2020. április 27., hétfő

Etnikai polgárháború Erdélyben 1848-1849-ben

Etnikai polgárháború Erdélyben 1848-1849-ben
írta: Hermann Róbert

(szerkesztette: Laszák Ildikó)


A balázsfalvi gyűlések

Erdélyben a társadalmi szerkezet részben lefedte az etnikai struktúrát. Az óriási paraszti tömegek nagy része román nemzetiségű volt, a nemesség többsége pedig magyar. Az erdélyi román nemzetiség 1848. május 15-17-i balázsfalvi gyűlésén elfogadott határozatát egyfajta anakronisztikus kettősség jellemezte. A dokumentum ugyanis az áprilisi törvényeknél jóval radikálisabb jobbágyfelszabadítást követelt, ugyanakkor kifejezte az igényt, hogy a románokat – a magyarok, székelyek és szászok mellett – ismerjék el negyedik nemzetnek. A gyűlés vezérszónoka, Simion Barnutiu is kifejtette, hogy nincs értelme a magyarokkal történő összefogásnak, mert a magyar szabadság asztalán "minden falat mérgezett".

A május 29. és július 18. között ülésező erdélyi országgyűlés azonban arra hivatkozva, hogy az unió megszületésével eltűnnek a feudális értelemben vett nemzetek és Erdély népei egyaránt részesülnek a polgári szabadságjogok áldásaiban, elutasította a követelést. A nyár folyamán összeült magyar népképviseleti országgyűlés unió-bizottsága pedig hiába dolgozta ki a román nemzetiségi igényeket is figyelembe véve törvényjavaslatait, ezek tárgyalására nem került időben sor. Mindez lehetővé tette, hogy az erdélyi románok körében egyre inkább a magyarellenes irányzat kerekedjen felül. Az erdélyi román parasztság – akárcsak más nemzetiségű társai – elégedetlen volt a jobbágyfelszabadítás módjával. Mivel azonban a mozgalmait letörő katonaság nagyobbrészt magyar volt, a hatalom és a nép közötti összecsapás egyben nemzetiségi konfliktusként is jelentkezett. Karl Urban alezredes, a naszódi román határőrezred parancsnoka és az erdélyi főhadparancsnokság mindent megtett annak érdekében, hogy a román parasztság a cs. kir. hatalomtól remélje kívánságainak teljesülését.

Noha a szerb és a román mozgalom fegyveres erejét elsősorban a határőrök adták, a magyarok és más nemzetiségűek elleni kegyetlenkedések többnyire nem az ő számlájukat terhelték. Erdélyben a többnyire önjelölt népvezérek és cs. kir tisztek által vezetett román népfelkelők dúlták végig azokat a területeket, amelyeken a magyarság szórványban vagy kisebbségben élt.

A szeptember 16. és 28. között összeülő második balázsfalvi román gyűlés elhatározta a román lakosság felfegyverzését és mozgósítását. Megkezdődött az erdélyi román parasztság és határőrség fegyveres lázadása. Október 16-án Puchner Antal altábornagy, erdélyi főhadparancsnok kihirdette az ostromállapotot Erdély területén. Ez a rendelet elvileg véget vethetett volna a román felkelésnek, ám Puchner meglehetősen egyoldalúan értelmezte a döntést: mindenütt lefegyvereztette a magyar nemzetőrséget, de nem korlátozta a románok működését. A felkelők azonban nem elégedtek meg ezzel, hanem szabályos irtóhadjáratba kezdtek. Puchner mentségére szól, hogy miután nem volt elegendő reguláris ereje, kezdetben a román felkelők felhasználásával akarta megfélemlíteni a magyarokat. Ám a románok katonai akcióikban már túlmentek a cél által még „igazolható” kíméletlenségen. (Emellett a hadjáratok komoly csapást mértek az erdélyi bányavidékre, az ott található kincstári javakra, márpedig ezekre a cs. kir. hadvezetésnek és kormányzatnak is szüksége volt.)

Tömegmészárlás Zalatnán

Az egyik legnagyobb visszhangot keltő akció Zalatna elpusztítása volt. Az alsó-fehér vármegyei bányaváros kincstári központ volt. Magyarok, németek és románok egyaránt lakták. A városban 200 fős nemzetőrség szolgált, amelyben minden etnikum képviseltette magát. Október közepén már érezhető volt a nyugtalanság a város környéki falvakban. A román lakosság a magyarok támadásaitól tartott és táborokba települt. A magyar nemzetőrség Nagyenyeden gyülekezett. Október 18-án a román felkelők megtámadták Kisenyedet, s az ottani magyarok nagy részét lemészárolták. A Zalatnára érkező utazók egy részét a környéken őrködő románok megtámadták, kirabolták és megverték. Ezután Nemegyei János bányatanácsos, helybéli nemzetőrparancsnok követeket küldött a román papokhoz. Azt kérte tőlük, jöjjenek a városba és simítsák el a konfliktusokat. A környékbeli románok elégedetlenségét többek között Petru Dobra zalatnai román ügyvéd, kincstári írnok szította. Beutazta a falvakat, s a fenyegető veszélyre hivatkozva felszólította a lakosságot, hogy mielőbb fegyverezzék le a zalatnai magyar nemzetőrséget.

Október 23-án reggel többezres román tömeg vette körül Zalatnát. Dobra a város előtt rendeletet kapott Avram Iancutól, a román fölkelők egyik parancsnokától, hogy várjon a zalatnaiak lefegyverzésével. Dobra azonban félretette az utasítást. A felkelők azt követelték Nemegyeitől, hogy a magyar zászlókat vonják be, a magyar nemzetőrség tegye le fegyvereit, és szolgáltassa be azokat a gyulafehérvári cs. kir. várparancsnokságnak. Nemegyei először ellenezte majd elfogadta a feltételeket. A zalatnai román lakosság is népgyűlést tartott, és elhatározta, hogy a magyar lakossággal közösen védi meg Zalatnát a környékbeli románoktól.

Alighogy az egyezmény megszületett, a felkelők mindenfelől benyomultak a városba. Szándékukról árulkodtak a fegyvereik csúcsára tűzött szalmatekercsek. A bányapénztár előtt összegyűlt magyar nemzetőrség még mindig fegyverben állt. A felkelők ordítoztak: „Üssetek agyon mindenkit, ki kék színű ruhába van öltözködve; le a fegyverekkel; estére véreteket isszuk.” Csakhamar tűz támadt a városban, a felkelők pedig megrohanták a nemzetőrséget. Nemegyei erre lövetett, mire a felkelők hanyatt-homlok futni kezdtek. Nemegyei hamar átlátta, hogy ilyen kis erővel nem sokáig tarthatja magát, ezért igyekezett összegyűjteni a magyar és német lakosságot, s megindult velük Gyulafehérvár felé. Petrosánnál azonban egy hegyszorosban a felkelők eltorlaszolták az utat. A nemzetőrség kénytelen volt letenni a fegyvert. A románok megígérték, hogy bántatlanul elvezetik a menekülteket Gyulafehérvárra. Az éj folyamán az Ompoly vize melletti preszákai mezőre kísérték őket, s megparancsolták nekik, hogy feküdjenek le. A védtelen embereket előbb levetkőztették, kifosztották, majd Dobra parancsára felsorakoztatták. Alighogy ez megtörtént, minden oldalról rájuk támadtak, és lemészárolták őket. Mire eljött a hajnal, 645 zalatnai teteme borította a preszákai mezőt.1

Átmeneti konszolidáció

Zalatna és lakóinak pusztulása nem volt példa nélküli. Október közepétől november közepéig tucatnyi magyar település jutott hasonló sorsra. Puchner –éppen az erdélyi bányavidéken történtek miatt – novembertől igyekezett „szakszerűbbé” tenni a románok hadviselését, és a felkelők vezetésére kirendelt román cs. kir. tisztek révén visszatartani őket az atrocitásoktól. Ez a magyarázata annak, hogy 1848. november közepétől 1849 januárjáig „csupán” egyes személyek, nem pedig nagyobb községek elleni támadásokról szólnak a krónikák. Emellett a cs. kir. hadsereg egységei november végére csaknem az egész fejedelemséget kezükre kerítették, így saját szövetségeseiket is vissza tudták tartani a közrendet és főleg az állami vagyont veszélyeztető cselekedetektől.

Axente-Sever pusztításai

1849 januárjára ismét megváltozott a helyzet. A Bem tábornok vezette magyar sereg csaknem egész Észak-Erdélyt megtisztította. Bem szakított azzal a korábbi magyar stratégiával, hogy minden egyes pontot megszálljon. Fő céljának az Urban ezredes vezette reguláris erők kiűzését tekintette és nemigen törődött a román felkelőkkel. Urban legyőzése után a Székelyfölddel akarta helyreállítani az összeköttetést, ezért a biztosító csapatokat csak Tordáig tolta előre.

