”, „messiás” és „megváltás”? Ehhez évek és könyvtárak kellenek, nem elég egy ilyen tanulmány. 

Annak, aki végigolvasta ezt az írásművet, meglepő lehet, hogy irányzatok kapcsán csupán nagyon ritkán tettem említést ideológiai és teológiai különbségekről, annál inkább említettem a vallásos élet intenzitását, a törvények betartását és a közösségek szerveződését. Ennek egyik oka tehát az, hogy a zsidóság megélésének a legfontosabb szintje mindig is a közösség volt, és nem az egyén vagy a nép. Ezért a közösséget, és az egyénnek a közösséget érintő aspektusait kell tárgyalni, nem (csupán) az egyén „belső” aspektusait. 

A másik ok még meglepőbb: zsidó kontextusban egyszerűen nem beszélhetünk rendszeres teológiáról vagy dogmatikáról. A rabbik túlnyomó többsége nem gondolkozott ezekben a kategóriákban, más műfajokban alkotott. Egyéb műfajokban írt műveikből kell tehát kihámozni a gondolataikat bizonyos dogmatikai vagy teológiai kérdésekről; és ez nagyon megnehezíti, nem csupán a külső szemlélő analizáló munkáját, hanem a különböző irányzatok közt elhelyezkedni óhajtó zsidó önmeghatározását is – ami viszont újabb lapátnyi nehézséget rak a mi vállunkra. 

Így a legtöbb esetben nem lehet rámutatni bizonyos fundamentális teológiai különbségekre az irányzatok közt. Rá lehet mutatni bizonyos fogalmak értelmezését érintő különbségekre, vagy bizonyos témákkal és művekkel való foglalkozás intenzitásában megnyilvánuló különbségekre. Időnként megpróbálkoztam ezzel, mint például a cionizmus kapcsán, de gyakran nagyon nehéz, ha az adott fogalom körülírása önmagában egy könyvet igényelne (például a chászidizmus misztikus gyökerei kapcsán, vagy annak kapcsán, hogy melyik csoport milyen irodalmat tanul elsősorban). Rá lehet mutatni szokásbeli és liturgiai különbségekre – ezekre néha szintén utaltam, de a zsidó szokások és vallásjog alapos ismerete szükséges ezek pontosabb kidolgozásához, a finomságok megértéséhez. És rá lehet mutatni történelmi és szociológia különbségekre – ezzel próbálkoztam leginkább (talán mert magam ehhez értek a legkevésbé). 

Az olvasó döntse el, mennyire sikerült. Minden kritikát és észrevételt örömmel fogadok. 

Bíró Tamás 

vége

Jobbik és az ÁSZ büntetés

Újabb botrány. Az ÁSZ - Állami Számvevőszék - egy alapos vizsgálat után úgy határozott, hogy a Jobbikot összesen 660 millió forint büntetésben részesíti. Az ok, hogy nem megengedett kampányfinanszírozást fogadott el - ami alapból ezer sebből vérzik - a Simicskához köthető médiabirodalomtól. Természetesen lehet ezen felháborodni, lehet ez ellen tiltakozni, de a törvény mindenkire vonatkozik, hogy egy klasszikust idézzek, még akkor is, ha ez kicsit megalapozatlanul igazságtalan.

A történet ott sántít, hogy mit is takar a tiltott kampányfinanszírozás, ugye az ok az, hogy a kormányellenes plakátkampányához a Jobbik piaci - és itt a hangsúly - áron alul, gyakorlatilag fillérekért és nevetséges összegekért jutott hozzá hirdetőtáblákhoz. Ha viszont valamit piaci áron értékesítenek, akkor, hogyan lehet áron alul értékesíteni? A tulajdonos joga eladni a tulajdonát annyiért, amennyiért akarja, ezért max vagyonosodási illetéket - mármint a különbözetre - szabhat ki az illetékes hatóság, de semmiképpen nem az ÁSZ. A tiltott kampányfinanszírozás nem ezt jelenti, főleg nem akkor, amikor ugyanilyen "trükkel" jutott olcsó táblákhoz a Fidesz is korábban, persze akkor ez senkit nem zavart.

Ez persze nagy csapás, egy nagy átok a párt számára, hiszen melyik párt számára ne lenne az, főleg a választások előtt így pár hónappal, de egyszerre áldás is, amitől az összes ellenzéki pártot elfogja a sárga irigység. De nézzük kicsit részleteibe a történetet egyes szereplőkre lebontva.