A Tordától kb. 30 kilométerre lévő Nagyenyedet még november 8-án ürítette ki a magyar haderő. A bevonuló cs. kir. csapatoknak köszönhetően a várost a velük érkező románok nem rabolták ki teljesen. Gyilkosság nem fordult elő. Január 1-jén azonban kivonult a cs. kir. helyőrség. A városban Simeon Prodan Probu román prefekt vette át az uralmat. A nagyenyediek nem sokkal ezután küldöttséget küldtek Czetz János alezredeshez, a tordai magyar helyőrség parancsnokához, s kérték, küldjön csapatokat városba. Czetz azonban Bemtől kapott utasítására hivatkozva megtagadta a kérés teljesítését. A küldöttek ezután Beöthy Ödön erdélyi teljhatalmú országos biztoshoz fordultak, de ő is hasonlóan válaszolt. Igaz, csak január 9-én – egy nappal a város pusztulása után.

Január 7-én este ugyanis egy több ezres román felkelő tábor érkezett Csombordra. A parancsnok, Ioan Axente-Sever prefekt elhatározta, hogy elpusztítja a várost. Szándékát azzal indokolta, hogy parancsot kapott a nagyszebeni főhadparancsnokságtól. E parancs szerint félő, hogy az észak-erdélyi magyar csapatok Gyulafehérvár ellen fordulnak, ebben pedig Enyed lehet egyik támpontjuk. Axente tehát előbb beüzent Nagyenyedre, hogy egységeit nem a városban fogja elszállásolni, majd január 8-án éjszaka rajtaütött a védtelen városon. Mintegy 8-9000 embere feldúlta a várost. A helyiek közül körülbelül 800 embert válogatott kegyetlenségek közepette legyilkolt. A Mihálcfalván állomásozó 2000 főnyi cs. kir. különítmény tétlenül nézte mindezt. Nagyenyed elpusztítását újabb irtóhadjárat követte. Néhány nap leforgása alatt a román felkelők Hariban, Nagylakon, Borosbenedeken és Járán ismét több száz magyart gyilkoltak meg. A vérengzéseknek csak a magyar csapatok dél-erdélyi előnyomulása vetett véget.2

Katasztrófa Abrudbányán

1849 tavaszán, az erdélyi magyar győzelmek után komoly esély mutatkozott a magyar-román megbékélésre. A magyar nemzetgyűlés román nemzetiségű képviselői a magyar sikerekből azt a következtetést vonták le, hogy a románoknak meg kell egyezniük a magyarokkal, mert különben teljes vereséget szenvedhetnek. Egyikük, Ioan Drágos érintkezésbe lépett Avram Iancuval, a felkelők vezetőjével. A tárgyalások jól haladtak. Drágos arra kérte Kossuthot, hogy a megegyezés érdekében rendeljen el fegyverszünetet. Kossuth azonban erre nem volt hajlandó. Drágos ennek ellenére visszatért Abrudbányára, a tárgyalások színhelyére. Már-már úgy látszott, megszületik a történelminek mondható megegyezés, amikor közbeszólt a véletlen.

A magyar-román tárgyalásokról Kossuth nem értesítette Bem tábornokot. Bem éppen ezekben a napokban utasította Csutak Kálmán alezredest, a zarándi magyar dandár parancsnokát, hogy szállja meg Abrudbányát és a románok más támaszpontjait. Csutak a tárgyalások sikere érdekében negligálta a parancsot. Annál is inkább megtehette, mert a hadügyminisztérium arra utasította, hogy ne kezdjen támadó hadműveletekbe. Bem haragra gyúlva, elrendelte Csutak leváltását. Bánffy János ezredes, Bem megbízottja ezután Hatvani Imrét, a zarándi dandár egyik szabadcsapatának vezérét nevezte ki parancsnokká. Hatvaninak nemcsak katonai képzettsége, de még rangja sem volt. Volt viszont négy folyamatban lévő hadbírósági ügye. Úgy érezte tehát, hogy sikert kell produkálnia. Ezért nem törődve Drágos könyörgésével, május 6-án megindította csapatait Abrudbánya felé. Hatvani közeledésének hírére a tárgyaló román vezérek többsége elhagyta a várost. Az ottmaradottakat viszont Hatvani fogatta el. Május 7-én aztán a románok támadásba lendültek. Hatvani csapatai hősiesen védekeztek, de május 9-éről 10-ére virradó éjjel kénytelenek voltak kiüríteni a várost. A visszavonuló sereg viszonylag kis veszteségekkel megúszta a kalandot, de a polgári lakosokat tucatjával mészárolták le Iancu lándzsásai. Hatvani azonban nem nyugodott bele a kudarcba. Május 16-án ismét bevonult Abrudbányára, anélkül, hogy erről az akciójáról bármelyik környékbeli magyar parancsnokot értesítette volna. Ezúttal sem járt jobban. Május 19-én kénytelen volt visszavonulni, ám újabb hátrálása során serege tekintélyes része is odaveszett, Abrudbánya pedig a lángok martalékává lett. A felkelés elnyomására indított havasi hadjárat kudarccal végződött, a románok pedig az orosz intervenció előestéjén az erdélyi magyar haderő jelentős részét lekötötték.3

Zalatna, Nagyenyed és Abrudbánya esetében három, különböző motivációjú akcióról volt szó. Zalatna pusztulása egy összehangolt megfélemlítő hadjárat részét képezte. 1848. október-novemberében magyar települések többségének elpusztítása hasonló forgatókönyv szerint zajlott le. A felkelők előbb fenyegetésekkel, ígéretekkel fegyverletételre bírták a lakosokat, majd legyilkolták őket. Nagyenyed elpusztítását a felperzselt föld taktikájának alkalmazása magyarázza. Az ez idő tájt elpusztított magyarok semmiféle fegyveres erővel nem rendelkeztek, legyilkolásukat tehát nem magyarázhatták „biztonsági” szempontok. Abrudbánya pusztulása pedig egy magyar szabadcsapatvezér meggondolatlan akciójának következménye volt, amelyet szerencsétlen véletlenek sorozata tett lehetővé.

Ha a mészárlások területi eloszlását nézzük, azt látjuk, hogy a legsúlyosabb atrocitásokra Zaránd, Alsó-Fehér, Torda és Hunyad megye területén, illetve Aranyosszéken került sor. Azokon a területeken tehát, ahol a magyarság szórványban élt. De egyes és csoportos gyilkosságokra sor került Küküllő, Felső-Fehér, Belső-Szolnok és Doboka megyében, valamint Brassó vidékén is.4

Veszteségek, áldozatok

A cs. kir. kormányzat 1850-ben közzétette a magyar forradalmi kabinet által az Erdély nélküli Magyarország területén haditörvényszéki vagy rögtönítélő bírósági ítélettel, illetve ítélet nélkül kivégzettek névsorát. A lista, amely 467 nevet tartalmaz, nem teljes és pontatlan. Nyilvánvaló célja az áldozatok számának szaporítása volt. A jegyzékben nem tettek különbséget az 1848 szeptembere előtt és után kivégzettek között. Szerepelnek benne köztörvényesek, olyanok, akiket nem a magyarok, hanem a románok öltek meg, valamint olyanok is, akiket egyes fellázadt községek elfoglalása közben öltek meg a bevonuló csapatok.5

Az erdélyi polgárháború áldozatairól nincsenek pontos adataink. 1849. december 30-án az erdélyi román fölkelők vezetői közös kérvényt fogalmaztak, amelyben kártérítést kértek a románság káraiért. A bevezető előre jelezte, hogy csupán előzetes kártérítési igényről van szó, mert „nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy pontos jegyzékét közölhetnők a lefolyt polgárháborúban megölt románoknak, valamint az elpusztított vagy felégetett helységeknek.” A kérvény szerint a magyarok agyonlőttek vagy felakasztottak négy kerületi prefektust, tíz tribunt, és legalább 100 centuriót és decuriót. Az agyonlőtt vagy felkoncolt papok közül a kérvény 47-et említ, köztük hatot név szerint. Ezután közli, hogy a magyarok 14 helységben és környékén összesen 1150 románt végeztettek ki. További 12 községben a székelyek a román férfiak legnagyobb részét felkoncolták, „az asszonyokat elűzték, vagyonukat elragadták, marháikat Szászrégenben és Marosvásárhelyt eladták s földjeiket egymás között felosztották.” A kérvény rátér a statisztikai adatokra: eszerint nincs Erdélyben olyan román község a 2400-ból, amelyből 10-12 személyt meg ne öltek volna, továbbá legalább 8-10.000 fő esett el a csatákban, „az áldozatok számát könnyen 35-40.000-re tehetni, melyek tehát negyvened részét képezik az 1.600.000-nyi népességnek.” Emellett kb. 100 falu egészen, 230 falu „részben elhamvadt.” Ez legalább 1.260.000 forint kár. Emellett minden román család (360.000) legalább 50 forint erejéig megsarcoltatott, a megöltek egynegyedénél pedig családjuk legalább 1000 forintnyi tőkéje is elveszett. Ha az állam csak 100 forintnyi évi segélyt ad neki, az is 10.000.000 forint. A románság teljes kára tehát legalább 29.260.000 forint.6 A 40.000 román áldozatról szóló, aktuálpolitikai szándékkal közölt adatot azonban a magyarbarát elfogultsággal éppen nem vádolható cs. kir. hatóságok 1850-es években elvégzett vizsgálatai sem támasztják alá.

A hatóságok hivatalos felmérést végeztek Erdélyben a polgárháború áldozataival kapcsolatban. Ennek adatai szerint összesen 4834 fő esett a magyar terrorizmus áldozatául, köztük 4425 román, 165 magyar, 242 szász, 72 egyéb nemzetiségű, valamint 24 olyan személy, akinek nemzetiségét nem lehet megállapítani. Törvényszéki ítélettel kivégeztek 478, tiszti parancsra 743 főt, a magyar támadások alkalmával felakasztottak 28, agyonlőttek 706, más módon megöltek 2879 főt. A probléma csak az, hogy a 4834 fő jelentős részénél nincsenek nevek, sőt, még pontos dátumok sem.7

Erdély népességének teljes veszteségét 18.000 főre becsülte Eduard Albert Bielz 1857-es országismereti kézikönyve. Szintén az ő, hivatalos statisztikákon alapuló munkája szerint a magyar terrorizmus áldozatául esett 6112 személy. (1851 és 1857 között tehát újabb 1278 kivégzettet találtak a cs. kir. hatóságok.) Ezek közül a magyar rögtönítélő bíróságok ítélete alapján kivégeztek 449 főt, tiszti parancsra, formális ítélet nélkül 769 főt. Egyes helységek elfoglalásakor felakasztottak 31 személyt, lelőttek 709-et, más módon életét vesztette 2871. A polgári lakosságból a katonai összecsapások során életét vesztette 1283 fő. A 6112 főből 5680 volt férfi, 363 nő, 69 gyerek; nemzetiségi megoszlás szerint 5405 román, 310 szász, 304 magyar, 93 egyéb.8

Az Erdély nélküli magyar területeken kivégzettek számát 441 főre becsülte egy másik statisztikai kimutatás. Egy román szerző – a 40.000 román halottról szóló állítást elfogadva – az erdélyi polgárháború magyar áldozatainak számát 100.000 főre tette.9 Egy helytörténész becslései szerint csak Alsó-Fehér vármegye 4664 magyar és ugyanennyi román és szász lakost veszített a háború alatt.10 Egyed Ákos legújabb munkájában a töredékes adatok alapján legalább 7500-8000 főre becsüli a polgárháború magyar áldozatainak számát.11 Hozzáteendő, hogy a hitelesnek tekinthető kimutatások szerint a mészárlások sokkal több áldozatot követeltek, mint azok megtorlásai. 

Az 1848-1849-es magyar-román polgárháborúról készült esettanulmányokat lásd itt

A bibliográfiát és a rövidítések listáját lásd itt.

1 Thim 1886, 390-391. o.; Bányay 1885, 611-614. o.; Marjalaki Kiss István; Sávai 1999.; Süli 2007, 95-116. o.
2 Kemény1863; Szilágyi 1891.; Szilágyi 1898. 228-248. o.; Domonkos 2008.
3 Hermann 1999.
4 Egyed 2010, 516. o.
5 Verzeichniß der unter der insurrectionellen Regierung Ungarns durch Martial oder Statarialgeriche hingerichteten, oder ohne alle Justiz hingeschlachteten Individuen. Bécs, 1850. aug. 27. KA AFA Karton 3288. Akte des Generalkommando Lemberg. 11. Korps Präsidiale. Ld. még Berzeviczy Albert I. 156.
6 Magyar fordításban közli Moldován Gergely: A románság. I. k. Nagybecskerek, 1895. 554-557.
7 Verzeichniß der während der jüngsten Revolution 1848 et 49 im Kronlande Siebenbürgen auf verschiedener Weise gefallenen Menschenopfer. Wien, 30. Jänner. Die politische Erhebungs-Commission. Kritikai elemzését ld. Egyed 2010, 507-511. o.
8 Bielz 1857, 149. o. Lásd Egyed 2010, 512-513. o.
9 Idézi Egyed 2010, 511. o.
10 Szilágyi 1898. 401. o.; Egyed 2010, 515-516. o.
11 Egyed 2010, 513-517. o.

vége

2020. április 24., péntek

Traktorok (csak kép)



vége

Tények és valóság koronaügyben! (csak kép)


*Szlovákiában kizárólag azokat számolják a statisztikába, akiknél semmilyen más betegséget nem találtak.
Ezek néhány nappal ezelőtti adatok, de a számok max. 1-2-vel változtak azóta, a sorrend és az arányok egyáltalán nem.
Egyes politikusok és a propagandasajtójuk azt mantrázzák, hogy azért van nálunk ilyen kevés fertőzött, mert kevés a teszt.
De ez teljesen irreleváns. A teszt valóban hasznos lehet, elsősorban a kontaktok felkutatása szempontjából.
Viszont az egyetlen objektív, fix, nem így-vagy-úgy magyarázható adat: egy-egy ország lélekszáma.
És az, hogy ezen belül arányosan (tehát pl. 1 millió főre vetítve) hány ember halt meg.
Ez a sikeres védekezés mérőszáma.
Köszönjük az egészségügyi dolgozóknak, szakembereknek és a döntéshozóknak!

vége

2020. április 22., szerda

Tízmillióan a 2022-es kormányváltásért facebookos kamuoldalról (csak kép)

Egy érdekes és egyben vicces facebook oldal, ahonnan szintén kitiltottak, ahogy a képen is látszik, de ezt már a balos oldalaknál megszoktam és egyfajta győzelemként élem meg, mert ez azt jelenti, hogy tartanak tőlem, ráadásul nem is kicsit. De mindegy nem akarom fényezni magam.

Az oldal, amit találtam igazi gyöngyszem. Ugye azért jött létre, mert a céljuk a kormányváltás, persze a nevük már megtévesztő, mert nemhogy tízmillióan vagy millióan nincsenek, akik kedvelnék, de még százezren sem. Az összes kedvelése az oldalnak kb. 50 ezer körül van. Ez pedig messze van még a 10 milliótól. A másik ami vicces a nevükben a 2022-es szám. Ha megnézzük a link nevét látszik, hogy nem egy új oldalról van szó, hanem egy kb. 4-5 évvel ezelőtti oldalt neveztek át, az oldal készítői még arra is ludták voltak, hogy legalább új néven regisztráljanak, ez így nagyon ciki, mert nekem az jött le, hogy már 2018 előtt sem jött össze a nagy KORMÁNYVÁLTÁS, de szerintem 2022-ben sem sok esélyük lesz rá.

És persze a sluszpoén, a legfrissebb pártfelmérés, amit a Závech - egy baloldali közvéleménykutató cég - látható, ami vicces, mert még ő szerintük is 53 %on a Fidesz támogatottsága.



vége

2020. április 18., szombat

MAGYAROK A FRANCIA HADIFOGOLYTÁBOROKBAN (1945-1946) (ARS MILITARIA)


írta: DonSzabo

Számtalan téveszme és valótlanság rögzült a második világháborús nyugati hadifogságról a hazai köztudatban. Sokan még manapság is úgy vélik, miután a nyugati nagyhatalmak a második világháború európai hadszínterein nagyjából tisztességgel betartották a háborúk írott törvényeit, a vesztes államok kapitulációja után feltehetően elviselhető körülményeket biztosítottak foglyaiknak is. A nyugati hadifogságban sínylődő hadifoglyaink végül is aránylag hamar – legkésőbb 1946 őszén – visszatérhettek, a szovjet lágerekből viszont még 1955-ben is érkeztek haza túlélők.

Ezek a kissé naiv és tévesnek bizonyult vélekedések és remények persze már a két háború közötti magyar közgondolkodásban is jelen voltak. 1945 tavaszán több százezer – az országot kényszerből vagy tudatosan elhagyó – magyar honfitársunk gondolkodott így. A szörnyűségeiről elhíresült szovjet-orosz hadifogságtól való félelem, az ezzel kapcsolatos valóságos és rémhírek, majd a német–magyar hadvezetés háborús propagandája és szövetséges angolszász repülőgépekről leszórt röpcédulák reményt keltő ígéretei egyaránt ebben erősítették meg őket. A magyar királyi honvédség vezető szerveinek, alakulatainak, tan- és egyéb intézeteinek állománya, illetve a kitelepített polgári hivatalok és intézmények, gyárak és üzemek alkalmazottai mind-mind humánus körülményeket és bánásmódot reméltek. Hasonló reményekkel indult útnak a háború pokla és a megszálló csapatok önkényeskedései elől menekült közel 300 ezer polgári személy is.

Német és magyar hadifoglyok

Hiába való törekvések a francia hadifogolytáborok áldatlan állapotainak megszűntetésére

A második világháborús nyugati hadifogság legembertelenebb változata kétségkívül a francia volt. A magyar hadifoglyok kétféleképpen válhattak egy olyan ország hadifoglyaivá, mely a második világháború során nem állt hadiállapotban Magyarországgal. Miután a német kapitulációt követően az amerikai haderő közel kétmillió hadifogoly felett rendelkezett, s eleget kívánt tenni a francia kormány azon kérésének, miszerint a háborús cselekmények és a négyéves német megszállás által megszenvedett ország újjáépítéséhez jelentős számú munkaerőre lenne szüksége, a több százezer német hadifoglyon kívül 15-20 ezer magyart is Franciaországba szállítottak. A kért 1 millió 600 ezer – javarészt német – hadifogolyból az amerikai hatóságok végül csak 600 ezret adtak át a franciáknak, mert e hadifoglyokkal való rossz bánásmód okán a további átadásokat beszüntették.[1] A francia hadifogollyá válás másik módozata akkor következett be, amikor a Németország és Ausztria területén kialakított francia megszállási övezetben számos – magyar hadifoglyokat is őrző – eredetileg amerikai és angol hadifogolytábor került francia irányítás alá. E „modern rabszolga-kereskedelem” következményeképpen összesen 30-35 ezer magyar hadifogoly szenvedte meg a második világháborús nyugati hadifogság e rövid, de legembertelenebb és legmegalázóbb változatát.