Kezdjük, ott, hogy a Jobbiknak lehetne sokkal több esze annál, hogy lepaktál Simicskával. Én még jól emlékszem arra, amikor néhány évvel ezelőtt, minden második Jobbikhoz köthető cikk azzal indított, hogy Simicska vagy Közgép és korrupció, valamint, hogy minden egyes közpénzért, ami mögött sumákság van, azért keményen el fog számoltatni a Jobbik, ha egyszer hatalomra kerül. Mind a mai napig tisztában vannak vele, hogy Simicska nem becsületes munkával építette fel üzleti birodalmát és lett az ország egyik milliárdosa. Ezek után ki az a hülye, aki nem üti le ezt a magas labdát? A Jobbik maga kínálta a lehetőséget.

Simicska az az ember, akit végképp nem értek a történetben. Ő már így is hatalmasat bukott a történteken, igaz a Fidesz is, azzal hogy együttműködött vele, de ettől függetlenül, ha 2014 után kussba marad és felhagy a kormány szekálásával, akkor gyakorlatilag senki nem foglalkozna vele és a vállalkozásaiból szépen eléldegélhetne úgy, hogy a közvélemény elfeledné és soha egy kormány sem vonná felelősségre, de ő nem így tett és inkább az értelmetlen harcot választja. A történet szépséghibája ott van az ő részéről, hogyha a kormányt telibe leleplezné, akkor ezzel magát is szépen bebuktatná, és elsők között neki kellene börtönbe vonulnia, de persze ennyire tudjuk nem hülye. Viszont az egykori zászlóshajója a Hír TV gyakorlatilag korábbi önmaga pöcegödre lett a műsorai a korábbi műsorvezetők nélkül unalmasak, színvonaltalanok és nézhetetlenek lettek, persze Lajosunkat ez sem zavarja, hiszen van miből mindezt fenntartani, de ez legyen az ő problémája.

Persze tegyük hozzá azonnal, hogy a kormánynak sem kellene ilyen pitiáner eszközökhöz folyamodnia, hogy gyengítsék a politikai ellenfeleik esélyeit a közelgő választásokon, mert ugyebár erről sem szabad megfeledkezni. Tudom ők azt mondják, hogy ehhez semmi közük, de azért ezt a többség nem fogja elhinni nekik. Ha egy pártnak pár hónappal a választások előtt, akkora az előnye az ellenfeleivel szemben, mint a Fidesznek nem kell semmiféle becstelen eszközhöz folyamodnia, hogy győztesen kerüljön ki a politikai küzdelemből. Ugye jelen állás szerint a Fidesz szinórban a harmadik választást fogja megnyerni és 2006 óta toronymagasan vezeti a közvéleménykutatásokat és azóta minden jelentősebb választáson fényes győzelmet arat nagyon minimális veszteségekkel. Áprilisban is úgy néz ki, hogy meglesz a kétharmad, de ha az nem is a többség így is biztosítva van, miközben a baloldali pártok elsüllyednek abban a mocsokban, amit maguk idéztek elő. Summa summarum a Fidesznek, most nagyvonalúnak kellene lenni és ezt kellene kommunikálni az ellenfelei irányába is.

Visszatérve a Jobbikhoz ettől függetlenül a történteteket fel lehet fogni egy áldásként is, hiszen miközben a baloldali mikropártok azon marakodnak, hogy ki melyik körzetben indítson jelölteket, addig a Jobbik - aki el is mer indulni mindenféle zavaros hátterű szövetséges nélkül is a választásokon - a puszta létért folytat gyakorlatilag élet-halál harcot. A választók azt fogják látni, hogy a Jobbik az igazi ellenzéki párt, amelyik szembeszállt a kormánnyal, a baloldal pedig nem több szalonellenzéknél, akiknek csak a jól fizető tisztség a fontos és nem pedig az ország érdeke, miközben magukat mindenféle "forradalmárnak" próbálják meg bemutatni, csak éppen nem ez történik.

Persze tegyük hozzá, hogy most a baloldali pártok is levizsgázhatnak demokráciából, ugyanis ha van eszük, akkor a Jobbik mellé állnak és együtt tiltakoznak a kormány ellen, ezzel is némi politikai népszerűségre szert téve, vagy a Jobbik ellen lesznek és ezzel azt az elméletet erősítik meg a választókban, hogy a baloldal valójában együttműködik a kormánnyal és nem érdeklik az emberek sorsa.

Most minden azon áll vagy bukik, hogy a Jobbik vezetése hogyan kommunikálja a történteket és kihasználva a lehetőséget mekkora politikai tőkét képes kovácsolni a történtekből, ha ügyes, akkor áprilisban nagyot ugorhat előre a párt, ha viszont szokásához híven elbénázza, akkor az egész ügy szépen el fog felejtődni és a választások után a Fidesz szépen kiveri az utolsó filléreket is a Jobbikból.