Niederbronn-les-Bain-i hadifogolytemető, 45 magyar hadifogoly nyughelye (a szerző felvétele)

A francia hatóságok a magyar hadifoglyokkal szemben kezdetben arra az álláspontra helyezkedtek, hogy miután ők Franciaország szövetségeseinek hadseregei ellen harcoltak, jogosan kezelhetők hadifoglyoknak. Eleinte nem tettek, s nem is akartak különbséget tenni a német és a magyar hadifoglyok között. Ez az ellenséges magatartás és bánásmód az egyes – magyar érintettségű – franciaországi táborok vezetősége és személyzete részéről még inkább tapasztalható volt. Nekik ugyanis – ahogy a francia állampolgárok zömének – szinte semmi, vagy teljesen hamis ismereteik voltak Magyarországról. Arról pedig egyáltalán nem hallottak, hogy 1941 és 1944 között mintegy 1000-1200 német hadifogságból megszökött francia katona talált hosszabb-rövidebb menedéket magyar földön, s élvezte a lakosság és a hatóságok segítőkészségét. Ezen – a magyar hadifoglyokat körülvevő – elutasító közeg szinte minden egyes tagja a maga módján igyekezett visszafizetni mindazon sérelmeiért, melyeket a német megszállás alatt el kellett viselnie.

„Háromnapi utazás után a Párizstól körülbelül 100 kilométerre délnyugati irányban fekvő Voves városba érkeztünk. A táborban „luxus elhelyezésben” részesültünk: két és fél hónapi „ridegtartás” után negyvenfős sátorokba költöztünk, ahol száraz volt a föld. […] A gyengeség és szokatlan, páradús óceáni levegő miatt egész nap feküdtünk. A bennünk érlelődő gyanú 1945. július 3-án 17 órakor valóra vált: az amerikai őrséget francia katonák váltották fel.”[2] – olvasható dr. Kolta László egykori franciaországi hadifogoly 1991-ben papírra vetett visszaemlékezésében. Számtalan szemtanú visszaemlékezésében olvashatunk arról, hogy a vonaton és gépkocsin szállított, vagy gyalogosan meneteltett magyar hadifoglyok mennyire kiszolgáltatottnak és megalázottnak érezhették magukat, amikor francia területre érkeztek, vagy azon haladtak át. A helyi lakosság sértegetései, kövekkel való dobálásai, esetenként durvább, halált okozó atrocitásai szinte általános jelenségek voltak. A hadifogolytáborok francia őrszemélyzete sem bánt emberségesen a reá bízott hadifoglyokkal. Gyakori ütlegeléseik, belövöldözéseik a táborba nem egy szerencsétlen fogoly életébe került. Az algériai és marokkói arab őrök durvasága közismert volt. Az egyes francia felügyeletű táborokat megtekintő magyar egyházi missziók képviselői a foglyok általuk történő kifosztása mellett, a tengerparti Dieppe lágerében őrzött 14 és 16 éves magyar leventék éjszakánkénti megerőszakolásairól is említést tettek korabeli jelentéseikben. A franciaországi lágerviszonyok egyéb jellemzőit Tarcai Béla kiváló személyes ihletésű kötetében az alábbiakban foglalta össze: „Az élelmezés rendszertelenségét és silányságát meg lehetett volna magyarázni az általános élelmiszerhiánnyal, ha mögötte nem húzódott volna meg az ilyen helyzetek szinte törvényszerű kísérőjelensége, a feketepiac, s a foglyoknak szánt élelmiszerek elsikkasztása. Poitiers-ben a civilben bártulajdonos táborparancsnok először azokat a vöröskeresztes adományokat menekítette ki a táborból, amelyeket még a németek foglyaiknak szállítottak ide, s amiből még a mi időnkben is jócskán volt raktáron, hanem a később érkezett szegényes ellátmány jó részét is. […] Hasonlóképpen hiányos volt a higiéniai és egészségügyi ellátás. Nem volt gyógyszer, alig volt szappan és nem egy táborban a víz is ritkaságnak számított. Ilyen körülmények között az alultápláltság, az orvosi ellátás és a gyógyszerek hiánya, a tetű, végül az ezek nyomában járó betegségek, járványok megtizedelték a foglyokat, köztük a mieinket is. […] a táborokban tartott tömeget csak nehézkesen tudták munkára szervezni. Bizonyára ennek is megvoltak az objektív okai, de ebből a foglyok csak azt láthatták, hogy ő szívesen dolgoznának, de nincs munkaalkalom.”[3]

A Rajnától nyugatra eső területen június és július hónapoktól francia ellenőrzés alá került amerikai átmeneti hadifogolytáborok (Bingen, Bad Kreuznach, Mainz, Koblenz, Sinzig) csupán néhány hétig működtek tovább. Ez a látszólag rövid időszak azonban még nagyobb megpróbáltatást és szenvedést okozott a hadifoglyoknak, mint az addigi hónapok. Elmaradtak a megszokott amerikai konzervek és egységcsomagok, illetve a táboron kívüli munkalehetőségek, s a kegyetlenségig durva őrszemélyzet a megmaradt csekély értékeiktől is megfosztotta a hadifoglyokat. Az éhezéstől teljesen legyengült foglyok körében már ezen táborokban elkezdődött – a franciaországi munkákra való jelentkezés lehetőségén kívül – az idegenlégióba történő toborzás. Ötéves szolgálat vállalása esetén hat hónapos feljavító tábort, pénzt és a szolgálat letelte után francia állampolgárságot ígértek a légió toborzói. A magyar hadifoglyok között a hazatérni nem kívánok, a kalandvágyók, illetve elsősorban az éhezést és az egyéb gyötrelmes körülményeket el nem viselők választották ezt a menekülési utat. A megfontoltabbak még a legkínzóbb éhezés idején sem szánták el magukat e kockázatos vállalkozásra. Jóllehet a légióba jelentkezők közül sokakat nyilvánítottak alkalmatlannak, többen megszöktek, vagy visszariadtak a nehézségektől, de így is több ezer magyar vett részt a légió zászlaja alatt az 1946 és 1954 közötti indokínai harcokban.

Laskó István hadifogoly sírja a franciaországi Bergheimben, ahol 67 magyar hadifogoly nyugszik
(a szerző felvétele)

A párizsi magyar főkonzulátus a Franciaországba szállított levő magyar hadifoglyok hollétéről kezdetben csak szórványosan kapott értesítést, tekintettel arra, hogy a foglyok érintkezése a külvilággal tiltva volt. Amikor a francia táborokban elhelyezett jelentős számú magyar hadifogoly hányattatott sorsa ismertté vált, a főkonzulátus a párizsi kolónia lelki gondozására kiküldött római katolikus és református lelkészét bízta meg azzal, hogy a magyar hadifoglyok táborait lelkészi minőségükben látogassák. Miután Szalay Jeromos és Kulifay Imre lelkészek lesújtóan szomorú helyzetképet tártak fel, a főkonzulátus szeptember elején memorandumot nyújtott be a francia külügyminisztériumban. E memorandumban felvetett kérései az alábbiak voltak: a magyar hadifoglyokat válasszák külön a németektől és gyűjtsék őket össze magyar adminisztráció alatt két-három nagy táborban; a 18 éven aluliak és az 50 éven felüliek ne kezeltessenek hadifogolyként, a betegeket, rokkantakat és legyengülteket sürgősen utaltassák kórházba. A francia külügyminisztérium illetékes osztályvezetője által közvetített szeptember 10-ei válasz a fenti kérések megfontolásáról és feltehetően kedvező elbírálásáról, illetve a beteg magyar hadifoglyok mielőbbi hazaszállításáról tájékoztatott.

A francia táborokban sínylődő magyarok siralmas állapotáról eközben a franciaországi magyar szervezetek (párizsi Magyar Függetlenségi Mozgalom, magyar újságírók stb.), valamint a volt magyarországi francia hadifoglyok magyarbarát szövetsége (Amicale des Prisonniers de Guerre Français Evades en Hongrie) is tudomást szerzett. Jelentős sajtókampányt indítottak annak érdekében, hogy a magyar hadifoglyokkal szembeni durva bánásmód megszűnjön, s a francia kormány pozitív döntéseket hozzon a magyar hadifoglyok ügyében. A táborokat látogató két franciaországi magyar lelkész közreműködése révén a nemzetközi Vöröskereszt útján 1945. július 15-étől megkezdődhetett a hadifoglyok levelezése, híveik gyűjtései segítségével gyógyszereket és ruhaneműket juttattak el nekik, s több táborparancsnokságnál elérték, hogy a nehéz fizikai munkák (aknaszedés, útépítés, romeltakarítás, erdei munka) helyett inkább földműves munkákra vegyék őket igénybe.[4] A magyar fogolygondozás munkájába a fentiektől függetlenül bekapcsolódott Sipos Béla vezérkari őrnagy, a háború alatti Vichy-kormány magyar követségéhez beosztott magyar katonai attasé is, aki saját kapcsolatai által szintén felkereshette a magyar érintettségű hadifogolytáborokat és igyekezett eljárni ügyükben a francia hadügyminisztériumban.

A hozzá beérkező számos magánlevél és felszólítás kapcsán a magyar külügyminisztérium is szándékozott lépéseket tenni a franciaországi magyar hadifoglyok ügyében. A Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz intézendő, 1945. október 26-ai keltezésű szóbeli jegyzékében az idegenlégióba való toborzás, a kegyetlen bánásmód, illetve a gyenge élelmezés miatt a hazatérésük érdekében történő közbenjárást kérte. Az elkészült jegyzéket – többszöri véleményeztetés után – végül nem küldték el.[5]


Kovács Károly, Pálinkás Sándor sírja Bergheimben (a szerző felvétele)

Az illetékes francia minisztériumok és hatóságok többsége azonban csak minimális megértést tanúsított a magyar hadifoglyokkal szemben, s ígéreteik beváltatlanok maradtak. A főkonzulátus, valamint a párizsi Magyar Függetlenségi Mozgalom képviselői részvételével megalakult, Magyarországról szorgalmazott ún. fogolygondozó bizottság elismerése függőben maradt, s a francia hatóságok kívánatosabbnak tartották, ha a nemzetközi és a magyar Vöröskereszt képviselői[6] foglalkoznak inkább a fogolyügyekkel. A francia kormány – a november közepén megtartott miniszterközi értekezlet határozata alapján – a magyar hadifoglyok közvetlen hazatelepítésének kérdésével egyáltalán nem szándékozott foglalkozni, sorsukon inkább úgy kívánt segíteni, hogy a magyar hadifoglyoknak külön táborokat szervez, bizonyos részüket a mezőgazdaságban és egyéb termelési ágakban alkalmazza, a betegeket pedig kórházakba utalja.[7]

E kedvezőtlen viszonyok között a fenti franciaországi magyar szervezetek és egyének tevékenysége csekély eredményre vezethetett. Jóllehet erélyes közbenjárásukra az illetékes francia hatóságoknál az egyes táborok korrupt és kegyetlen parancsnokait leváltották, azonban az élelmezés, elhelyezés és a bánásmód tekintetében, valamint a hideg időjárás miatt szükséges meleg ruhaneműk és takarók hiánya miatt a magyar hadifoglyok helyzete kevésbé változott, ez alól csak egyes ún. mintatáborok képeztek kivételt. A 18 éven aluli magyarok (leventék stb.) kérdése is csak részben rendeződött. A francia hatóságok ugyan már nem tekintették őket hadifoglyoknak, s e kiskorúak egy részét feltáplálásuk érdekékében francia családok fogadták be, de 1946 februárjában még mindig közel 250-en sínylődtek táborokban.

A franciaországi magyar hadifoglyok hazaszállítását illetően – Nemestóthy Dénes követségi tanácsosnak a magyar külügyminisztériumhoz eljuttatott 1946. február 2-i jelentése alapján – az alábbiakban lehetett reménykedni: „Megérkezésem után első hivatalos látogatásaim során (külügyminisztériumban a politikai osztályon, a hadifogoly osztályon, a honvédelmi minisztérium illetékes referenseinél) kértem, hogy a magyar hadifoglyok kérdése mielőbb rendeztessék és a francia hatóságok tekintsenek el attól a feltételtől, hogy a magyar hadifoglyok felszabadítása csak akkor kezdődhetik meg, ha helyettük megfelelő számú német hadifogoly érkezik. Annál is inkább, mivel időközben a francia kormány az olasz és osztrák hadifoglyokat felszabadította és ezek hazaszállítása folyamatban van. Intervencióm eredményeképpen [1946 – A Szerző] január 31-én a külügyminisztérium átírt a honvédelmi minisztériumnak olyan értelemben, hogy a politikai szempontok a magyar hadifoglyok sürgős felszabadítását kívánatossá tették. A honvédelmi minisztériumban a kérdés jelenleg tanulmányozás tárgyát képezi. Amennyiben a honvédelmi minisztérium a külügyminisztérium álláspontját elfogadja, ez a legfőbb haditanács elé kerül, amelyben a nagy vezérkar főnöke és a miniszterelnök véleménye lesznek döntőek.”[8]

A párizsi főkonzulátus munkatársainak hosszas utánjárását követően, 1946. március 14-én a francia külügyminisztérium hivatalosan közölte, hogy a francia kormány hozzájárult a magyar hadifoglyok elbocsátásához, s hazaszállításuk a szükséges eszközök és engedélyek meglétekor azonnal megtörténhet. A következő napokban ismeretessé vált, hogy a „francia hatóságok a magyar hadifoglyok hazaszállítását április hónapban megkezdik.”[9] A nagyobb franciaországi táborokból (Strasbourg, Haguenau, Tutlingen, Dieppe stb.) történő hazaszállítások a fenti időszakban kezdetüket is vették, viszont a kisebb, illetve a kevés magyar hadifoglyot őrző táborokból csak június és július hónapokban történtek meg ezek a várva-várt események. A francia őrszemélyzet kísérete nélkül útnak indított hadifogoly-szerelvényeket a zónahatárnál a szovjet hatóságok visszairányították.

Franciaország több mint másfél ezer településén működtek francia, kisebb részben amerikai felügyeletű hadifogolytáborok. Csaknem 150-ben magyarok is megfordultak. Kulifay Imrének, a párizsi Magyar Református Egyház lelkipásztorának kimutatása szerint 1945 szeptembere és novembere közötti táborlátogatásai idején 63 francia felügyeletű táborban őriztek magyar hadifoglyokat, szám szerint ebben az időszakban 12345 főt.[10]

Éhséglágerek, járványok, korrupt táborparancsnokok

Az egyik leghírhedtebb francia láger Poitiersben, egy városon kívüli tüzériskola laktanyája mellett működött. Amikor a legnagyobb magyar fogolykontingens augusztus 22-én megérkezett ide, a tábor összes barakkja már zsúfolásig megtelt. „Osztrákok, németek, olaszok laknak még itt rajtunk kívül. Lehetünk vagy hatezren. A régi táborlakóknak kényelmesen berendezett barakkjuk van. Faágyak, összeácsolt polcok, székek vannak benne. A későbben jött osztrákok már kövön-szalmán fekszenek. Nekünk még hely sem jutott a táborban, ezért mi a kinti, hangárszerű, hideg csarnokban éjszakázunk.” – olvasható dr. Soós Imre „Drótkerítés mögött” című, 1964-ben papírra vetett önéletírásában.[11] A szállásviszonyok a későbbiek során ugyan némileg normalizálódtak, de a poitiers-i lágernek nem ezek miatt volt rossz híre. A minősíthetetlen élelmezés (ebéd: liter, majd fél liter víz répadarabokkal, 20 dkg. „fűrészporos Wehrmacht-kenyér”, vacsora: üres kávé), az elégtelen higiéniai körülmények, illetve az orvosi ellátás és gyógyszerek teljes hiánya miatt a lágerben augusztus hónapban már komoly vérhasjárvány tombolt. Voltak olyan időszakok, amikor csak éjszakánként folyt a csapokból némi csekély víz. Az eredetileg újjáépítési munkák elvégzésére szánt magyar hadifoglyoknak csekély, táboron kívüli munkalehetőséget teremtettek. Jóllehet a közeli iparosok és parasztgazdák néhány alkalomra kikértek a táborparancsnokságtól egy-két hadifoglyot, s a szomszédos laktanyában is akadt kisebb látszatmunka (kubikolás, lombtalanítás, sepregetés), de jelentősebb megerőltető műszaki munkálatokra nem vették őket igénybe. A legyengült embereket különösebben nem is vonzotta ez a lehetőség. A tábort 1945. november 21. és 23. között megtekintő Szalay Jeromos, párizsi magyar katolikus lelkész jelentésében ugyan már javuló állapotokról írt, de – az alábbiakban – feljegyezte a korábbi szörnyű időszakról szerzett ismereteit is: „819, legnagyobb többségében középiskolát, főiskolát végzett tisztjelölt /Hajmáskér, Nagyvárad/ érkezett meg [ide]. 70-en haltak meg. 150-en maradtak. A többieket elvitték az amerikaiak, hogy feljavítsák. Mielőtt megérkeztek, elrabolták minden valamire való ruhájukat, ékszereiket, egyetlenegy pokrócot nem hagytak meg nekik. Elvettek kb. 2000-et. Ütötték őket. (…) Beszélgetésben buzdítottam őket, hogy el ne hagyják magukat. Nagyon elhagyták ugyanis magukat a nyomorúság, a régebbi bánásmód miatt.”[12] A rendelkezésre álló veszteségadatok szerint 86 magyar hadifogoly halt meg a táborban, illetve annak kórházában túlnyomórészt vérhasban, illetve éhhalálban. A poitiers-i láger egészen 1946 áprilisáig működött, akadtak olyan magyar foglyai, akik 7-8 hónapot is eltöltöttek benne.

Hadifogolytábor Reimsben

Arányaiban hasonlóan nagy veszteségek mutathatók ki az elszász-vidéki Colmar városának hadifogolytáborában is. A fennmaradt veszteségadatok szerint 80-an haltak meg – javarészt éhhalál következtében – ebben a táborban, ahol 1945 őszi hónapjaiban közel 1000 magyar hadifoglyot őriztek. A strasbourgi hadifogolytábor 36 magyar foglyáról ismeretes, hogy itt pusztultak el. Ezen utóbbi halálesetek zöme akkor következett be, amikor a tábor szálláshelyéül a Maginot-vonal egyik földalatti erődje szolgált, ahol a foglyok a gyenge ellátás mellett éjjel-nappal bűzös szalmán feküdtek. Később egy kaszárnyának használt épület 40 személyes termeiben helyezték el őket, s valamicskét élelmezésüket is feljavították. Számuk 1945 őszén több mint 2500 fő volt.[13]

A Bretagne fővárosában, Rennes-ben működő hadifogolytábor állapotára, viszonyaira sem a legpozitívabban emlékeznek vissza az egykori magyar hadifoglyok. A legfeljebb 50 személyes, sátorponyva oldalú barakkokban egyenként 120-an szorongtak. A kétoldalt durván összeeszkábált, emeletes faágyak kevésnek bizonyultak, ennélfogva az összes ágyon többnyire kettőnek kellett megosztoznia. A szokásosan gyenge élelmezés mellett a hadifoglyoknak az őrszemélyzet céltalan sorakoztatásait, motozásait és ütlegeléseit is el kellett viselniük. Fogságba esésük óta azonban sokan itt részesültek először dohányárúban, első ízben küldhettek húsz vonalsoros levél-űrlapon megnyugtató sorokat szeretteiknek, s december elején svájci vöröskeresztes-csomagokat is szétosztottak között.[14] A rendelkezésre álló veszteségadatok 32 – javarészt végelgyengülésben, éhhalálban, vérhasban és tuberkulózisban – meghalt rennes-i magyar hadifogolyról tanúskodnak. E tábort viszonylag későn, 1946. május elején számolták fel. Magyar hadifoglyainak létszáma az 1945 őszi hónapokban 700 fő volt.

A Közép-Franciaország nyugati részén, az óceántól 60 km-re fekvő Saint Jean d‘Angely város hadifogolytáborában is – jóllehet rövid időre – több száz magyar hadifogoly fordult meg. Július utolsó napjaiban a tábor meglehetősen szűk alapterületén, német fabarakkokba zsúfolva már közel hatezer – zömében német – hadifoglyot őriztek itt. Az élelmezés ebben a táborban a többihez képest némileg jobb volt. Rendszeresen napi 25-30 dkg kenyeret, félliternyi fölözött tejet, s vacsorára vízben főtt árpát, illetve sárgarépa darabokat kaptak a foglyok. A jobb ellátás reményében vállalt munkalehetőség csak a német hadifoglyok számára adatott meg.[15] A fertőző hasmenés a legyengült állapotban levő hadifoglyok között ebben a táborban is felütötte fejét, de viszonylag kevés magyar áldozata volt.

Dieppe, a Normandia keleti peremén elterülő kis halászfalu, magyar vonatkozását tekintve elsősorban az embertelen körülmények között őrzött és dolgoztatott leventék tragikus sorsa okán vált ismertté. Egy szétbombázott tanintézet udvarán barakkokban elszállásolt leventéket, akik közül 160-an 1945 őszén 14 és 16 év közöttiek voltak, arab őrök felügyelték. A 40-50 kg-ra lefogyott gyerekkatonákat nehéz, megerőltető munkákra kötelezték, nevezetesen egy közeli malomban súlyos liszteszsákokat kellett cipelniük, illetve a kikötőben teherhajók kirakodásánál segédkeztek. Az ellenszegüléseket, lopásokat, vagy szökési kísérleteket a tábor parancsnoka különös kegyetlenséggel bűntette. A szerencsétlen áldozatokkal a láger udvarán egy gödröt ásatott, s két-három napig, éjjel-nappal abban kellett feküdniük.[16]

Hadifoglyok útépítésen



A háborús romok eltakarításának, az útjavításoknak, illetve a fel nem robbant aknák és egyéb lövedékek összegyűjtésének nehéz és veszélyes munkáiban – ha csekélyebb mértékben – a magyar hadifoglyok is kivették részüket. Többek között a marseilles-i barakktábor, a Saint-Germain melletti erdei tábor, illetve Fort Cormeilles-en-Parisis-i tábor kihelyezett foglyai is elláttak ilyen jellegű feladatokat.[17] Miután Elszász és Normandia területe különösen megszenvedte a háború következményeit, a kehl-strasbourgi, illetve a rueni tábor magyar foglyait is igénybe vették az itteni romeltakarításban, aknák felszedésében, illetve a lerombolt épületek, közutak, hidak újjáépítésében. Voltak olyan magyar hadifoglyok is, akiket – miután az amerikaiak átadtak a franciáknak – az észak-franciaországi szénbányákban dolgoztatták. A mericouri hadifogolytáborból a lens-i szénbányában munkát vállalt Gáhm György fennmaradt hadifogolynaplójának 1945. augusztus 6-ai bejegyzésében az alábbiak olvashatók: „Reggel 4-kor kelés, munkára megyünk egy félórás időre. Kíváncsian Isten nevében megkezdjük. 900 méterre a föld alatt. A nagy porban meztelenen. Sok lengyel, magyar munkás van. Jól bánnak velünk, de nehéz a munka. 3 órára jövünk fel újra a levegőre, mint a kéményseprők, olyan feketén.”[18]

A francia felügyeletű hadifogolytáborok mindegyikében természetesen nem voltak embertelen és kegyetlen állapotok. Akadtak ugyanis olyan táborok, melyekben már 1945 kora őszén elviselhetők voltak a körülmények. Humánus parancsnokaik a rájuk bízott hadifoglyoknak lehetővé tették, hogy a táboron kívül, többnyire parasztgazdaságokban vállalhassak munkát. Miután a francia köztudatban a magyarokról az terjedt el, hogy „szeretnek hegedülni és értenek a paraszti munkához”, a magyar hadifoglyok általában kelendőbbek voltak a németeknél. Mindezek azonban nem feledtették a megalázó és kegyetlen bánásmódot.

A nyugati hadifoglyok, akár amerikai, angol, vagy francia táborokból tértek vissza mindnyájukat a bizalmatlanság légköre vette körül. Ezt legszemléletesebben Tarcai Béla foglalta össze kötetében: „A volt nyugati hadifoglyok sokáig viselték a „nyugatos” jelző súlyát. Ők voltak azok, akik elsőként kerültek B-listára, akiktől elvették katonai rangjukat, korlátozták szavazati jogukat, akiket internáltak, rendőri felügyelet alá helyeztek, akiket nem vettek vissza előző munkahelyükre, esetleg csak alacsonyabb beosztásba és akiktől megvonták a hadirokkant járadékot.”[19]

Szabó Péter

Levéltári és könyvészeti források

HL – Hadtörténelmi Levéltár
TGY. 3338. – Tanulmánygyűjtemény 3338. Gáhm György: Hadifogolynapló. 1944. december 23.–1946. május 6.
HL HM Eln. – Hadtörténelmi Levéltár, Honvédelmi Minisztérium, Elnöki
HL HDF gyűjt. – Hadifogoly-gyűjtemény
Hadifoglyok írják - Hadifoglyok írják… Hadifogolysors a második világháborúban. Petit Real, Budapest, [1999.]
Kolta László 1994. – Dr. Kolta László karpaszományos visszaemlékezése a „francia hadifogságról”. In: Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban. MTT Déldunántúli Csoportja, Pécs, 1994.
Ponori Thewrewk Aurél 2004. – Ponori Thewrewk Aurél: Nyugatosok. Hadifogoly-emlékezések. Mundus Kiadó, Budapest, 2004.
Soós Imre 1964. – Dr. Soós Imre: Drótkerítés mögött. Hadifogolynapló 1945-ből. (kézirat) Budapest, 1964. 35.
Tarczai Béla 1992. – Tarczai Béla: Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban. Kötés Kereskedelmi és Szervező Kft., Budapest, 1992.
Tarczai Béla 1993. – Tarcai Béla: Piros volt a parolim. Hadifogságom naplója 1944. október–1946 április. Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc, 1993.

Jegyzetek

[1] MNL KÜM HDF oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz 172714/46. („A franciaországi magyar hadifoglyok helyzete. Nemestóthy Dénes követségi tanácsos. Párizs, 1946. február 2.”)
[2] Kolta László 1994. 110.
[3] Tarczai Béla 1993. 72–73.
[4] MNL KÜM HDF oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz, 172714. („Jelentés Kulifay Imre párizsi magyar református lelkipásztornak a franciaországi magyar hadifoglyok gondozása terén kifejtett tevékenységéről. Párizs, 1945. november 10.”).
[5] MNL KÜM HDF oszt. XIX- J – 1 – q 133. doboz, 172714/1946. („Francia fogságba került magyar katonák sorsa. Magyar Külügyminisztérium szóbeli jegyzék-tervezete a SZEB-hez. Budapest, 1945. október 26.”) E beadvány hitelében Sebestyén Pál, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője kételkedett. 1945. november 11-én az alábbi megjegyzést fűzte hozz: „Eddigi jelentéseink szerint a francia hadifogolytáborok idegenlégiós toborzói a magyar tisztek soraiból kerülnek ki. Sokkal célravezetőbb, ha a sajtóosztály szorgalmazza azoknak a cikkeknek publikálását, melyek a Magyarországra került francia hadifoglyokkal való bánásmódot ismertetik. Ezáltal mindenképpen kedvező légkört teremtenek a közvetlen tárgyalásokhoz.”
[6] MNL KÜM HDF oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz, 172714. A franciaországi magyar hadifoglyok sorsának intézése terén nagy hátrányt jelentett az a körülmény, hogy a magyar Vöröskeresztnek a háborús években, s egy ideig utána sem, nem volt teljhatalmú megbízottja Franciaország területén, aki e fontos kérdésben a nemzetközi és francia Vöröskereszt elnökségével hivatalosan is felvehette volna az érintkezést. A párizsi magyar főkonzulátusnak 1945. november 10-ei jelentése a franciaországi magyar hadifoglyok érdekében tett intézkedésekről. Binder Károly főkonzul, 1945. november 10. Párizs.
[7] HL HM Eln. 10415/1946.
[8] MNL KÜM HDF. oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz 172714/1946. („A franciaországi magyar hadifoglyok helyzete. Nemestóthy Dénes követségi tanácsos. Párizs, 1946. február 2.”)
[9] MNL KÜM HDF. oszt. XIX – J – 1 – q 140. doboz 173265/1946. („A franciaországi magyar hadifoglyok helyzete. Nemestóthy Dénes követségi tanácsos. Párizs, 1946. március 28.”)
[10] MNL KÜM HDF. oszt. XIX – J – I – q 133. doboz 172714/46. („A Franciaországban levő magyar hadifoglyok repatriálása (kimutatás), 1945. szeptember-november. „)
[11] Soós Imre 1964. 35.
[12] MNL KÜM HDF oszt. XIX – J – 1 – q 133. doboz 172714/46. („Szalay Jeromos párizsi magyar katolikus lelkész: Beszámoló a párizsi Katolikus Misszió tevékenységéről a foglyok és a menekültek között. Párizs, 1945. november 28.”) HL HM Eln. 10415/1946.
[13] Hadifoglyok Írják...
[14] Ponori Thewrewk Aurél 2004. 124–129.
[15] Kolta László 1994. 112–113.
[16] Hadifoglyok írják, dr. Bodó László (Budapest) írása. 70.; HL HDT gyűjt. Birizdó Sándor: A dieppe-i lágerben 1945 őszén 797 – zömében leventekorú – magyar hadifoglyot helyeztek el. Jelentős számú magyar leventét őriztek még a damigny-i (280 fő), illetve a montech-i (42 fő) hadifogolytáborban is.
[17] HL HDF gyűjt. Kaposi László.
[18] HL TGY. 3338. A mericouri táborban 1945 őszén 152 magyar hadifogoly sínylődött, zöme a közeli szénbányákban dolgozott.
[19] Tarczai Béla 1992. 110.

véhe

Gyöngyösi Márton megélhetési politikus letiltott (csak kép)

Gyöngyösi Márton - baloldalnak behódoló, magyarellenes, a nemzeti oldalt átverő, megélhetési, jellemtelen, gerinctelen - jobbikos politikusa kitiltott az oldaláról, mert neki nem tetsző tartalmakat mertem írni. Ugye megszoktuk, hogy  balos oldalakon gyakorlatilag követelmény, hogy aki ellent mer mondani, vagy negatív kommentet fogalmaz meg, esetleg kritizál, bírás vagy ki meri mondani az elhallgatott igazságot és ezzel még szembesíti is a baloldali politikai tábort egyszerűen kitiltják a nem kívánatos elemeket.... Nincsen ezzel semmi gond, én pont ezért szoktam kimenteni azokat a kommenteket vagy tartalmakat, amiket ezekre az oldalakra rendszeresen felrakok, mint pl. jelen esetben is.

Mint volt jobbikos szavazó és szimpatizáns ezt részben sértőnek találom és meg kell említsem, hogy ilyenre azért Vona Gábornál soha nem volt példa. Benne azért volt annyi gerinc, hogy a neki nem tetsző kommenteket és kommentelőket nem tiltotta le soha az oldaláról, hanem ha keserű szájízzel is, de eltűrte. Úgy látszik már annyira "néppártosodtak" a jobbikosok, hogy már a baloldali szokásokat követik.

Íme a bizonyíték a kitiltásomra: 


Itt meg lehet tekinteni, hogy mit is írtam és mi a véleményem erről a szánalmas alakról:

https://puccsista.blogspot.com/2020/04/jobbik-arulas-gyongyosi-marton-csak-kep.html

https://puccsista.blogspot.com/2020/04/gyongyosi-marton-gyomorforgato-arulasa.html

(Én csak azt nem értem - Gyöngyösivel kapcsolatban sem - hogyha annyira a baloldal kegyeit keresi és mindent megtesznek, hogy megfeleljenek a baloldalnak és liberálisoknak, akkor ezek az alakok, miért a liberálisellenességről és baloldali ellenességről ismert nemzeti radikális párthoz csatlakoztak, akik a Föld minden részén élet-halál harcot vívnak ezekkel a politikai erőkkel? Miért nem a nekik jobban megfelelő politikai pártban kezdtek politikai karriert építeni, mondjuk mint anno az MSZP vagy SZDSZ, vagy az újabbakban, mint az LMP, PM vagy DK? Miért verték át a nemzeti érzelműeket és szavazataikkal jutottak vezető pozíciókba? Ebből és az ilyen megnyilvánulásokból is látszik, hogy az ilyenek mint Gyöngyösi elvtelen, jellemtelen megélhetési politikusok, akiktől az ember többet várt és akikre egykor a nemzeti oldal büszkén nézett fel, most pedig csak a megvetésük tárgya.)


vége


AZ ERDÉLYI MÉSZÁRLÁS

(Ez nem saját poszt, hanem én is csak átvettem a cikket. mivel nem tudom hol találtam így a forrást nem tudom megadni.)

AZ ERDÉLYI MÉSZÁRLÁS

Sziasztok! Mai bejegyzésem témája az 1848-49-es erdélyi vérengzés lesz, melyet román lázadók követtek el az erdélyi magyarokkal szemben.

A fellázadt császárhű román csapatok pár hónap alatt közel 7500-8500 magyar öltek meg. A mészárlás jeletősen átalakította Dél-Erdély etnikai összetételét.

(cikkem elején szeretném leszögezni, hogy semmi rasszizmus nincs bennem, amit leírok azok csupán a tények!)

A vérengzés eseményei időrendi sorrendben

1. Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni.
A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
2. Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
3. Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.
4. Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
5. Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.
6. Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.
7. Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. Itt 700 magyar esett áldozatul.
8. Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.
9. Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
10. Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
11. Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.
12. Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni.
Azonban alighogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
13. A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
14. A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt.
Ezen az éjjelen Axente Sever és Simion Prodan ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
15. 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.
16. Május 9-én, egy rövid ostromot követően Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart.
Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.
17. Május 17-én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.

Milyen következményekkel járt az erdélyi vérengzés?

A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok javára.

A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is.

A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát.

Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.

További érdekességek:

A román állítások szerint az 1848-49-es szabadságharc alatt közel 40.000 románt végeztek ki Erdélyben a magyar csapatok.

A vérengzésről készült egy film "Elpusztítani mindent - Az ismeretlen polgárháború" címmel.

Köszönöm, hogy végigolvastad!


VÉGE

2020. április 17., péntek

Jobbik árulás: Gyöngyösi Márton (csak kép)

Gyöngyösi Márton (jobbikos vagy inkább szarabbikos) közös fotón a baloldali-magyarellenes és botmixeres Cseh Katkával és a már lassan minden baloldali pártot megjárt államtitkokat kiszivárogtató Demeter Mártával.



vége

Gyöngyösi Márton gyomorforgató árulása (csak a szokásos) (csak kép)

Gyöngyösi Márton két balliberális magyarellenes luvnyával fotózkodik!



Amikor - Vass Norbert néven - beolvastam és helyreigazítottam Gyöngyösi Mártont!



Amikor megélhetési és baloldali megfelelési okokból siránkozik Gyöngyösi Márton a facebookon.


Gyöngyösi Márton, amikor megfelelési kényszerből a baloldal kedvében járva a h....oszton síránkozik!



Amikor a dékás tróger kiáll Gyöngyösi mellett!



vége

2020. április 13., hétfő

A Német Birodalom tagállamainak címerei (csak kép)


Németország tartományai bélyegsorozat (csak kép)


vége

Zászlók címerekkel (csak kép)


vége

Egyenruha (csak kép)


vége

Német Állam 1905. (csak kép)


vége

Európai országok címerpajzsai (csak kép)

Európa országainak és régióinak címerpajzsokban


  1. Abházia
  2. Aland
  3. Albánia
  4. Andorra
  5. Anglia
  6. Ausztria
  7. Azerbajdzsán
  8. Belgium
  9. Bosznia-Hercegovina
  10. Brandenburg
  11. Bulgária
  12. Ciprus
  13. Csehország
  14. Dánia
  15. Egyesült Királyság
  16. Erdély
  17. Észtország
  18. Fehéroroszország
  19. Feröer
  20. Finnország
  21. Franciaország
  22. Giblaltár
  23. Görögország
  24. Grúzia
  25. Hollandia
  26. Horvátország
  27. Írország
  28. Izland
  29. Koszovó
  30. Lengyelország
  31. Lettország
  32. Liechtenstein
  33. Litvánia
  34. Luxemburg
  35. Macedónia
  36. Magyarország
  37. Málta
  38. Máltai Lovagrend
  39. Man sziget
  40. Mecklenburg
  41. Moldávia
  42. Monaco
  43. Montenegró
  44. Németország
  45. Norvégia
  46. Olaszország
  47. Oroszország
  48. Örményország
  49. Portugália
  50. Románia
  51. San Marino
  52. Schleswig-Holstein
  53. Skócia
  54. Spanyolország
  55. Svájc
  56. Svédország
  57. Szerbia
  58. Szicília
  59. Szlovákia
  60. Szlovénia
  61. Törökország
  62. Ukrajna
  63. Vatikán
  64. Wales



vége

2020. április 11., szombat

KICSODA VALÓJÁBAN A GYURCSÁNY?!

KICSODA VALÓJÁBAN A GYURCSÁNY?!

- Aki a legtöbb intőt, rovót kapta a pápai általános iskolában.
- Aki a Vaszari Hunyadi Termelőszövetkezetben krumpliszedéskor köveket gyűjtött a zsákokba, hogy a leméréskor több pénzt kapjon, mint a többiek.
- Akit eltávolítottak a pápai középiskolákból még mielőtt harmadszor is bérmálkozott volna.
- Aki összemarta és leordította a budapesti középiskola kollégiumának igazgatóját, és akit év közben eltanácsoltak a budapesti gimnáziumból is. Emiatt kolokvált" Pápán.
- Aki Pécsett politechnika tanárnak készült, de bemutató óra, és gyakorlat nélkül.
- Akinek az apja kerékpárlopásból, asszonyok táskájából lopott pénztárcákból töltött fel a garatra rendszeresen, és emiatt két évet ült.
- Aki meghonosította Magyarországon a gyűlöletkampányt és a karaktergyilkos lejárató propagandát.
- Aki a választási kampányban lehazudta az ország valós pénzügyi helyzetét, és gazdasági, majd Veres nevezetű pénzügyminiszterével Euró milliós nagyságrendben költött az adófizetők pénzéből arra, hogy nyugat-európai újságokban manipulatív cikkek jelenjenek meg Magyarországról.
- Aki a választást követő napokban sarokba vágta a választási programját, és az új parlamenttel visszavonatta a már hatályban lévő adócsökkentési programot, miközben az ígéretektől merőben eltérő, vagy azokkal szöges ellentétben álló kormányprogramot nyújtott be.
- Aki százmilliárdnyi ÁFA visszatartásával vállalkozók tízezreit tette végképp tönkre és visszafordíthatatlanná tette a körbetartozási spirált.
- Aki választások előtt a Svábhegyi Gyerekkórház szobáiban meghatottan simogatta a beteg gyerekeket, hogy azután a "reform" jegyében bezárassa az intézményt.
- Aki a szocialista választási kampány kidolgozásával és tanácsadással azt a "Drezdai-Kör" nevű csoportot bízta meg, amelynek a szlogenje: "Ha a népszerűségeden nem tudunk javítani, elérjük, hogy a riválisodat nálad is jobban utálják".
- Aki 2004-ben megpuccsozta az akkori kormányfőt, Medgyessy Pétert.
- Aki hazudott reggel, délben meg este.
- Aki "elqrta", nem kicsit, nagyon!
- Aki majd beledöglött abba, hogy saját bevallása szerint, úgy kellett tennie, mintha kormányozna, miközben nem csinált semmit.
- Aki a Merkellel, II. János Pál pápával, Bush-sal és Fico-val való találkozása után az említettek részéről tartott sajtótájékoztatójukon a partnerei korrigálni voltak kénytelenek, mert egyoldalúan meghazudtolta őket.
- Aki köztársaságpárti mivoltát hangsúlyozza, holott a rendszerváltás előtt a FIDESZ és az MDF teljes ellehetetlenítését szorgalmazta.
- Akinek a kormányzása alatt megduplázódott az államadósság.
- Akinek a kormánya(i) nemzetközi szinten második helyet szereztek az GDP arányos államháztartási hiány előidézésében.
- Aki a svájci Davosban azt nyilatkozta, hogy a magyar gazdáktól meg kellene vonni az uniós támogatásokat.
- Aki akkora "demokrata és hazafi", hogy esze ágában sem volt teljesíteni a nyilvánvaló népakaratot, és lemondás helyett húsz körömmel kapaszkodott a hatalomba, miközben éppen politikai riválisait vádolja féktelen hatalomvággyal.
- Aki egy zsidó tulajdonostól elkobzott villában játssza az antifasisztát!
- Aki előszeretettel használ hitleri jelszavakat: Egy ország, egy program, egy ember (Neue Ordnung)
- Aki antiszemitának és fasisztának nevezi politikai ellenfeleit, és a fasizmus alaptalan felemlegetésével sorozatosan lejáratja a világ előtt Magyarországot.
- Akit Kulcsár Attila nevű bűntársa egyszerűen csak Gyurcsányinak hívott, aki ha baj van, végül minden kényes ügyet elsimít.
- Akinek a minisztériumában (állítólag tudta és beleegyezése nélkül) alapítványi pénzek sorsáról döntöttek ifjú szocialista politikusok (Zuschlag, Mesterházy, Arató, Újhelyi), és a sokszázmilliónyi támogatással ma sem tudnak elszámolni.
- Akinek a Zuschlag-ügyben tett ügyészségi vallomását (ígérete ellenére) a mai napig sem hozták nyilvánosságra.
- Aki lényegében nulla befektetéssel (és hathatós anyósi segítséggel) privatizálta a MOTIM-ot, és más állami vállalatokat.
- Aki miután privatizálta és az állammal felújíttatta a balatonöszödi kormányüdülőt és a Szalai utcai képviselői klubot, majd ugyanolyan áron visszabéreltette az államtól mint már saját tulajdonát.
- Akit eddig csak azért nem lehetett köztörvényes ügyei miatt rács mögé küldeni, mert mentelmi joga van, mert az ügyészség sorozatosan megtagadja ügyében a nyomozást, és az elkövezett adócsalások és bűncselekmények időközben elévültek.
- Akinek a kormánya agresszíven hozzálátott a tradicionális magyar társadalmi szerkezet, a család, és a keresztény erkölcsi normák szétveréséhez, a drogosok, pedofilok, a nemi másságukat nyíltan vállalók elvtelen kormányzati bátorításával.
- Aki jóváhagyta, pártolta, segítette az egészségügyi törvény néven elhíresült, nyilvánvaló népirtást.
- Akinek a feleségét (a pápa elleni merényletben való közvetett családi érintettség okán) kitiltották a Vatikánból.
- Akinek a cégei olcsóbban kapják az áramot, mint bárki más.
- Akinek az cégeinél sorozatosan megszegik a munkaügyi előírásokat, túllépik a törvényes munkaidőt, ahonnan a szakszervezeteket is kitiltották az üzem területéről.
- Aki a 2004-es népszavazási kampányban megtagadta a határon túli magyarokat, és 23 millió román beözönlésével riogatott.
- Akinek a kormánya tanulmányt készíttetett és távol-keleti bevándorlók millióinak befogadásáról.
- Akinek a kormánya nehezebben ad állampolgárságot egy határon túli magyarnak, mint egy egyéb bevándorlónak.
- Aki a privatizáción és az energia szerződések révén befolyó kincstári összegeket magánvagyonaként Indonéziába menekítette.
- Aki a magyar rendőrséget a hatalom ökleként, párt-milíciaként működtette.
- Aki szándékosan keltett terror-fenyegetettség pánikot minden alkalommal, amikor el akarta terelni a figyelmet egy-egy ügyről, vagy a kormányzati alkalmatlanságáról.
- Aki az ellene tüntető tömegbe lövetett 2006. október 23-án, miközben aznap legalább háromszor konzultált a legfőbb rendőrségi vezetőkkel.
- Aki gátlástalanul zsarolja, és sakkban tartja párttársait azok viselt dolgai miatt.
- Aki alkotmánysértően, a titkosszolgálatokat felhasználva megfigyeltette a szabadon választott önkormányzatokat.
- Akinek a Keller Lászlóval fémjelzett kormánya Kapolyi László közbeiktatásával törvénytelenül megfigyeltette az ellenzék prominens képviselőit.
- Aki a "haladó baloldali" hagyományokat folytatva, tönkretette Magyarországot.
- Aki azt mondta Magyarország miniszterelnökeként, hogy "akinek nem tetszik, el lehet menni ebből a qrva országból!"
- Aki még mindig nem találja a diplomáját.

vége